Főkép Italo Calvino neve nem ismeretlen a hazai olvasóközönség előtt, hiszen a Ha egy téli éjszakán egy utazó című regénye elég nagy népszerűségnek örvend, s nem csupán a posztmodern regények kedvelői körében. Az Európa Kiadó nemrég belefogott a Calvino életmű kiadásába, így jött ki csodásan új köntösben a Ha egy téli éjszakán egy utazó, majd az Eleink, s a mostani Könyvhétre a Láthatatlan városok. Ez utóbbi több, mint húsz éve jelent meg utoljára magyar nyelven a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat részeként, Casares Morel találmánya című kisregényével egy kötetben.
 
Bár ez utóbbi információ kissé megtévesztő lehet, hiszen Calvino kisregénye nem éppen egy science fiction. A mű egyik központi alakja a híres Marco Polo, a hetedhétországot bejárt utazó, aki Kublai kánnak mesél arról a rengeteg városról, melyet élete során megismert. Csodásabbnál csodásabb, és furcsábbnál furcsább vidékek kelnek életre szavai nyomán – pedig valójában ezek mind egyek. S ez az egy nem más, mint Marco Polo otthona, az ezerarcú Velence.
 
A Láthatatlan városok ötvenöt rövid, szinte szösszenetnyi leírást tartalmaz. Némelyik határozott, ám elnagyolt ecsetvonásokkal megrajzolt képnek tűnik; de vannak köztük részletekben elveszők, ahogyan élettől lüktető, történelemmel egybefonódó városképek, vagy csupán az épületek és terek leírására szorítkozóak is. „A mesének nem a hang parancsol, hanem a fül” - mondja Marco Polo Kublai kánnak, s ezzel tulajdonképpen majdnem teljes egészében megmagyarázza, hogyan is volt képes ugyanazt a várost ötvenötféleképp lefesteni. Marco Polo és Kublai kán nem csupán, hogy más-más kultúrából jöttek, de az anyanyelvük is más (bár Polo megtanulta a tatár nyelvet, s ezen keresztül kommunikált a kánnal), így Marco Polo hiába látja maga előtt mesélés közben ugyanazt a várost, a hallgatóban más- és másféleképp értelmeződnek a szavak, fantáziánként eltérő terek képződnek. Erre maga Kublai kán is rávilágít, mikor a kán nagy atlaszát tanulmányozzák: „Úgy látom, jobban felismered a városokat az atlaszon, mint ha személyesen látogatod meg őket”.
 
Az ember és a város témakörében számos érdekes tanulmány született (példának okáért: P. Müller Péter: Város és teátralitás), s Calvino kisregénye iszonyatosan jól beleilleszkedik ebbe a témába. Bár, hogy őszinte legyek, a tanulmányok néha könnyebb szövegeknek tűntek, mint ez. A Láthatatlan városok látszólag könnyeden indul, de később egyre és egyre sűrűsödik és bonyolódik annyira, hogy a végére szerintem Borges is megirigyelné ezt az írást. Amennyire rövid, annyira nehéz olvasmány: szerintem bőven van rajta agyalgatni és elemezgetni való, és nem hiszem, hogy egyszeri olvasással meg lehet oldani a könyv minden rejtélyét. Vérbeli posztmodern regény ízig-vérig posztmodern olvasóknak, számos izgalmas kérdéssel és elmélettel a nyelvekről, az urbanitásról és a megismerésről.