FőképFüszöveg:
A nagyszabású regényfolyam második része, amely ismét visszarepít bennünket az időben a XVIII. századi Skócia drámai és szenvedélyes eseményei közé...
 
Claire Randall húsz éven keresztül megőrizte a titkait. De most felnőtt lányával együtt visszatér Skócia fenséges, ködfátyolba burkolózó hegyei közé. Claire itt szeretné elmondani a lányának az igazságot egy fontos dologgal kapcsolatban, amely éppen olyan megdöbbentő, mint ami mögötte van: az ősöreg kőkör rejtélye; az idő korlátain átívelő szerelem; és James Fraser, a skót harcos, akinek lovagiassága egykor ott tartotta Claire-t a férfi évszázadának veszedelmei között, a saját korába való visszatérés helyett.

Részlet a regényből:
Leltár

Roger Wakefield a szoba közepén állt, és úgy érezte, mintha körbevették volna. Ezt az illúziót nagyrészt igazoltnak találta, ugyanis  valóban körbevették: asztalok, amiket nippek és mementók borítottak, súlyos, Viktória-korabeli bútordarabok, telepakolva díszes bársony- és kasmírterítőcskékkel, apró, fonott szőnyegek, amelyek a csiszolt, fényes fa alatt hevertek, ravaszul kivárva az alkalmat, hogy megcsúszhassanak egygyanútlan láb alatt. Tizenkét szobányi bútor, ruha és papír vette körül. És a könyvek. Te jó ég, mennyi könyv!
A dolgozószobának, ahol állt, három fala mentén könyvespolcok sorakoztak, és mindegyik roskadásig tele volt zsúfolva. A borjúbőrbe kötött sorozatok előtt színes, csiricsáré krimik kupacai hevertek, megszűnt könyvtárakból származó ősrégi kötetek sorakoztak a polcokon, és szórólapok, prospektusok és kézzel fűzött kéziratok ezrei halmozódtak fel közöttük.
A ház többi részében is hasonló körülmények uralkodtak. Könyvekés papírok foglaltak el minden vízszintes felületet, és minden szekrény recsegett és nyikorgott az illesztéseinél. Roger néhai nevelőapja hosszú, teljes életet élt, jó tíz évvel túlteljesítve a bibliailag kiutalt hetven esztendőt. És nyolcvanvalahány éve alatt Mr. Reginald Wakefield soha semmit nem dobott ki.
Roger elfojtotta a késztetést, hogy kirohanjon a bejárati ajtón, bevesse magát Morris Minorjába és visszainduljon Oxfordba, az időjárás és a vandálok kénye-kedvére hagyva az udvarházat. Nyugodj meg, mondta magának, miközben mélyeket lélegzett. Menni fog. A könyvekkel nem lesz nehéz dolgod; csak át kell őket válogatni, és hívni valakit, aki eljön és elszállítja őket. Persze akkora teherautó kell majd hozzá, mint egy vagon, de meg lehet csinálni. A ruhákkal nem lesz gond. Az Oxfam kapja majd meg őket.
Azt nem tudta, mihez kezd majd az Oxfam egy halom mellényes, fekete öltönnyel, amelyek úgy 1948-ból valók, de talán a szükséget szenvedők nem olyan válogatósak. Kezdte egy kicsit könnyebben venni a levegőt. Egyhavi szabadságot kért az oxfordi Történelem Tanszéktől, hogy rendezze a tiszteletes dolgait. Lehet, hogy mégiscsak elég lesz ennyi. Zaklatottabb pillanataiban úgy tűnt számára, mintha ez a feladat éveket igényelne.
Az egyik asztal felé indult, és felvett róla egy apró porcelánedényt, ami tele volt kicsi fémnégyszögekkel; ólomból készült „bilétákkal”, amiket a tizennyolcadik századi koldusok kaptak az egyházközségtől, egyfajta engedély gyanánt. A lámpa mellett kőből készült palackok gyűjteménye állt, mellettük pedig egy szaruból készült tubákos szelence, ezüsttel kirakva. Ajándékozza egy múzeumnak? – gondolkozott el Roger bizonytalanul. A ház tele volt jakobita relikviákkal; a tiszteletes amatőr történész volt, és a tizennyolcadik század volt a kedvenc vadászterülete.
Roger ujjai akaratlanul is kinyúltak, hogy megsimogassák a tubákos szelence felszínét, és kirajzolják a belevésett feliratot, a neveket és dátumokat: Canongate Szabócéhének Elnökei és Kincstárnokai Edinburghban, 1726-ban. Lehet, hogy érdemes lenne megőrizni a tiszteletes gyűjteményének válogatottabb darabjait? De rögtön visszakozott, határozottan megrázva a fejét. – Semmit nem teszünk el – mondta hangosan. – Erre vezet az őrületnek útja. – Vagy legalábbis a hörcsöggé válás első lépései. Ha elkezd megtartani dolgokat, a végén az egész mindenséget meg fogja őrizni, ebben az óriási házban fog élni, hulladékok nemzedékei között. – És magamban fogok beszélni – motyogta mellé.
A hulladékok nemzedékeinek gondolata felidézte benne a garázs képét, és ettől egy kicsit megrogyott a térde. A tiszteletes, aki igazából Roger nagy-nagybátyja volt, ötéves korában fogadta örökbe, miután a szülei meghaltak a második világháborúban; az anyja a Blitzben, az apja pedig a Csatorna sötét vizei felett. A tiszteletes a rá jellemző gyűjtögetőösztönnel megtartotta Roger szüleinek összes ingóságát, amelyek ládákban és dobozokban sorakoztak a garázs végében. Roger pontosan tudta, hogy senki nem nyitott ki egyet sem a dobozok közül az elmúlt húsz évben.
Roger egy ószövetségi átkot morgott a gondolatra, hogy a szülei mementóit kell majd áttúrnia. – Ó, Istenem – mondta hangosan. – Bármit, csak azt ne!
Ezt a megjegyzést nem pont imának szánta, de úgy harsant fel az ajtócsengő, mintha erre érkezne válaszul, amitől Roger meglepetésében a nyelvébe harapott.
Az udvarház bejárata nedves időben hajlamos volt beragadni, ami azt jelentette, hogy szinte örökké szorult. Roger nagy nehezen kiszabadította a hangosan nyikorgó ajtót, és egy nőt talált a küszöbén.
– Segíthetek valamiben?
A nő középmagas volt és nagyon csinos. Első pillantásra a finom csontozat és fehér vászon benyomása maradt meg róla az emberben, amit gazdagon burjánzó, göndör barna haj koronázott, egyfajta félig megzabolázott kontyban. A hajzuhatag közepén pedig a legfeltűnőbb világos szempár tündökölt, ami olyan árnyalatú volt, mint a koros sherry.
A szempár pillantása felszaladt a férfi negyvenötös tornacipőjétől egészen az arcáig, ami másfél fejjel az övé felett tornyosult. A féloldalas mosoly szélesebbé vált.
– Utálok közhelyekkel indítani – szólalt meg a nő –, de Istenem, hogy megnőttél, kis Roger!
Roger érezte, hogy elvörösödik. A nő felnevetett, és kinyújtotta a kezét. – Tényleg  maga Roger, igaz? Az én nevem Claire Randall; a tiszteletes régi barátja voltam. De magát ötéves kora óta nem láttam.
– Ööö, azt mondja, az apám barátja  volt? Akkor már biztosan tudja...
A mosoly eltűnt, és sajnálat vette át a helyét.
– Igen, rettenetesen szomorú lettem, amikor meghallottam. A szíve volt az, ugye?
– Ööö, igen. Nagyon hirtelen történt. Csak most érkeztem Oxfordból, hogy elkezdjem elintézni a... mindent. – Roger határozatlanul körbeintett, mozdulatába belefoglalva a tiszteletes halálát, a mögötte lévő házat és annak minden tartalmát.
– Amennyire az apja könyvtárára emlékszem, ez a kis feladat legalább karácsonyig el fog tartani – jegyezte meg Claire.
– Ebben az esetben talán nem kellene zavarnunk magát – mondta egy lágy, amerikai akcentusú hang.
– Ó, el is felejtettem – kapott észbe Claire, félig a lány felé fordulva, aki takarásban állt a tornác szélénél. – Roger Wakefield; a lányom, Brianna.
Brianna Randall, arcán szégyenlős mosollyal előrelépett. Roger pár pillanatig csak bámulta, majd eszébe jutott a jómodor. Hátralépett, szélesre tárta az ajtót, és átfutott az agyán, hogy vajon mikor cserélt inget utoljára.
– Dehogy, dehogy – mondta szívélyesen. – Éppen szünetet készültem tartani. Nem jönnek be?
A folyosó felé invitálta a két nőt, a tiszteletes dolgozószobájának irányába, miközben megállapította, hogy a lány nemcsak határozottan bájos, de egyben az egyik legmagasabb nő, akit valaha közelről látott. Legalább száznyolcvan centi lehet, gondolta, látván, hogy a feje búbja majdnem a folyosó plafonját súrolja. Miközben követte, öntudatlanul is kihúzta magát, teljes százkilencven centiméteres magasságában. Az utolsó pillanatban húzta le a fejét, nehogy beverje a dolgozószoba ajtófélfájába, miközben követte a két nőt a helyiségbe.

A Kiadó engedélyével.