FőképA modernkori progresszív rock rajongói többségének bizonyára nagy álma, hogy tanúja lehessen az irányzat legfontosabb képviselői kollaborációjának. A Storm Corrosion képében is egy ilyen álom látszott megvalósulni. Steven Wilson, a Porcupine Tree és sok más egyéb formáció főnöke és Mikael Akerfeldt, a svéd progresszív death metal Opeth agya nagyon sok lemezen bizonyították már dalírói tehetségüket, így az ő közös munkájuk híre pontosan ilyen régóta várt eseménynek tűnt. Bár ők korábban is dolgoztak már együtt, ám eddig inkább csak egymás lemezein szerepeltek egy-egy dal, vagy producerkedés erejéig, míg a jelenlegi album teljes egészében az ő közös munkájuk eredménye.
 
Talán sokan gondolják úgy, hogy ennek a közös zenélgetésnek jóval korábban kellett volna nekiülni, annál is inkább, mivel az utóbbi időben mind Opeth, mind pedig Wilson szólókarrierje olyan furcsa fordulatot vett, amely nem feltétlenül volt ínyére sem a rajongóknak, sem pedig a kritikusoknak, ami alapján tartani lehetett egy túlságosan művészkedő, szintén valamilyen új irányt kereső kísérletezgetéstől. A gyanú nem volt alaptalan, hiszen még az anyag megjelenése előtt sok olyan előzetes információ látott napvilágot, miszerint a szerzőpáros pont a legutóbbi, igen vegyes fogadtatású anyagok zenei világát kívánja tovább boncolgatni.

Bár általában úgy gondolom, hogy a kísérletezés elengedhetetlen ahhoz, hogy hosszútávon is tudjon újat adni egy zenekar és különösképpen ebben a műfajban nagyon fontos, hogy új utakat keressenek, ám ahogy Wilson Grace For Drowning című szólólemeze, úgy az Opeth Heritage című anyaga is valahogy túl nagyot lépett önmagához képest, ami a legtöbb esetben csalódást okozott a rajongóknak. A Storm Corrosion a szerzőpáros szerint e lemezek lezárásaként íródott, hogy az egész mintegy trilógiaként állhasson össze és mivel ezen az anyagon már ketten dolgoztak, gondolom nem árulok el meglepetést, hogy ez lett a legfurcsább mind közül.

Tény, hogy talán nem lett volna nagy kihívás egy olyan lemezt készíteni, amely mondjuk az Opeth és a Porcupine Tree között van félúton (annál is inkább, mivel mióta embereink ismerik egymást, ez a határvonal nem is olyan éles), de azért erre semmiképpen nem számított volna senki hőseinktől.

A tőlük megszokott zeneiségnek itt nyoma sincs, dalok helyett inkább hangulatok szerepelnek a lemezen, amelyek nagyon messze állnak attól, amit megszokhattunk már e két különc zsenitől. Mindössze az énekhangjuk ismerős, a többi valami teljesen új, s a gitárokon kívül hagyományos hangszer sem ismerhető fel egyértelműen ebben a furcsa kavalkádban.

Aki túlteszi magát azon az idegeskedésen, hogy hogyan rombolja le ez a két ember a saját renoméját és hogy egyáltalán miért kell ezt a művészkedő zajongást csinálniuk ahelyett, amihez igazán értenek, az még akár élvezheti is ezt a lemezt, hiszen azért kétségkívül lehet találni rajta érdekes momentumokat, az egyedisége pedig a fentebb leírtak alapján is borítékolható.

A Storm Corrosion nagyon halk és nagyon elvont, egy igazi szürreális utazásra csábítja a hallgatót. Az általában halk, az akusztikus gitárra épülő hangulatfolyamot olykor nyugtalanító, zaklatott hangok váltják, aminek köszönhetően kissé felkavaró lehet. Az anyag minden tekintetben egyedülálló és különleges, hangulattól függően élvezhető, stílusát tekintve pedig teljesen meghatározhatatlan.

A korong minden olyan, az újdonságokra és a különleges hangulatú zenék iránt nyitott hallgatónak ajánlott, akik egy komoly és nehéz anyaggal is képesek megbírkózni és nem csupán felületesen élvezik azt. Azoknak pedig, akiket az albumon szereplő nevek miatt hallgatnák meg a lemezt és arra számítanak, hogy kedvenc bandáik műfajában írt zenét hallhatnak, ajánlott előbb belehallgatni a műbe.

Az együttes tagjai:
Mikael Akerfeldt – ének, gitár
Steven Wilson – ének, billentyűk

Közreműködött:
Gavin Harrison – dob és ütőshangszerek
Ben Castle – fafúvós
The London Session Orchestra

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Drag Ropes
2. Storm Corrosion
3. Hag
4. Happy
5. Lock Howl
6. Ljudet Innan