Főkép Minden ezzel a néhány mondattal kezdődött: "Anna nagynéném tizenhat évesen halt meg tüdőgyulladásban, melyből a megszakadt szíve miatt, és mert a penicillint még nem fedezték fel, nem tudták meggyógyítani. Egy júliusi késő délutánon hunyt el. Amikor aztán Anna húga, Bertha sírva kirohant a kertbe, látta, hogy Anna utolsó hörgő lélegzetvételével valamennyi vörös ribiszke fehérré változott."
 
Aki ismer, tudja rólam, hogy nagyon szeretem az ilyen és ehhez hasonló stílusú regényeket, bár, meg kell mondjam, Az almamag ízének fülszövege semmit nem sejtet ebből az általam csak "házi mágiá"-nak vagy "konyhakerti boszorkányság"-nak nevezett jellegzetességből – mágikus realizmusnak szerintem túlzás nevezni –, csupán egy családi titok-felderítős könyvnek tűnik, ahol a legfiatalabb leszármazott rányitja az ajtót a szekrényben rejtőző csontvázakra, vagyis abban a hitben éltem, hogy Katherine Webb: Örökség c. művének kistestvére került a kezembe – de ez nem olyan történet.
 
A házi mágia mellett a regény meghatározó motívuma a gyermekkori bűnök, mélyre ásott titkok jelenléte – amelyeket a szereplők igyekeznek kitörölni emlékezetükből, de szellemeik ott motoszkálnak a szemük mögött, az agyuk hátsó részében, tulajdonképpen ezek határozzák meg egész életüket. Az írónő inkább a regény vége felé helyezi erre a súlypontot, elég lassú a felvezetése, sok mindent helyez a történetbe, a múlt történései során ismerjük meg a Deelwater-Lünschen családot, a nagyszülőktől kezdve.
 
Itt van Hinnerk, akiben a ridegség jól megfér a versköltéssel és unokái viszonylagos szeretetével; felesége, Bertha szerintem nagyon magányos asszony, akinek kevés jutott az élet öröméből, nála jelenik meg a felejtés motívuma, amely „az emlékezés egyik formája”. A három lányukról szóló részeket kedveltem a legjobban; Christának, a korcsolyázónőnek – akinek a neve úgy hangzik, mint „a korcsolyatalp csikorgása a jégen” – sikerült a leginkább mintaszerű életet kialakítania egy férjjel és gyerekkel, Irisszel, aki a történet narrátora.
 
Meglepő módon Harriet volt közülük a kedvencem, olyan lány, nő ő, aki bizonyos élethelyzetekben behunyja a szemét és „elrepül”, nem akar szembenézni a problémákkal; így születik meg egy meggondolatlan kapcsolat eredményeként Rosmarie. Inga a legtitokzatosabb a három nővér közül, szépsége valamennyi férfi fejét elcsavarja, ennek ellenére nincs családja – ugyanis szikrák pattannak ki az ujjaiból, aki hozzáér, kisebb áramütést szenved.
 
A harmadik generációról is részletes tablót kapunk, kivéve Irist, akinek nem túl pozitív az énképe: szavaiból kiderül a két idősebb lány szövetsége iránti féltékenység – ám, ahogy lenni szokott, kisebb hatalmi harcok dúlnak ebben a barátságban is –, és a Rosmarie halála miatti bűntudat. Unokatestvére, a rézvörös hajú, sellőszemű lány már tinédzserkorában impulzív személyiség, nem kevés feszültséget generál maga körül. Barátnőjével, Mirával, a furcsa fekete-fehér lánnyal – aki kizárólag fekete ruhát hord, fekete ételeket eszik, fekete zenét hallgat és fekete a rúzsa is – való kapcsolata a külső szemlélő számára végig rejtély marad, a miértek és hogyanok nagyrészt a múlt homályába vésznek.
 
Az erős karakterábrázolások mellett a ház, az események fő színtere is fontos szerepet kap; a múlt emlékei beépülnek a fekete-fehér padlócsempébe, az üvegház helyébe, a régi kelengyésládákba, a báli ruhákba, amelyekben Irisék játszottak a bootshaveni ház kertjében – tehát, aki szereti az ódon házakat szerepeltető regényeket, valószínűleg kedvtelve fogja ízlelgetni a regény leírásait.
 
Van azonban egy nagy problémája ennek a misztikus hangulatú családregénynek: sok helyütt úgymond töredezettek a mondatok, főleg a könyv elején, nem alkotnak kerek, egész szöveget, ezáltal a történet is döcögőssé válik, az első oldalon pedig, ahol az ominózus, magával ragadó két mondat szerepel, kilencszer fordul elő a „ribiszke” szó. Annyira zavartak ezek a kezdeti hibák, hogy azon tűnődtem, miképp fogom végigrágni ezt a könyvet. Szerencsére ez a probléma később erősen csökken, de a jelen eseményeit követő szálban rendre előkerül. Ettől eltekintve nagyon a szívemhez nőtt a történet, még másnaposságot is okozott – azaz hiába kezdtem bele egy új kötetbe, még jó ideig Bertháék házában bolyongtam.