Beleolvasó - Friedrich Nietzsche: Emberi, nagyon is emberi II.

Fülszöveg:
Nietzsche korai írásai - főképp "A tragédia születése" és a "Korszerűtlen elmélkedések" - után "Az emberi, nagyon is emberi" új alkotói korszakot jelent a filozófus-költő munkásságában. A szabad szellemeknek szánt könyvben próbálkozik először - elsősorban a nagy francia elődök, Voltaire, Pascal, La Rochefoucaud nyomdokain járva - a könnyedebb és finomabb aforisztikus forma és nyelv német meghonosításával, ami néhány kései írásától eltekintve meghatározza az életművet.
 
"Az Emberi, nagyon is emberi" egy válság emlékműve. Szabad szellemeknek ajánlja magát: majd minden mondata diadalról tanúskodik - megszabadultam általa a természetemben rejlő, de tőle idegen, hozzá nem tartozótól. Idegen tőlem az az idealizmus: ahogy a cím mondja: "ahol ti eszményi dolgokat láttok, ott én emberit, ó, csupán nagyon is emberit látok" (...) Kizárólag a következő értelemben használom itt a "szabad szellem" kifejezést: az önmagát újra birtokba vevő, szabaddá lett szellem. A hangnem, a hangszín teljesen új; a könyv okosnak, hűvösnek, helyenként keménynek és gúnyosnak hathat. Úgy tűnik föl, bizonyos előkelő ízlésű szellemiség igyekszik felszínen tartani magát a mélyben örvénylő szenvedéllyel szemben. Ebben az összefüggésben érthető, hogy a könyv 1878-as kiadása végeredményben Voltaire halálának századik évfordulója ürügyén jelent meg. Mert Voltaire, ellentében az utána következőkkel, mindenekelőtt a szellem grandseigneure: akárcsak én."

Részlet a könyvből:
ELSŐ SZAKASZ
Vegyes vélemények és mondások

1.
A filozófia csalódottjaihoz. – Ha eddig hittetek az élet legmagasabb értelmében, és most csalódottnak látjátok magatokat, el kell-e mindjárt kótyavetyélni az életet a legalacsonyabb áron?

2.
Elkényeztetve. – A fogalmak világosságát tekintve is elkényeztethetjük magunkat: milyen undorító is ekkor érintkezni a félvilágosokkal, ködösökkel, törtetőkkel, sejdítőkkel! Milyen nevetséges, mégsem üdítő, ahogyan örökké csak csapkodnak és kapkodnak, repülni és elkapni bármit is azonban mégsem tudnak.

3.
A valóság kérői. – Aki végül észreveszi, mennyire és mily soká’ járatták vele a bolondját, dacból még a legrútabb valóságot is átöleli: a világ folyását tekintve ezért mindig a legjobb kérők omlanak e valóság karjába, – mert legjobban és legtovább mindig a legjobbak csalatkoznak.

4.
A szabadszelleműség haladása. – A korábbi és jelenlegi szabadszelleműség közötti különbséget nem szemléltethetnénk jobban, mint hogy emlékezetünkbe idézzük azt a mondatot, melynek felismeréséhez és kimondásához a múlt évszázad minden rendíthetetlenségére szükség volt, és amely mostani belátásunk alapján kényszerű naivitássá süllyedt, – Voltaire mondatára gondolok: „croyez moi, mon ami, l’erreur aussi
a son mérite.”

5.
A filozófusok eredendő bűne. – A filozófusok minden korban elsajátították és elrontották az embervizsgálók (moralisták) kijelentéseit, amiért abszolútnak tekintették őket, és mint szükségszerűt akarták bizonyítani azt, amit az embervizsgálók csak hozzávetőleges útmutatásnak, sőt csupán egy évtized vidéki vagy városi igazságának véltek, – miközben épp így véltek felülemelkedni rajta. Így Schopenhauer híres tanításának alapját, mely szerint az akarat primátust élvez az intellektussal szemben, a jellem megváltozhatatlan és az öröm negatív –, mindez tévedés, ahogyan Schopenhauer érti – népszerű bölcsességeknek tarthatjuk, melyeket moralisták állítottak fel. már az „akarat” szó is, melyet Schopenhauer sok emberi állapot közös jelölésére alakított át és helyezett bele egy nyelvi hiátusba, a saját javát szolgálta, már amennyire moralista volt – mivel megtehette, hogy úgy beszéljen az „akarat”-ról, ahogyan Pascal beszélt –, Schopenhauernek már az „akarat”-fogalma is a tudomány kárára vált szerzője keze alatt az általánosítás filozófus-dühe révén: mert ezt az akaratot poétikai metaforává alakította át, amikor azt állította, hogy a természetben minden dolognak van akarata; végezetül mindenféle misztikus garázdálkodással egy hamis eldologiasítás céljára használta fel – és minden divatfilozófus utánozza és, mintha egészen pontosan tudná, hogy a természetben minden dolog rendelkezik ezzel az egy akarattal, mi több, minden dolog ez az egy akarat volna (ami e minden-egy-akarat leírása alapján azt jelentené, hogy az ostoba ördögöt mindenáron istennek akarnánk feltüntetni).

6.
A fantaszták ellen. – A fantaszta önmaga előtt, a hazug csak mások előtt tagadja az igazságot.

7.
Fény-ellenszenv. – Ha megmagyarázzuk valakinek, hogy szigorú értelemben soha sem beszélhet igazságról, hanem mindig csak az igazság valószínűségéről és annak fokairól, akkor rendszerint felfedezhetjük az ily módon felvilágosított leplezetlen örömén, mennyivel jobban szeretik az emberek a bizonytalan szellemi horizontot, és lelkük mélyén mennyire gyűlölik az igazságot bizonyossága miatt. Vajon ez volna az oka, hogy titkon mindnyájan attól félnek, hogy egyszer ragyogó fényességgel rájuk irányítják az igazság fényét? Jelenteni akarnak valamit, és ezért nem tudhatjuk pontosan, hogy mik? Vagy egyszerűen csak kerülnék a ragyogó fényt, melyhez nincs hozzászokva homályos, könnyen-elvakítható denevér-lelkük, és ezért gyűlölik azt?

8.
Keresztény-szkepszis. – Pilátust kérdésével: mi az igazság! Mostanában szívesen tüntetik fel Krisztus ügyvédjeként, hogy minden megismertet és megismerhetőt látszatként gyanúsíthassanak meg, és a semmitsem-lehet-tudni borzalmas hátterében felállítsák a keresztet.

9.
A „természeti törvény” mint a babona szóhasználata. – Ha ily elragadtatással beszéltek a természetben működő törvényszerűségről, akkor vagy azt feltételezitek, hogy minden természetes dolog szabad, önmagát önmagának alávető engedelmességből követi törvényét – mely esetben tehát a természet moralitását csodáljátok –; vagy pedig egy olyan teremtő mechanikus képzete kápráztat el benneteket, aki a legművészibb órát készítette, melyet eleven lények díszítenek. – A természetben működő szükségszerűséget a „törvényszerűség” kifejezés emberibbé és a mitologikus álmodozás végső rejtekhelyévé változtatja.

10.
A történelem rabja. – A fátyol-filozófusokat és világ-elhomályosítókat, vagyis a finomabb és durvább metafizikusokat szem-, fül- és fogfájás gyötri, ha gyanakodni kezdenek, vajon helyes-e a kijelentés: az egész filozófia mostantól kezdve a történelem rabja. Fájdalmuk miatt megbocsátható nekik, ha kővel és mocsokkal dobálják meg, aki így beszél: így azonban egy időre a tanítás is bemocskolódhat, elcsúfulhat és veszíthet hatásából.

11.
Az intellektus pesszimistája. – Az igazán szabad szellemű ember magáról a szellemről is szabadon gondolkodik, és a szellem forrását és irányát tekintve nem titkol el egynémely rettenetes dolgot. A többiek ezért talán a szabadszelleműség legbőszebb ellenfelének tartják, és úgy szidják és riogatják vele az embereket, hogy az „intellektus pesszimistája”: mivel szokásukhoz híven nem kimagasló ereje és erénye alapján neveznek el valakit, hanem az alapján, ami számukra a legidegenebb benne.

12.
A metafizikusok tarisznyája. – Mindazok, akik fennhéjázva emlegetik metafizikájuk tudományos voltát, válaszra sem érdemesek; elegendő megrántani a batyujukat, melyet félszegen a hátuk mögé rejtenek; ha sikerül kioldani, kikandikálnak belőle tudományosságuk eredményei, hogy belepirulnak: egy kedves kis úristen, egy derék halhatatlanság, talán némi spiritusz is, és mindenekelőtt egy nagy rakás, elrejtett gőgös szegénység, bűn, nyomorúság és farizeusság.

13.
A megismerés alkalmi ártalmassága. – A hasznot, melyet az igazság feltétlen kutatása eredményez, folyamatosan és százszorosan is bizonyítják, ezért feltétlenül számításba kell venni finomabb és ritkábban előforduló ártalmasságát is, melytől az egyén szenved. elkerülhetetlen, hogy a vegyész kísérletei során alkalmasint megmérgezi vagy megégeti magát. – Ami érvényes a vegyészre, érvényes egész kultúránkra is: ebből pedig, mellékesen szólva, egyértelműen az következik, hogy az illetőnek gondoskodnia kell arról, hogy az égések ellen mindig legyen kéznél gyógyír és ellenméreg.

14 .
Filiszter-szükséglet. – A filiszter úgy véli, leginkább metafizikai bíborcicomára vagy turbánra volna szüksége, és semmiképp sem akarja, hogy lehúzzák róla: pedig e cikornya nélkül nem találnánk annyira nevetségesnek.

15 .
A rajongók. – A rajongók mindazzal, amit evangéliumuk vagy mesterük javára mondanak, magukat védik, bármennyire tetszelegjenek is a bíró (és nem a vádlott) szerepében, mert önkéntelenül és szinte minden pillanatban emlékeztetik őket, hogy kivételek, és legitimálniuk kell magukat.

16.
A jó életre csábít. – Minden jó dolog életre serkentő, erős izgatószer, még az élet ellen írott könyv is.

17.
A történész boldogsága. – „Ha agyafúrt metafizikusok és más-világolók beszédét halljuk, mi, többiek, persze úgy érezzük, mintha »lelki szegények« volnánk, sőt, hogy a tavasszal és ősszel, téllel és nyárral váltakozó mennyországunk, akárcsak az övék, szürke, fagyos, végtelen köd- és árnyékborította más-világ” volna. – Így szólt magához valaki, miközben a reggeli napsütésben barangolt: valaki, kinek nemcsak a szelleme, de a szíve is megújul a történelem társaságában, és ellentétben a metafizikusokkal boldog, amiért nem „egy halhatatlan”, hanem sok halandó lelket szállásol el magában.

18.
A gondolkodók három fajtája. – Vannak ásványvízforrások, melyek áramlanak, folydogálnak, vagy éppen csak csörgedeznek; ehhez hasonlóan van háromfajta gondolkodó is. A laikus a tömege, a szakértő a tartalma alapján ítéli meg a vizet, vagyis az alapján, ami nem víz benne.

19.
Az élet képe. – Az élet megfestésének feladata, melyet már oly sok költő és filozófus kitűzött, értelmetlen: a legnagyobb festő-gondolkodó keze alól is minduntalan csupán egyetlen élet, nevezetesen saját élete képei és képecskéi kerülnek ki – és nem is volna lehetséges semmi más. Az állandó változásban lévőt a változó nem tudja szilárd és tartós alakban, „ez”-ként tükrözni.

20.
Az igazság nem tűr meg isteneket maga mellett. – Az igazságba vetett hit minden addigi „igazság”-ba vetett hit kétségbevonásával kezdődik.

21.
Amiről hallgatni kell. – Ha úgy emlegetik a szabadszelleműséget, mint valami végtelenül veszélyes gleccser- vagy jeges-tengeri túrát, sértve érzik magukat azok, akik nem akarnak nekivágni az útnak, mert úgy érzik, azzal vádolják őket, hogy gyávák és reszket a térdük. Ne említsenek hát még mielőttünk se olyasmit, amivel nem tudunk megbirkózni.

22.
Historia in nuce. – A legkomolyabb paródia, melyet valaha is hallottam, a következő: „Kezdetben vala a képtelenség, és a képtelenség az istennél vala! És isten (az isteni) vala a képtelenség.”

23.
Gyógyíthatatlan. – Az idealisták javíthatatlanok: ha kihajítják őket a mennyországából, a pokolból eszkábálnak eszményt maguknak. ábrándítsuk ki őket, és lám! – a kiábrándítást nem csekélyebb gerjedelemmel ölelik magukhoz, mint ifjabb korukban a reményt. Ha hajlamuk az emberi természet nagy, gyógyíthatatlan hajlamai közé tartozik, tragikus sorsokat eredményezhet, és később tragédiák tárgya lehet: melyek épp az emberi végzet és jellem gyógyíthatatlan, megváltoztathatatlan, elkerülhetetlen dolgaival foglalkoznak.

24.
A tetszésnyilvánítás mint a színjáték folytatása. – A ragyogó szemek és a jóindulatú mosoly a tetszésnyilvánításnak az a fajtája, mellyel az egész nagy világ és az e világi élet komédiájának adózunk, – egyúttal azonban komédia a komédiában is, mely a többi nézőt „plaudite amici”-re csábítja.

25.
Bátorság az unalomr a. – Akinek nincs bátorsága, hogy magát és munkáját mások előtt unalmasnak tüntesse fel, bizonyosan nem elsőrangú szellem, akár művészember, akár tudós. – egy gúnyolódó, aki kivételesen gondolkodó is, a következőket tenné hozzá, ha egy pillantást vetne a világra és a történelemre: „isten nem rendelkezik ezzel a bátorsággal; a dolgokat összességében túlságosan érdekesnek akarta megcsinálni, és így is tett.

26.
A gondolkodó legbensőbb tapasztalatából. – Semmi sem nehezebb az embernek, mint hogy egy dolgot személytelenül ragadjon meg: úgy értem, hogy a dologban dolgot és ne személyt lásson; mert hisz megkérdezhetnénk, lehetséges-e számára egyáltalán, hogy személyalkotó, személyköltő ösztöne óraművét akár csak egy pillanatra is leállítsa. mert még a gondolatokkal is úgy bánik, legyenek akár a legelvontabbak, mintha individuumok volnának, melyekkel küzdenie, melyekhez csatlakoznia, melyeket óvnia, ápolnia, táplálnia kell. de hallgassuk csak ki, lessük csak meg magunkat is azokban a pillanatokban, amikor egy számunkra új mondatot hallunk vagy találunk. talán nem tetszik, mert nagyon dacosan, büszkén feszít: öntudatlanul is azt kérdezzük, nem rendelhetnénk-e mellé ellentétképpen egy ellenséget, nem aggathatnák-e rá egy „talán”-t, egy „többek között”-et; még a „valószínűleg” szócska is elégtételül szolgál, mert megtöri az abszolútum személyesen nyomasztó zsarnokságát. Ha azonban az új mondat lágyabb alakban közeleg, gyöngéd türelemmel és alázatosan, és mintegy ellenkezésünk karjába omlik, büszkeségünket másképpen állítjuk próbára: hogyan, hát nem siethetnénk e gyönge lény segítségére, nem simogathatnánk és táplálhatnánk, nem adhatnánk neki erőt és bőséget, mi több, igazságot és akár abszolútumot is? Bánhatunk vele szülőként, lovagiasan vagy részvéttel? – Azután újra, itt is, ott is egymástól távoli ítéleteket látunk, melyek nem néznek egymásra, nem közelednek egymáshoz: és ekkor csiklandozni kezd a gondolat, vajh nem lehetne-e nyélbe ütni egy házasságot, levonni egy következtetést, azzal az előérzettel, hogy ez, amennyiben e következtetésnek következménye is lehet, nemcsak e két, egybekelt ítélet, hanem a házasságot nyélbeütők becsületére is válhat. ha azonban e gondolattal sem a dac és rosszakarat, sem a jóakarat útján nem juthatunk bármire is, alávetjük magunkat és hódolunk neki (amennyiben igaznak tartjuk –), mint valamiféle vezérnek és hercegnek, díszhelyre ültetjük, és nem minden hivalkodás és büszkeség nélkül beszélünk róla: mert mi is ragyogunk az ő fényében. Jaj annak, aki ezt a fényt elsötétíteni akarja; hacsak egy napon nem támadnak aggályaink: – akkor letaszítjuk trónjáról a szellem történetének fáradhatatlan „királycsinálóit”, és rögvest felemeljük az ellenfelét. Gondoljunk csak bele, és gondoljuk tovább: – ebben az esetben senki sem fog „magánvaló és magáértvaló ismeretösztön”-t emlegetni! – miért részesíti tehát előnyben az ember az igazat a hamissal szemben, ebben a gondolat-személyekkel vívott titkos küzdelemben, ebben a többnyire rejtett gondolat-házasság-nyélbeütésben, gondolat-államalapításban, gondolat-gyermeknevelésben, gondolat-szegény- és betegápolásban? Ugyanabból az okból, mellyel valós személyekkel folytatott igazságosságát gyakorolja: most épp megszokásból, örökletessége és neveltetése folytán, eredetileg pedig azért, mert az igaz – miként a méltányosság és az igazságosság – hasznosabb és nagyobb tiszteletet parancsol, mint a hamis. mert a gondolkodás birodalmában a tévedésen vagy hazugságon alapuló hatalom és hírnév nemigen tudja megvetni a lábát: a gondolat, hogy egy efféle építmény bármikor összeomolhat, megalázó az építőmester öntudatára nézve; szégyenkezik törékeny anyaga miatt, és mivel önmagát fontosabbnak tartja a világnál, semmit sem akar tenni, ami nem olyan tartós, mint a világ. Az igazság utáni vágyakozásában testvéri egyesülésben átöleli a személyes halhatatlanságba vetett hitet, azaz: a lehető leggőgösebb és legdacosabb gondolatot, azzal a hátsó szándékkal, hogy „pereat mundus, dum ego salvus sim!” Saját műve egójává vált, minden dac ellenére múlhatatlanná teremti át magát. mérhetetlen büszkeséggel csak a legjobb, legkeményebb köveket akarja felhasználni művéhez, vagyis igazságokat, vagy azt, amit azoknak tart. A gőgöt joggal nevezték minden időben „a tudományok káros szenvedélyének”, ám e nélkül az erős ösztönű káros szenvedély nélkül siralmas volna a földi igazság és érvényessége. Ama különös jelenség gyökere, melyet „intellektuális lelkiismeret”-nek neveztem, abban rejlik, hogy félünk saját gondolatainktól, fogalmainktól, szavainktól, és mégis, bennük is magunkat tiszteljük, akaratlanul is nekik tulajdonítjuk az erőt, mellyel megjutalmazhatjuk, megvethetjük, dicsérhetjük és megfeddhetjük magunkat, amiért szabad szellemű személyekként, független hatalmakként bánunk velük, mint egyenlő az egyenlőkkel. – Így hát itt is egyfajta legmagasabb nemű moralitás virágzott ki egy feketegyökérből.

2 7.
Az obskur ánsok. – Az obskurantizmus művészetének lényege nem az, hogy el akarja sötétíteni a fejeket, hanem az, hogy a világ képét akarja befeketíteni, az e világi életről alkotott képzetünket akarja elsötétíteni. Ennek eszközeként gyakran a szellemek felvilágosodásának megakadályozása szolgál: alkalomadtán azonban épp ellentétes eszközt használ, és a legkifinomultabb intellektus révén épp annak gyümölcsei iránt kíván undort kelteni. A szkepszist előkészítő agyafúrt metafizikusok, akik átlagon felüli éles elméjükkel épp az éleselméjűséggel szemben szólítanak fel bizalmatlanságra, a finomabb obskurantizmus jó eszközei. – lehetséges, hogy Kantot is ilyen szándékkal használják? mi több, hogy hírhedt magyarázatával, legalábbis átmenetileg, valami effélét akart: utat törni a hitnek, úgy, hogy határt szabott a tudásnak?9 – ami persze nem sikerült neki, miként azoknak sem, akik e fölöttébb kifinomult és veszedelmes, sőt legeslegveszedelmesebb obskurantizmus föld alatti farkas- és rókajárataiban követték: mert a fekete művészet itt fényburokban jelenik meg.

28.
A filozófia mely fajtája teszi tönkre a művészetet. – Ha egy metafizikus-misztikus filozófia ködfelhőjének sikerül átláthatatlanná tenni minden esztétikai jelenséget, akkor a jelenségek egymás között is értékelhetetlenek, mivel minden egyes jelenség megmagyarázhatatlanná válik. ha azonban az értékelés céljából még csak nem is hasonlíthatók össze egymással, végül tökéletes kritikátlanság, vak „hadd menjen minden a maga útján” jön létre; ez pedig a művészetélvezet folyamatos csökkenéséhez vezet (mely élvezetet csak eg y fölöttébb kifinomult ízlelés és különbségtétel különböztet meg bármely igény nyers kielégítésétől). Minél kisebb azonban az élvezet, a művészet iránti igény annál inkább közönséges étvággyá alakul át és alakul vissza, melyet a művész egyre durvább étekkel igyekszik kielégíteni.

29.
A gecsemáné-kertben. – A legfájdalmasabb, amit a gondolkodó mondhat a művészeknek, így hangzik: „még egy órát sem tudtok velem virrasztani?”

30.
A szövőszéknél. – Sokan munkálkodnak azon kevesek ellen, akik örömüket lelik a dolgok csomóinak kibontásában és szövetének felfejtésében (például minden művész és nő), csak hogy újra megkössék és összekuszálják őket, és így a megragadottat meg-nem-ragadottá és lehetőleg megragadhatatlanná alakítsák át. bármi jön is ki ebből – a szövedék és a csomózás egyre tisztátalanabbnak látszik, mert túl sok kéz dolgozik rajta és összevissza rángatja.

31.
A tudomány sivatagában. – A tudományos embernek szerény és fáradságos vándorlásain, melyek elég sokszor sivatagokon át vezetnek, időnként feltűnnek azok a ragyogó légtünemények, melyeket „filozófiai rendszereknek” neveznek: az ámítás varázserejével rámutatnak minden rejtély megoldására, és az igaz életvizének közeli, legfrissebb forrására; a szív úszik a boldogságban, és a megfáradt vándor ajka már-már megérinti minden tudományos kitartás és ínség célját, és közben önkéntelenül is egyre előrébb halad. más természetek, melyeket a szép látszat szinte elkábított, persze megtorpannak: elnyeli őket a sivatag, meghaltak a tudomány számára. Aztán megint csak más természetek, melyek már többször is részesültek e szubjektív vigaszokban, bizonnyal végtelenül bizalmatlanná válnak, és átkozzák a sós utóízt szájukban, melyet e jelenések hatására éreznek, és amelytől őrjítő szomjuk támad – anélkül, hogy közben egy tapodtat is közeledtek volna bármely forráshoz.

32.
Az állítólagos „valós valóság”. – Amikor a költő egyes foglalkozásfajtákat ábrázol, mint példádul a hadvezérét, a selyemszövőét, a tengerészét, úgy tesz, mintha tökéletesen ismerné ezeket a dolgokat, és szakértőjük volna; mi több, az emberi cselekvések és sorsok szétszedése közben úgy viselkedik, mintha jelen lett volna az egész világháló szövésénél: ezért csaló. Éspedig csupa olyan ember előtt csal, aki nem ért a dolgokhoz – ezért tud csalni: ezek az emberek igaz és mély tudása dicséretével halmozzák el, és végül abba a rögeszmébe kergetik, hogy valóban úgy ért ezekhez a dolgokhoz, mint a szakértők és szakemberek, mi több, mint maga a nagy világszövő pók. A csaló végül tisztességes lesz, és elhiszi, hogy igaza van. sőt, az érző lelkületű emberek a szemébe is mondják, hogy ismeri a magasabb igazságot és a dolgok igaz voltát, – átmenetileg ugyanis belefáradtak a valóságba, és a költői álmot a fej és a szív jótékony kikapcsolódásának és éjszakájának tartják. Amit ez az álom mutat nekik, most értékesebbnek tűnik fel számukra, mert, mint mondottuk, jótékonyabbnak érzik őket: és az emberek mindig is úgy vélték, hogy az értékesebbnek tűnő dolog az igazabb, a valódibb. A költők, akik e hatalom tudatában vannak, szándékosan törekednek erre. Becsmérelni, elbizonytalanítani, látszólagossá, hamissá, bűnössé, fájdalmassá és csalókává alakítani át azt, amit rendesen valóságnak neveznek; a megismerés határaival szemben támasztott minden kétséget, minden szkeptikus kicsapongást felhasználnak, hogy a dolgokat befedjék a bizonytalanság redős fátylával: hogy azután, e ködösítés után az emberek varázslásukat és lélekmágiájukat gyanútlanul az „igazi igazsághoz”, a „valós valósághoz” vezető útként értsék.

33.
Aki igaz és aki bíró akar lenni. – Schopenhauer, kinek jártasságát az emberi és nagyon is emberi dolgokban és eredeti tényérzékét nem kevéssé csorbította metafizikájának tarka leopárd-bundája (melyet először le kell nyúzni róla, hogy felfedezhessük alatta a valódi moralista lángelmét) – Schopenhauer tette azt a találó megkülönböztetést, mellyel sokkal inkább igaza van, mint ahogy ő maga gondolhatta volna: „az emberi cselekedetek szigorú szükségszerűségébe való belátás az a határvonal, amely a filozofikus koponyákat megkülönbözteti a többiektől.” E hatalmas belátás ellen, melyre olykor nyitott volt, ő maga is hatott azzal az előítélettel, ami még közös volt benne és a morális emberekben (nem a moralistákban), és amit egészen ártatlanul és hívő módon így fogalmaz meg: „a dolgok egésze benső lényegének végső és igaz feltárása szükségszerűen összefügg az emberi cselekvés etikai jelentőségének feltárásával”, – ez éppenséggel egyáltalán nem „szükségszerű”, sőt az emberi cselekedetek, vagyis az abszolút akarat-szabadságnélküliség és akarat-felelőtlenség szigorú szükségszerűségének tétele sokkal inkább ellentmond neki, semmint megerősíti. A filozófus koponyák tehát a morál metafizikai jelentőségével szemben tanúsított hitetlenségük révén különböznek a többiektől: és ez bizonnyal akkora szakadékot teremt, melynek mélysége és áthidalhatatlansága mellett a „művelt” és „műveletlen” között tátongó, oly sokszor felpanaszolt jelenkori szakadék eltörpül. Némely hátsó kijáratról persze, melyet Schopenhauerhez hasonlóan a „filozófus” koponyák fenntartottak maguknak, tudni kell, hogy semmi hasznuk: egyik sem vezet a szabadba, a szabad akarat levegőjére; mindegyik, melyen idáig átbújtunk, a fátum ércesen villogó falára nyílott: börtönben vagyunk, szabadnak csak álmodhatjuk, ám nem tehetjük azzá magunkat. Azt, hogy ennek a felismerésnek nem lehet sokáig ellenállni, mutatják azok kétségbeesett és hihetetlen pózai és rángásai, akik nekitámadnak, és folytatják ellene a küzdelmet. – Körülbelül így áll a helyzet: „vagyis senki sem felelős? És minden vétkes és bűntudattól szenved? Valakinek azonban bűnösnek kell lennie: ha lehetetlen és immár nem megengedett, hogy az egyes embert, a szegény hullámot vádolják és ítéljék el a levés szükségszerű hullámjátékában, – akkor hát: akkor maga a hullámok játéka, a levés a bűnös: itt van a szabad akarat, itt lehet vádolni, elítélni, vezekelni és bűnhődni: akkor azonban az isten a bűnös és az ember a megváltója: akkor a világtörténelmet terheli a vétek, az önítélet és az öngyilkosság; akkor a gonosztevő válik önnön bírájává és önnön hóhérjává.” – Ez a feje tetejére állított kereszténység – mert hisz mi más volna? – a vívó végső támadása az abszolút moralitás tanával, az abszolút szabadságnélküliség tanával vívott küzdelmében, – borzongató volna, ha mindez több volna az alulmaradt gondolat csúf rángásánál, – mintegy a kétségbeesett és üdvsóvár szív végvonaglásánál, melynek a téboly ezt súgja a fülébe: „Ímé, te vagy a bárány, aki elveszi az isten bűneit.” – A tévedés nemcsak az „én vagyok a felelős” érzésében rejlik, hanem éppúgy ellentétében: a „nem én vagyok a felelős, de valakinek annak kell lennie” érzésében is. – csakhogy ez nem igaz: a filozófus, miként Krisztus, elmondhatja: „ne ítéljetek!”, és a végső különbség a filozófus koponyák és a többiek között az, hogy az előbbiek igazak, a többiek pedig bírák akarnak lenni.

34.
Áldozat. – Úgy vélitek, hogy a morális cselekedet ismérve az áldozat? – Gondoljatok csak bele, vajon nem jár-e minden megfontolt cselekedet, a legrosszabb és a legjobb is áldozattal.

35.
Az erkölcsösség veséket vizsgálói ellen. – Mind az elképzelésben, mind a megvalósításban ismernünk kell a legjobbat és a legrosszabbat is, amit ember ismerhet, hogy megítélhessük, milyen erős és milyen erőssé vált erkölcsi természetünk. ennek a megismerése azonban lehetetlenség.

A Kiadó engedélyével.