Főkép Pierre Athens, a világ legnagyobb étteremkritikusa haldoklik – tudja, hogy negyvennyolc órán belül meg fog halni, tudja a családja is, a barátai is, még a házmester is. Pierre Athens számot vet – életével, munkájával, a tudata mélyére bekúszó egykori ízekkel, szagokkal, hangokkal; és számot vet vele feleség, barát, gyermekek, szeretők, ellenségek. S miközben felidézi élete sarokpontjait, Pierre Athens egy rég elfeledett íz nyomába ered: az íz nyomába, ami a kifinomult ételek szakértőjének, a gasztromónia élő legendájának akkor, ott, halálos ágyán a mindenséget jelenti. Vajon megtalálja-e, mielőtt eljön a vég?
 
Erre a – valljuk be, nem túl eredeti – ötletre épül Muriel Barbery kisregénye. A francia írónő hazánkban is óriási sikert aratott A sündisznó eleganciája című regényével, amit sajnos azóta sem követett újabb – az Ínyencrapszódia az írónő egy korábbi műve. Kíméletlen kísérlet egy ember „élveboncolására” – de sajnos a katarzis ez esetben elmarad. Pierre Athens az igazán antipatikus főszereplők sorát gazdagítaná, ami önmagában nem lenne baj, de mintha a szerző sem tudta volna eldönteni írás közben, hogy szimpátiát akar-e bennünk ébreszteni iránta, esetleg szánalmat, vagy ő is inkább afelé hajlik, hogy utáljuk csak nyugodtan – a haldokló kritikus így pusztán egy idegesítő, nyavalygó, öntelt figuraként marad meg bennünk.
 
Mert leginkább az: öntelt. Önnön nagyságától annyira el van ájulva, hogy még a halálos ágyán is a hatalom természetéről elmélkedik – saját hatalmán, amellyel képes volt néhány mondattal éttermeket a csúcsra repíteni, hogy aztán ugyanilyen könnyedén sújtsa porba őket. Műfajteremtő munkássága, kivételes ízlelőbimbói, hihetetlen érzéke az ételekhez és kifinomult, iskolateremtő stílusa épp elég jogot biztosítanak számára ahhoz, hogy mindent és mindenkit semmibe vegyen, aki körülötte forog – a feleségét, aki rajongva szereti, a gyerekeit, a kollégáit, a szeretőit. Csoda hát, hogy mindannyian ambivalens érzéseket táplálnak iránta? Csoda, hogy a fia azt kívánja, dögöljön meg végre, a lánya pedig azt mondja: „Már elgyászoltam az apámat, aki nem is volt nekem.”?
 
Hisz miközben Pierre Athens haldoklik, és az egykori íz nyomában jár gondolatban, egyetlen alkalommal sem jut eszébe a családja – gyerekkori emlékek tolulnak fel, ifjúkori lakomák, felemelő szeretkezések, utazások, de a gyerekei egyszer sem. Még a kutyáira is többet gondol, vagy öreg macskájára. S mint minden kiállhatatlan zsarnok, ő is kap felmentést: zsenialitása az, ami még a legtöbb megaláztatást elszenvedő feleség szemében is felmenti. Őrjítő, idegesítő szituációk tömkelegével van tele ez a rövid könyvecske, legszívesebben a halálos ágyán is felpofoztam volna ezt a Pierre Athens-t.
 
Mert nincs az a zsenialitás, ami felmentene bárkit, ha elhanyagolja gyermekeit, ha nem ad mást szeretetteinek (?), csak bántást, ha elnyomja magában az emberség utolsó szikráját is. Épp ő állapítja meg egy ponton, hogy a legkifinomultabb, legpontosabban megkomponált ételköltemény sem ér fabatkát sem, ha hiányzik belőle a szív. S épp ő az, akinek nincs szíve – aki annyira kitalálta magát, a saját legendáját, annyira megkomponálta a „tökéletes étteremkritikus”, a rettegett Pierre Athens figuráját, hogy kifelejtette belőle a szívet. Épp ezért óriási fricska az a bizonyos íz – arcul köpése ennek a gondosan felépített, szívtelen, elérhetetlen magasságokban trónoló eszményképnek. (Ennek ellenére egyébként elsőre nehéz volt elfogadnom, mert olcsó és hatásvadász megoldás – de itt van létjogosultsága.)
 
Bár rövid, gyorsan olvasható, nem fekszi meg a gyomrunkat a nagy melegben sem, Muriel Barbery eme könyve sem súlytalan nyári olvasmány. A könnyed kisregény-felszín alatt rejtezik némi mondanivaló, a stílus és az arányok azonban nem tökéletesek. Zavaró, hogy a mellékszereplők kidolgozatlanok – annak ellenére, hogy magyarázható: Pierre Athens életében nem volt valódi szerepük, az ő szemszögéből csak vázlatos, itt-ott feltűnő, a képet időnként megzavaró alakok; akiknél sokkal lényegesebb számára némely étel, ital, hely vagy emlék. Magyarázható, de olvasóként akkor sem esik jól ez az odakentség. A gyönyörű leírások, az étkek és étkezések nagyon franciás, ínycsiklandozó, valóban életérzést közvetítő ábrázolása valamelyest kárpótol – de nem teljesen. Olvasnánk még, hosszabban, kibontva, valódi cselekménnyel és valódi szereplőkkel – kicsit az lehet az érzésünk, hogy ez a kisregény így, ebben a formában csupán egy vázlat. Érdekes, és nem egy könnyen feledhető olvasmány, de a teljességtől messze van.