Főkép

„[A] Duna-könyv, de tulajdonképpen minden, amihez Magris nyúl, mintha elsősorban nem a régió történelmére, hanem a kultúrájára koncentrálna, szóval arról tud nagyon sokat, ami szebb, éteribb, mint amilyenek mi voltaképpen vagyunk. Kis Közép-Európa-képe ismeri ugyan ezt a szellemi gazdagságot, de lépten-nyomon konfrontálódik – életrajzilag is – az ittlét brutalitásával. Számomra éppen azért nagyon érdekes Magris felfogása, mert a mindennapi tapasztalaton túlról szebben kirajzolódnak azok a szellemi kontúrok, amelyeket mi időnként már nem is látunk.” Eszterházy Péter
 
Magris utazása a Dunán, elbeszéléséül választott módszere által rajzolja ki ezeket a szellemi vonalakat, amelyek alapja szövevényes múltunk és az abból tanulni képtelen emberi természet. A módszer viszonylag egyszerűnek hangzik: végigutazni a Dunát eredetétől/eredeteitől a kiteljesedéséig, és feljegyezni minden lehetséges forrásból, minden minket érő hatást és arról alkotott gondolatainkat. Mégis, hogyan áll aztán össze mindez egy regénnyé? Sehogyan.
 
„A könyveit ő regénynek hívja, de inkább a regény és az esszé közötti határesetek. A Duna-könyvről, ha gonoszkodnék, azt mondanám, hogy az azért egy professzornak a könyve, de rögtön hozzá is tenném, hogy igen, de egy olasz professzoré, ami azért mégis egészen más, nagyvonalúbb, titokzatosabb: közép-európaibb.” Eszterházy Péter
 
A módszer mégsem olyan egyszerű: Közép-Európa történeti terének intellektusa éppen azáltal rajzolódik ki, hogy bár a könyvnek nincsen egy összefüggő története, mégis, a folyó menti népek látszólag elváló kultúrtörténete lényegében határozza meg a másikat. Ez a meghatározás és meghatározottság viszont történetileg természetszerűen elváló idősíkokon történik, amelyekkel Magris sokkal szabadabban játszhat, szemben egy fokális történetírás szálainak felgombolyításához képest. És játszik is: korábbi írok történeteinek a saját tapasztalataira való leírásával, korok, helyek és népek között átívelő összehasonlításaival, történet és történelem meséléssel, amely az állandó reflexió által érezhetően jelenvalóvá válik és a regény keletkezésekor – nyolcvanas évek közepe – még jövőnek számító mai jelenünket is kódolja.
 
A módszer egyik eleme talán éppen az, hogy ez a látszólag egyszerűnek tűnő utazásregény hogyan dekonstruálja az útjába kerülő tájat a szöveg és a valóság állandóan egymásnak feszülő viszonyán át a germanista olasz professzor látásmódján, ismeretein és az utazása során készített feljegyzéseiből fakadó gondolatokon keresztül. Nem egy argonauta meséli el történetét, nem róla mesélnek és még csak nem is a behajózott vizekről, hanem mintegy maga a folyómeder mesél a rajta áthömpölygött, megnyugodni és múlandóságát felismerni képtelen, állandóan változó, mégis azonos utakon áramló folyamról.
 
A létrejövő szöveg megértését segíti az, a Michael Polányi terminológiájával kifejezve hallgatólagos tudás (tacit knowledge), amellyel a közép-európai észjárással öntudatlanul is rendelkező olvasó a sehol nem kódolt nyelvi, képi vagy akár gesztusrendszer formájában bír. Akár még csak Pannóniától nyugatra, akár már attól keletre hajózik Magris, belélegezhetővé válik az atmoszféra, és attól értjük jobban amiről olvasunk, hogy mi magunk is részei vagyunk ennek a levegőnek.
 
„Az utazó, miközben csorog az ő deltája felé, a táj tükrében nézegeti magát - a történelmi, természeti, művészeti, pszichológiai tájéban, ami erdőt és hegyet-völgyet, de várakat és városokat, és lélekszakadékokat és tudattalan-örvényeket is jelent. Ez a táj, létezésének tükre, az ő kicsi életének és a nagy történelemnek a kövületeit, valamiféle eltemetett, de bármikor klónozódni, új életre kelni kész DNS-nek a maradványait is tartalmazza. A Duna dicsőséges folyó, de egyben csupa halál és szerencsétlenség is, keveredik és kereszteződik benne minden, kanyarulataiban menedéket keres az utazó, halogatva az érkezést minél későbbre, tudva jól, hogy ha az eredet jelentéktelen és főleg bizonytalan is, a vég holtbiztos és elkerülhetetlen.” Claudio Magris – előszó az új magyar kiadáshoz
 
Részlet a könyvből