FőképFüszöveg:
"Jack London oly érzékletesen ábrázolja a kocsmák közösség(de)formáló világát, oly plasztikusan mutatja be az alkohol személyiség(le)építő hatásait, oly kézzelfoghatóan festi le saját testi és lelki kínjainak gyönyöreit, oly pátosszal értekezik a zsugorodó alkotói elme alkohol általi főnixszárnyalásáról, oly mértékű odaadással magasztalja az alkoholizmus mindent felperzselő fenséges fertőjét, oly kívánatossá teszi az élet nevű halálos betegség éber nirvánában való átvegetálását, hogy az olvasó a végére kedvet kap mindezt a szörnyűséget saját irhájának mentése érdekében azonnal kipróbálni..." (Hagymásy András)

Részlet a regényből:
1. FEJEZET
A szavazás napján szakadt rám az egész. Forró, kaliforniai délután volt. Lelovagoltam a farmról a faluba, a Hold Völgyébe, hogy igennel vagy nemmel szavazzak egy sereg javaslatra, melynek célja Kalifornia alkotmányának megreformálása. Szörnyen kínzott a forróság; ittam tehát egy sort a szavazás előtt, azután lehajtottam pár pohárral a szavazás után. Majd elindultam fölfelé a szőlővel koszorúzott hegyeken és a ringó, hullámzó legelőkön át, és éppen jókor érkeztem a vacsorához és az újabb poharazáshoz.
– Hogy szavaztál a választójogi javaslatra? – kérdezte Charmian.
– Megszavaztam.
Charmian fölkiáltott. Mert tudnivaló, hogy fiatalabb koromban, jóllehet, tüzes demokrata voltam, nem tartottam helyesnek a nők választójogát. Később, amikor türelmesebb lettem, elfogadtam, de minden lelkesedés nélkül, mint valami elkerülhetetlen társadalmi jelenséget.
– Miért szavaztad meg? – kérdezte Charmian.
Megfeleltem. Hosszan feleltem. Méltatlankodva feleltem. Minél többet beszéltem, annál inkább fölháborodtam. (Nem, nem voltam részeg. A Zsivány nevű lovamon ügettem. Megérdemelte nevét. Szeretném látni azt az embert, aki részegen megüli.)
De – hogy is mondjam? – elememben voltam, kellemesen fel voltam villanyozva.
– Ha a nőknek is lesz szavazati joguk, biztosan a szesztilalomra szavaznak – mondtam. – A feleségek, a húgok és nővérek, az anyák azok, akik John Barleycorn koporsójába beverik a szögeket…
– De én azt hittem, hogy te jó barátja vagy John Barleycornnak – vetette közbe Charmian.
– Az vagyok. Voltam. Nem vagyok. Sosem voltam. Mindenesetre akkor vagyok a legkevésbé a barátja, mikor velem van, és a legjobb barátjának látszom. Ő a hazugok királya. A legbátrabb igazmondó. A legfelségesebb társaság; mintha az istenekkel volna együtt az ember. Az „Orrnélkülinek” is cinkosa! Útja a mezítelen igazsághoz és a halálhoz vezet. Világos látomásokat sugall, és zavaros álmokat. Ellensége az életnek, és tanítómestere az élet látókörén túleső bölcsességnek. Véreskezű gyilkos, megöli az ifjúságot.
Charmian rám nézett. Tudtam, hogy csodálkozik, honnan szedek ilyen kifejezéseket.
Folytattam. Amint mondtam, fel voltam villanyozva. Minden gondolatom a helyén volt. Felöltözve, indulásra készen lapult kis cellája kijáratában, mint a rab éjfélkor, várva, hogy cinkosa letörje ajtajáról a lakatot. És minden gondolatom látomásszerűen, világosan kirajzolt, éles körvonalakkal állt előttem. Agyamat megvilágította az alkohol erős, fehér fénye. John Barleycorn őszinteségi rohamában föltárta legféltettebb titkait. Én csak a szónoka voltam. Ott nyüzsögtek múltam emlékei, szép sorjában. Akárcsak a katonák egy hatalmas díszszemlén. Én csak szedegettem, válogattam. A gondolatok ura voltam, mestere a szókincsemnek és parancsolója a tapasztalataimnak. A legnagyobb biztonsággal markoltam össze érveimet a fejtegetéseim fölépítéséhez. Mert John Barleycorn ravaszkodik és csábít, ránk szabadítja az értelem férgeit, a végső igazság megismeréséről suttog, bíborfényt hullatva napjaink egyhangúságára.
Fölvázoltam Charmiannek az életem, és ismertettem a testem sajátosságait. Nem örököltem az alkoholizmust. Születésemkor még semmi különösebb hajlamot sem mutattam rá. E tekintetben teljesen egészséges a családfám… Az én alkoholszeretetem szerzett hajlam, mégpedig keservesen megszerzett hajlam. Régebben rettenetes ellenszenvet éreztem vele szemben, jobban utáltam, mint az orvosságot. Még most sem szeretem az ízét. Csak az „ereje” miatt ittam. De ötéves koromtól huszonötig nem tudott rabul ejteni. Húszesztendei vonakodó tanonckodás kellett ahhoz, hogy szervezetem lázongóan bár, de türelmes legyen az alkohollal szemben, és végül szívemet-lelkemet eltöltse a vágy utána.
Leírtam első találkozásomat az alkohollal, beszéltem első mámoromról, a visszatetszésről, mindig kiemelve azt, ami végül is elcsábított – tudniillik a könnyű hozzáférhetőségét. Nemcsak hogy bármikor elérhettem, hanem még fejlődő értelmem minden érdeklődését is húzta, vonzotta. Az utcai újságárus, a matróz, a bányász, messzi országok vándorai – valahányszor összeültek, hogy gondolataikat kicseréljék, nevessenek, kérkedjenek, fölfrissüljenek, vagy elfeledjék a fárasztó nappalok és éjszakák egyhangú robotját, mindig az alkohol gőze lengett fölöttük. A kocsma volt az összejövetelük színhelye. Az emberek az asztal köré gyűltek, mint ahogy az ősember vette körül a pihenőhely tüzét vagy a barlang szája előtt lobogó lángokat.
Emlékeztettem Charmiant a csendes-óceáni csónakházakra, amelyekben neki nem volt része. Odaszökdöstek asszonyaik elől a göndör hajú kannibálok, és ittak, részegeskedtek, e szent hely pedig tabu volt az asszonyoknak, méghozzá halálbüntetés terhe mellett. Ifjúkoromban a kocsma vont ki a nők banális, útszéli hatása alól, s vitt ki a férfiak tágas, szabad világába. Minden út a kocsmába vezetett! A regényesség, a kaland ezer útja a kocsmában futott össze, innen ívelt ki szerte a nagyvilágba.
– A lényeg az, hogy a könnyű hozzáférhetőség fejlesztette ki bennem az alkoholszeretetet – folytattam a szónoklatomat. – Nem törődtem vele. Rendszerint nevettem rajta. Míg végül oda jutottam, hogy hatalmába kerített az iszákosok szenvedélye. Húsz esztendő kellett ahhoz, hogy ez a szenvedély meggyökeresedjen bennem, és több mint tíz éve egyre növekszik. A szenvedély kielégítése utáni állapot mindennek nevezhető, csak jónak nem. Ami a kedélyemet illeti, általában kőszívű és vidám vagyok. De ha John Barleycornnal tartok, akkor megszenvedem a borúlátó gondolatok valamennyi átkát.
– De – siettem hozzáfűzni (mindig sietek hozzáfűzni) – John Barleycornnak is meg kell adni, ami megilleti: megmondja az igazat. Ez az átkozott az egészben. Az élet úgynevezett „igazságai” nem igazak. Végzetes hazugságok, belőlük él az élet, de John Barleycorn leleplezi valamennyit.
– Amellett, hogy voltaképpen ellensége az életnek –jegyezte meg Charmian.
– Tökéletesen igazad van – feleltem. – Hiszen éppen ez a pokoli benne. Mert John Barleycorn a halálba vezet. Ezért is szavaztam ma a javaslatra. Visszapillantottam az életemre, és láttam, hogy a könnyű hozzáférés hozta meg a kedvemet az iváshoz. Tudod, egy évszázadban aránylag nagyon kevés alkoholista születik. Alkoholistákon azokat értem, akiknek szervezete megköveteli a szeszes italt, és ellentmondást nem tűrve kergeti őket a részegség karjába. A megrögzött iszákosok nagy többsége az alkohol utáni vágy nélkül született, sőt valaha határozott ellenszenvet érzett a szesszel szemben. Sem az első, sem a huszadik, de még a századik pohár sem hozza meg az alkoholszeretetet. De megtanulják éppúgy, miként megtanulják a dohányzást, noha a füstölést sokkal könnyebb megtanulni, mint az ivást. De megtanulják, mert az alkoholhoz könnyű hozzájutni. A nők jól ismerik a játszmát. Ők fizetnek meg érte – a feleségek, a testvérek, az anyák. És ha ők szavazathoz jutnak, az alkoholfogyasztás ellen fognak szavazni. Az a legjobb az egészben, hogy a következő nemzedéknek már nem lesz nehéz dolga. Ők nem juthatnak alkoholhoz, nem éreznek majd hajlamot, nem is fog hiányozni nekik. Mennyivel szebb férfikoruk lesz azoknak a fiúknak, akik ezelőtt szinte csak az ivásért születtek, cseperedtek föl – s mi több, az asszonypalántáknak, akik azért születnek, nőnek fel, hogy megosszák életüket a fiatalemberekkel.
– Miért nem írod meg mindezeket a jövendő ifjak és nők üdvére? – kérdezte Charmian. – Miért nem írod meg, hogy segítsed az anyákat, a testvéreket, a feleségeket helyesen szavazni?
– „Egy alkoholista emlékiratai” – nevettem gúnyosan –, vagy inkább John Barleycorn röhögött, mert ott ült velem szemközt, egész tetszetős, emberbaráti fecsegésem alatt, és az ő módszere, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül gúnyossá torzítja mosolyomat.
– Nem – mondta Charmian, ügyet sem vetve John Barleycorn cinizmusára, amit egyébként már igen sok nő is megtanult. – Te nem vagy alkoholista, sem iszákos, csak egyszerűen egy jó ivó, aki az évek hosszú során át jól kiismerte John Barleycornt. Írd meg, és add neki ezt a címet: „Alkoholmámorban”.

A Kiadó engedélyével.