Főkép

Csatlós Gábor barátom fejtette ki nekem egyszer, hogy míg a fikcióban a művészeti, esztétikai megfontolások bizonyos fokú távolságtartásra kényszerítik az írót, addig a kritikákban és esszékben a legbenső lénye tárulkozik fel. Noha e sommás megállapítást jómagam túl erősnek érzem, és csak fenntartásokkal tudom elfogadni, Spiró György kétezres évekbeli munkássága alapvetően mégis ezt a tételt látszik igazolni. Még akkor is, ha legalább kettő, de inkább több arcát mutatja meg nekünk attól függően, mennyire mindenkit érintő a téma, amiről ír. Ám még a rövid kötetismertetőkben is egészen közvetlen, személyes a hang, nem érezhető elidegenítő hatás.
 
A rövid recenziók különlegessége – amellett, hogy valóban pár mondatban mutatnak rá egy-egy mű legfőbb erényeire és fogyatékosságaira – az a tárgyilagos, sosem szépítgetett, mégis az írót maximálisan tiszteletben tartó hangnem, ahogyan kifogásait megfogalmazza Spiró. Soha, senkitől nem olvastam még ennyire szerető bírálatokat; soha nem tűnt még ennyire magától értetődőnek, hogy egy közkedvelt mű lehet néhol vagy egészében giccses, egysíkú, unalmas, vagy egyszerűen nem valósítja meg a célt, amit szerzője kitűzött maga elé. E kedvcsinálók mégis betöltik funkciójukat, és nemhogy nem riasztanak el, hanem – engem legalábbis – el- vagy újraolvasásra ösztönöznek, vagy azért, mert a történetekbe belefeledkezni hajlamos olvasóként nem mindig értek egyet teljesen az ítélettel, vagy azért, mert az irodalomba komolyabban is beleásva magam irányítottan, úgymond, pozitivista előítéletekkel is szeretném szélesíteni látókörömet, újragondolni a már ismert és megítélt műveket.
 
A színházról és színházi emberekről szóló, sokszor anekdotikus írásokat mindenekelőtt a recenziókban is felfedezhető hatalmas tapasztalat, a magyar és kelet-európai irodalmak enciklopédikus ismerete teszi különösen értékessé. Egy olyan ember meglátásai ezek, akinek a színház nem csupán munka, hanem létforma, szerelem, az ő szemében egyértelműen a kultúra egyik elsődleges lenyomata, közvetítője és alakítója, amit nem szabadna elhanyagolnia az ország döntéshozóinak, hiszen a mai napig jelentős a közönsége. Furcsamód ebbe a tágabb kategóriába tartozik „A húsvét visszavétele” című írás is, amelyben Mel Gibson Passiójának ezúttal letaglózóan negatív és komoly filológiai érvekkel megtámogatott kritikáját olvashatjuk. Mert a történelemhamisítás kérdése valahol ugyanazt a társadalmi felelősséget veti fel, mint hogy a döntéshozók hagyják-e eltűnni Magyarországon a színházművészetet vagy sem.
 
A legizgalmasabb és persze a leghatározottabban egyedi látásmódot képviselő írások a politikai esszék. „A tanuló diák” ijesztő képet fest a diploma-túltermelés hosszú távú szociális következményeiről, amit a statisztikai történelemtudomány mellett a megélt tapasztalat is alátámaszt, és Spiró nyilvánvalóan negatívan értékeli – ahogy több más, itt olvasható írásában is – a felsőoktatás színvonalának ezzel korreláló csökkenését. Pontosan ezekkel az esszékel lehet nem mindig egyetérteni, például a szerző Amerikáról és a demokráciáról vallott nézeteivel, de az ilyesmi alapvetően nézőpont (félig üres, félig teli pohár) kérdése, maguk az érvek viszont meglehetősen nehezen cáfolhatók, és az írások így sajnos elkeserítően sötét képet festenek hazánk és Európa jövőjéről.
 
Egy páratlanul művelt ember összegyűjtött és kétségtelenül magunkban is egységbe rendezhető véleménytöredékeit olvashatjuk tehát a Magtárban: személyes, ugyanakkor hatalmas tudásmennyiségről árulkodó irodalmi kritikákat, történeti fejtegetéseket és programadóként is felfogható politikai helyzetjelentéseket. Helyenként félelmetes az ekkora intelligencia, mégsem szabad megijedni tőle, mert gondolatainak ereje és szándéka sosem romboló, hanem mindenkor építő.