FőképA mexikói író sötét hangulatú, viszont roppant szórakoztató stílusú regényének elbeszélője a tizenegy éves Tocstli, akiről rengeteg ember (vagyis a fiú tizenhárom vagy tizennégy ismerőse közül négy) azt gondolja, hogy koraérett. Tocstli érettsége leginkább abban nyilvánul meg, hogy gond nélkül használ olyasféle „felnőttszavakat”, mint például a „fellengzős”, sok (azaz minimum három) szamurájfilm szövegét tudja kívülről, beható ismeretekkel rendelkezik arról, hogy hány darab, adott testrészre irányított lövésre vagy szúrásra van szükség ahhoz, hogy az ember megöljön valakit, illetve tisztában van vele, hogy milyen előnyei vannak a guillotine-nak mondjuk a macsetével szemben.

Az, hogy Tocstli ilyen pontos ismeretekkel rendelkezik minderről, annak köszönhető, hogy a fiú egy mexikói kokainbáró gyereke, és a külvilágtól elzárva, egy erődítményszerű palotában él feltehetően jó okkal paranoiás apjával, Jolkauttal, akitől akarva-akaratlan sok mindent megtanul arról, hogy mi zajlik az alvilágban. De nem arról van szó, hogy Jolkaut már Tocstli zsenge gyerekkorában elkezdte a fiú maffiózóvá nevelését – ellenkezőleg, a férfi a maga furcsa, felemás módján igyekszik megvédeni a fiát és takargatni előle a drogkereskedelem valóságát: arról ugyan részletes elméleti képzést tart a fiúnak, hogy hogyan kell hatékonyan embert ölni, viszont megpróbálja gondosan eltitkolni a saját üzelmeit vagy az olyan apróságokat, mint hogy a palota egyik szobája kizárólag a fegyvereknek van fenntartva.

A számottevő elméleti tudás és az őt körülvevő világot illető teljes tudatlanság ellentmondásos viszonyából fakad az, hogy Tocstli stílusa egyszerre naiv, okoskodó, ironikus és baljóslatú. Mert bár a fiú azt hiszi, sok mindent tud és ért, ez természetesen nem igaz: hiába néz erőszakos filmeket, hiába lát különböző drogügyek kapcsán meggyilkolt embereket a tévében, hiába beszél roppant tájékozottan arról, hogy milyen főbb módjai vannak az emberölésnek (van a „testnyílásos” és a „vágásos”), és hiába hozza szóba akár a saját meggyilkolt ismerőseit is, mindezt nem kapcsolja egyértelműen össze a saját valóságával. Egy felnőtt olvasó persze könnyen átlátja azokat az összefüggéseket, amiket Tocstli nem, és a fiú által ártatlan (időnként ártatlanul kegyetlen) módon, öntudatlan sötét humorral felvázolt eseményekből és elszórt félmondatokból némi képet kapunk a mexikói drogkereskedelemről és az abban részt vevő emberek életmódjáról.

A Bunkerzsúr egyébként a felszín alól folyton előbukkanó szomorú, megdöbbentő vagy tragikus részletek ellenére is meglehetősen könnyű (és könnyed) olvasmány, s ez a nagyon élvezetes elbeszélésmódnak köszönhető. Ami talán megosztó lehet a könyvvel kapcsolatban, az a narrátor alakja. Én általában nem kedvelem a gyerekek által elbeszélt és/vagy gyerekszemszögből megírt történeteket, ilyeneket olvasva szinte mindig úgy érzem, hogy a szóban forgó gyerek vagy olyan, mint egy tudálékos minifelnőtt, vagy pedig túlzottan, életszerűtlenül gyerekes és naiv – mindkét változat zavar. Tocstli sem lopta be magát a szívembe, hiszen ő egyszerre tudálékos minifelnőtt és életszerűtlenül gyerekes gyerek. Ugyanakkor éppen ebből ered a fiú már említett különleges stílusa és nyelvhasználata is, ami viszont a könyv fő erőssége – ezért annak is merem ajánlani ezt a könyvet, aki esetleg hozzám hasonlóan idegenkedik a gyereknarrátoroktól.