Főkép Dimitri Verhulst belga írónak ez a harmadik magyarul megjelenő könyve (Problemszki Szálloda és Semmivégre a korábbiak, de azokat még nem olvastam). Általában a kultkönyvek nem úgy születnek, hogy holmi jöttment firkász kikiáltja őket annak, de azt hiszem, ez a könyv már korábban azzá vált pár helyen, semmiképp nem rajtam fog múlni.
 
A cím szinte mindent elmond: Verhulst végigvezet minket az emberi történelmen, onnantól kezdve, hogy ősünk kimászott az óceánból, egészen úgy az első komolyabb atombombatámadásig. Mindezt valamiféle külső nézőpontból teszi (ahogy, állítja a fülszöveg, egy marslakó látná), és bármily meglepő, szinte minden kiemelkedően fontos kegyetlenség, borzalom, bűn és iszonyat, amit az ember elkövetett, belefért ebbe a kb. 160 oldalba. Persze, könnyű úgy, hogy kb. egy kivételtől eltekintve nem ír neveket, sem évszámokat. Igen, és a lényeg így is benne van, el lehet dobni a francba az összes többi történelemkönyvet, mert amit Verhulst leírt, az emberiség pontosan azt művelte, és minden más eléggé mellékes. Még az is, hogy volt azért pár ember, aki jót akart, meg tett is. Nehéz vitatkozni azzal, ha valaki ilyen pőrén vágja az orcánkba, hogy ecce homo, b#szdmeg.
 
Igen, Verhulst meglehetőst csúnya nyelvezetet használ, és le a kalappal Szita Szilvia fordító előtt, akinek nem tudom, mennyire volt nehéz dolga, mert nem értek belgául, de annyi szent, sőt, hétszentség, hogy remek munkát végzett. Például abban is, hogy nincsenek felesleges káromkodások a szövegben, csak ahol helyük van, ott pedig rendre képes volt újabb és újabb szavakat, kifejezéseket találni. Jó, angolra biztos nehezebb az ilyesmit fordítani, de ki tudja, milyen volt az alapanyag? Akárhogy is, vaskos szlenggel teli szöveg ez, meg sok ismétléssel („Mennyi lehet az idő?”) és poénnal.
 
Ilyen szempontból Vonnegut is eszembe jutott, meg hát a cinizmus, de Vonnegut sosem írt teljes világtörténetet, bár igen sok mindent érintett abból, ami itt olvasható, kb. hasonló előjellel, csak Verhulst azért, hogy is mondjam… Ő a maga keresetlen stílusában leírja, milyen okádék az ember, és pont. Semmi mi lesz majd azután, semmi megérdemelte a rohadék, semmi morális vagy filozofikus fejtegetés, csak válogatott, pengeéles mondatok, amik akkor is a dolgok lényegét mondanák ki, ha minden cinizmust meg ilyesmit mellőzött volna belőlük az író. Így viszont olyanok, hogy még bele is rúgnak a pőre valóságba, kezét hátra csavarják, szemenköpik kovászos uborka levével, meg hasonlók. Vagy… vagy lehet, hogy az olvasóval csinálják ezt? Hogy nehogy már azt gondolja bárki, hogy ő jobb vagy más? Hogy nehogy már bárki merészelje figyelmen kívül hagyni mindazt, amit itt összehordott? Bizony, ideje felvenni ezt a kötetet a kötelező olvasmányok közé.
 
Mutatok egy példát:
„Hősünk fegyverbe hívja a nemzet tuskóit, a parasztfiúkat is, kiküldi őket a golyózáporba, ami nemcsak azért nehéz, mert a srácoknak, akik világéletükben facipőben jártak, most bakancsot kell viselniük, hanem mert a gépfegyverek hatszáz kibaszott golyót adnak le percenként. Beköszöntött hát a hőn áhított új kor. Ratatatata, pjúpjúpjú – a golyók sebességével egyetlen hangfestő szó sem tud lépést tartani.”
 
Mindehhez van a könyvnek egy ellenállhatatlan sodrása. Jobb lenne kisebb adagokban olvasni, mert iszonyatosan nagyot üt minden oldala, de nem lehet, mert olyan, mint a Slayertől a Reign in Blood: rövid, nem hagy szünetet, és lezúz mindent. Mármint az ember ilyen, Verhulst nem tehet róla, most miért, ő csak őszinte volt. És közben okos is, ó, végtelenül rafinált ám, mert nem csak éles szemű látlelete ez az emberi történelemnek, mert az egy dolog, hanem van benne pár óriási mondat, amely úgy talál be mindennek a közepébe, mint Luke Skywalker a Halálcsillag esetében. És az iszonyatos agymenés közepette sokszor lehet nevetni, de alapvetően a könyv íve olyan pályát fut be, melyen az undortól a szégyenen át, hogy embernek születtünk, eljutunk a mindennek vége feletti zokogásig – de Verhulst még kiszól a végén, hogy „Jó, jó, de most már elég a pityergésből”. De nem ez az utolsó mondata, ó, a legkevésbé sem!
 
Persze, a hozzám hasonlóan báránylelkű olvasók azt morzsolgatják majd, a könnyeikkel együtt, hogy ejszen az ember azért nem csak ilyen ám, meg hogy csak lehet azért hinni, bízni, reménykedni, meg jót cselekedni, és ez akár még igaz is lehet. Verhulst azonban nagyban gondolkozik, Sztálin nyomán indulva, aki aszonta, „Egy ember halála: tragédia. Egymillióé: statisztika.”, ám bebizonyítva, hogy a lóf#szt. Amit az emberiség fel tud mutatni, az merő tragédia. Ahogy azt Madách Imre is megmondta.