Pilcz Roland: Kalyber Joe - Álmodozók
Írta: Galamb Zoltán | 2012. 07. 10.
Legutóbb a Bandaman-szigeten hagytuk magukra Kalyber Joe-t, a botcsinálta kincsvadászt és társait. Kincsen persze egy lányt, Maryt kell értenünk, és amint azt az egész második részből – főleg annak utolsó kockáiból – sejteni lehetett, most beigazolódik: nem minden és nem mindenki az, aminek vagy akinek látszik. Kalt tehát rettenetes csalódás éri, és bizony minden jel arra mutat, hogy a hiába szereti a lányt, románcuk sorsa az első pillanattól fogva megpecsételődött. Ráadásul Kayt ugyanígy elveszítette a krokodiltámadásban, és jóllehet kapcsolatuk leginkább kutya-macska barátságra emlékeztetett, mégiscsak olyan személy hiányával kell megküzdenie, akivel így vagy úgy, de összemelegedett.
És a sorscsapásoknak itt még közel sincs vége. New Yorkba visszatérvén kiderül, hogy az öreg Trenton talán haldoklik, a cége mindenesetre szétesőben van, és a pénzügyekkel sincs minden rendben – pontosabban igencsak komoly likviditási gondok merültek fel. Miután Palma úgy dönt, hogy visszatér befejezni a főiskolát, Kal, aki inkább eredeti vágyálmát akarja beteljesíteni, vagyis a képregényrajzolással és -írással szeretne próbálkozni megint, egyedül marad a nagyvárosban. Nem hinném, hogy bárkit meglepetésként érne, hogy művészettel, főleg olyan művészettel, mint Kalé, ami valamennyire mégiscsak a valóságról szól, rendkívül nehéz befutni, és ez egyelőre neki sem sikerül. Marad a már-már közhelyes amerikai éttermi munka.
Ám, amint azt a szólás tartja, az igazi erőnk akkor mutatkozik meg, amikor újra fel kell állnunk egy súlyos kudarc után. Ebben pedig nem más mutat példát – nem is akármilyent – Kalnak, mint Kay, aki szinte szó szerint a halottaiból tér vissza az emberek közé, hogy megkeresse a fiút, aki rányitotta a szemét az igazi életre. Fordul tehát a kocka, és az egykor idealista fiú most a múltján merengő, magába forduló lúzer szerepében sopánkodik, míg a sokáig reménytelenül szerelmes cégszolga, vagyis „mindenes” elhatározza, hogy megvalósítja álmát, és saját szórakozóhelyet nyit. Aminek vezetésére, pontosabban az előkészületek megszervezésére és lebonyolítására Kalt kéri fel.
A berendezés beszerzésekor aztán egy rejtélyes kép kerül a birtokukba, amely egy valódi modern kincsvadászt ábrázol, aki a legenda szerint rendkívüli leletre bukkant. Épp csak a helyhez odavezető térkép hiányzik, pedig ha Kal és Kay szert tehetnének erre, talán ismét fordulatot venne az életük.
Eddig ebben a részben található a legtöbb kikacsintás, kezdve a kaland- és karrierfilmek ismert topaszaival, de az igazi csemegét Pilcz Roland sci-fi rajongásának képi megnyilvánulásai jelentik. Az egyik jelenetben egyszerre csak a Star Wars tatooine-i kantinájában találjuk magunkat, de felfedezhetünk utalást a Szárnyas fejvadászra, a Pókember-filmre és még számtalan tudományos-fantasztikus klasszikusra. És persze most sem hiányzik a jellegzetesen pilczi humor, amit ezúttal időnként kicsit keserű irónia is fűszerez.
Eredetileg ez lett volna a befejezés, de aki végigolvassa a füzetet, kétségtelenül érteni fogja, hogy miért nem lehetett itt abbahagyni. Az olvasó persze csak örülhet ennek, és azt hiszem, hogy a magyar képregényes „társadalom” egésze is. Most már csak a felújított kiadásra vagyok kíváncsi: hogy az mennyit lesz képes hozzáadni az amúgy is állandó továbbolvasásra késztető történethez.
És a sorscsapásoknak itt még közel sincs vége. New Yorkba visszatérvén kiderül, hogy az öreg Trenton talán haldoklik, a cége mindenesetre szétesőben van, és a pénzügyekkel sincs minden rendben – pontosabban igencsak komoly likviditási gondok merültek fel. Miután Palma úgy dönt, hogy visszatér befejezni a főiskolát, Kal, aki inkább eredeti vágyálmát akarja beteljesíteni, vagyis a képregényrajzolással és -írással szeretne próbálkozni megint, egyedül marad a nagyvárosban. Nem hinném, hogy bárkit meglepetésként érne, hogy művészettel, főleg olyan művészettel, mint Kalé, ami valamennyire mégiscsak a valóságról szól, rendkívül nehéz befutni, és ez egyelőre neki sem sikerül. Marad a már-már közhelyes amerikai éttermi munka.
Ám, amint azt a szólás tartja, az igazi erőnk akkor mutatkozik meg, amikor újra fel kell állnunk egy súlyos kudarc után. Ebben pedig nem más mutat példát – nem is akármilyent – Kalnak, mint Kay, aki szinte szó szerint a halottaiból tér vissza az emberek közé, hogy megkeresse a fiút, aki rányitotta a szemét az igazi életre. Fordul tehát a kocka, és az egykor idealista fiú most a múltján merengő, magába forduló lúzer szerepében sopánkodik, míg a sokáig reménytelenül szerelmes cégszolga, vagyis „mindenes” elhatározza, hogy megvalósítja álmát, és saját szórakozóhelyet nyit. Aminek vezetésére, pontosabban az előkészületek megszervezésére és lebonyolítására Kalt kéri fel.
A berendezés beszerzésekor aztán egy rejtélyes kép kerül a birtokukba, amely egy valódi modern kincsvadászt ábrázol, aki a legenda szerint rendkívüli leletre bukkant. Épp csak a helyhez odavezető térkép hiányzik, pedig ha Kal és Kay szert tehetnének erre, talán ismét fordulatot venne az életük.
Eddig ebben a részben található a legtöbb kikacsintás, kezdve a kaland- és karrierfilmek ismert topaszaival, de az igazi csemegét Pilcz Roland sci-fi rajongásának képi megnyilvánulásai jelentik. Az egyik jelenetben egyszerre csak a Star Wars tatooine-i kantinájában találjuk magunkat, de felfedezhetünk utalást a Szárnyas fejvadászra, a Pókember-filmre és még számtalan tudományos-fantasztikus klasszikusra. És persze most sem hiányzik a jellegzetesen pilczi humor, amit ezúttal időnként kicsit keserű irónia is fűszerez.
Eredetileg ez lett volna a befejezés, de aki végigolvassa a füzetet, kétségtelenül érteni fogja, hogy miért nem lehetett itt abbahagyni. Az olvasó persze csak örülhet ennek, és azt hiszem, hogy a magyar képregényes „társadalom” egésze is. Most már csak a felújított kiadásra vagyok kíváncsi: hogy az mennyit lesz képes hozzáadni az amúgy is állandó továbbolvasásra késztető történethez.