FőképFülszöveg:
Nem sok boldogság van a nyolcéves Tommy Bedford életében. Szülei idősek és zárkózottak, őt pedig bentlakásos iskolába járatják, mert a középosztálybeli angol családoknál így szokás, és mert ott leszoktatják majd az ágybavizelésről, és kemény legényt faragnak belőle. Tommy szenved a szadista diáktársaktól és szadista nevelőktől, ezért egy álomvilágba menekül, amelyet cowboyok és indiánok népesítenek be. Egy nap megtudja, hogy nővérét, Diane-t, a tehetséges fiatal színésznőt Hollywoodba hívják filmezni, és nem mással fog együtt élni, mint éppen Tommy egyik példaképével, egy westernhőssel, de az a legjobb az egészben, hogy Tommyt is viszik magukkal. Jó ideig minden olyan szép, mint egy mesében, idővel azonban rosszra fordulnak a dolgok, és végül szörnyűséges bűncselekmény történik, amelyhez sötét titok kapcsolódik. Tommy csak sok-sok év múlva hajlandó szembenézni régi és új démonaival, amikor fiát gyilkosság vádjával katonai bíróság elé állítják, és miközben fia igazáért küzd, felfedezi, hogy van, amikor a bátorság azt jelenti, az ember mindig mindent elszántan, teljes erőbedobással, vagyis semper fortis csinál. Nicholas Evans különleges tehetséggel teremt emlékezetes szereplőket, tanulságos történetei mindig az élet nagy kérdéseivel foglalkoznak. Aki megkönnyezte A suttogó-t, ezt a regényét is szeretni fogja.

Részlet a regényből:
A fiú ment a fegyőr nyomában a folyosón, nézte széles vállát, derékszíján a bilincset, a gumibotot és a nagy kulcscsomót, amely a járása ritmusára csörömpölt. Kék ingének hátán verejtékfoltok sötétlettek, és újra meg újra a tarkóját törölgette a tenyerével. A fiút a börtönnek ebbe a szárnyába még sose engedték be. A meszelt, csupasz falakon nem voltak ablakok, csak dobozszerű világítótestek a plafonon, bennük bogártetemek apró pöttyeivel. A forró, moccanatlan levegőben megült az áporodott káposztaszag. Távoli hangokat hallott, valaki kiabált, valaki nevetett, vasajtók csapódtak, dörrenésük visszhangzott. Valahol egy rádióból a Beatles új slágere, az „Egy nehéz nap éjszakája” szólt.
Heti látogatásaira rendszerint a várószobával szomszédos hosszúkás teremben került sor. Szinte mindig ő volt az egyetlen gyerek, és mostanra jó ismerőse lett a fegyőröknek, barátságosan elcsevegtek vele, miközben odakísérték az egyik ablakhoz. Aztán ott ülhetett és bámulhatta a vastag üveglapot, várhatta, hogy behozzák az anyját a hátsó falból nyíló vasajtón, amely mellől két puskás fegyőr el nem mozdult. Sose felejti el azt a megrázó látványt, amikor először vezették be az anyját a csúf barna rabruhában, bilincsben és bokalánccal, a haja rövidre nyírva, mint egy fiúé. Fájdalom markolt a mellébe, mintha a szívét feszítették volna szét, akár egy kagylót.
Amikor az anyja bejött, a tekintete mindig ablakról ablakra ugrált, és elmosolyodott, amikor meglátta, és a fegyőr odahozta, leültette elébe, levette a bilincset, és az anyja belecsókolt a tenyerébe, rányomta az üvegre, és ő is ugyanígy csinált.
De ez a nap más volt. Ma megengedik, hogy találkozzanak egy külön szobában, ahol csak ők ketten lesznek, nem választja el egymástól őket üvegfal. Megölelhetik egymást. Csaknem egy éve először. És utoljára.
Egyre hosszabbnak tetszett ez az út a börtön mélyén. Betonfolyosók labirintusán haladtak át, tucatnál is több retesszel és kettős zárral ellátott ajtón keresztül. Az utolsó, amelyhez elérkeztek, tömör acélból készült, rajta kis drótüveg ablakkal. A fegyőr megnyomott egy gombot a falon, és az ablak túloldalán megjelent egy másik fegyőr arca, ezúttal egy nőé. Az ajtó felbúgott, és egy kattanással kinyílt. A nő pufók arca izzadságtól fénylett. Lemosolygott rá.
– Te biztos Tommy vagy.
Bólintott.
– Gyere utánam, Tommy. Itt lesz nem messze.
A nő előtte ment.
– Anyukád sokat mesélt rólad. Hú, nagyon büszke rád! Épp tizenhárom vagy, ugye?
– Igen.
– Igazi tinédzser. Nahát, nekem is van ám egy ugyanilyen korú srácom! Hú, az aztán a megátalkodott kölyök!
– Ez itt a siralomház?
A nő elmosolyodott.
– Nem, Tommy.
– Akkor az hol van?
– Ne törd ilyesmin a fejed.
A folyosó egyik oldalán vasajtók sorakoztak, fölöttük piros és zöld lámpákkal, és a nő megállt az utolsó mellett. Benézett a kukucskálón, majd kinyitotta az ajtót, és félreállt az útból.
– Menj csak, Tommy!
A fehér falú szobában egy vasasztal volt két vasszékkel, és egy rácsos ablakon fény áradt be, cikcakkos négyszöget rajzolt a betonpadlóra. Az anyja középen állt, teljesen mozdulatlanul, tenyerével védte a szemét a naptól, és mosolygott. Rabruha helyett egyszerű fehér blúz és nadrág volt rajta. Se bilincs, se bokalánc. Úgy nézett ki, mint egy angyal. Mintha máris a mennyországban volna.
Kitárta karját, magához ölelte, és sokáig egyikük se jutott szóhoz. A fiú megfogadta, hogy nem fog sírni. Végül az anyja magától eltartva végignézett rajta, aztán elmosolyodott, és összekócolta a haját.
– Ideje lenne megnyiratkoznod, fiatalember!
– Most mindenki megnöveszti.
Az anyja nevetett.
– Gyere, üljünk le. Nincs sok időnk.
Leültek az asztalhoz, és az anyja feltette a szokásos kérdéseket: hogy megy az iskola, hogy sikerült a matekdolgozat, jobb-e már a menza? A fiú megpróbált félszavaknál hosszabban válaszolgatni, próbált olyan hangot megütni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Sose beszélt arról, igazából milyen is. Milyen verekedések folynak az öltözőszekrények között, mennyit gúnyolják a nagyobb fiúk, hogy köztörvényes gyilkos az anyja.
Miután az anyja kifogyott a kérdésekből, csak ült, és nézte meredten. A kezéért nyúlt, a tenyerébe vette, és hosszasan bámulta. A fiú körülnézett a szobában. Nem is volt olyan ijesztő, mint amilyennek elképzelte. Azon tűnődött, hol lehetnek a gázcsövek és a fúvókák.
– Ez az?
– Micsoda, szívem?
– Tudod, a gázkamra.
Az anyja elmosolyodott, és a fejét rázta.
– Nem.
– Akkor hol csinálják?
– Nem tudom. Valahol hátul.
– Aha.
– Tommy, annyi mindent akartam mondani… Egy egész beszéddel készültem.
Az anyja kurtán, erőltetetten felkacagott, hátravetette a fejét, és egy darabig mintha képtelen lett volna folytatni. Ez valahogy haraggal töltötte el a fiút, bár nem tudta volna megokolni.
– De… teljesen elfelejtettem – folytatta az anyja. Elkente a könnycseppeket az arcán, az orrát szívogatta, aztán újra a kezébe vette a fia kezét. – Hát nem muris?
– Valószínűleg azt akartad mondani, hogyan viselkedjek majd az életben. Legyek jó, ne csináljak rosszat, mindig mondjak igazat. – A fiú elhúzta a kezét.
– Tommy, kérlek…
– Csak arra akarok kilyukadni, hogy ugyan mit tudhatsz te erről.
Az anyja beharapta az ajkát, és a kezére meredt.
– A legelejétől meg kellett volna mondanod nekik az igazat.
Az anyja bólintott, igyekezett összeszedni magát.
– Talán.
– Naná, hogy meg kellett volna!
– Tudom. Igazad van. Bocsánat.
Sokáig egyikük sem szólt. A napsugarak nyalábja a szoba sarka felé araszolt. Arany porszemcsék lebegtek benne.
– Jó életed lesz.
A fiú keserűn felnevetett.
– Az lesz, Tommy. Tudom, hogy az lesz. Olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek és gondoskodnak rólad…
– Hagyd abba!
– Mit?
– Hagyd abba, hogy próbálsz lelket önteni belém!
– Bocsánat.
Örökké sajnálni fogja, hogy nem volt kedvesebb az anyjához aznap. Remélte, hogy megérti. Hogy nem is annyira őrá haragszik, mint inkább önmagára. Haragudott a saját tehetetlensége miatt. Haragudott, hogy el fogja veszíteni az anyját, és nem halhat meg vele együtt. Ez nem volt igazságos.
Fogalma se volt, mennyi ideig ülhettek így. Elég sokáig, hogy a nap túlballagjon az ablakon, és a szoba árnyékokkal teljen meg. Végül az ajtó kinyílt, és ott állt a fegyőr, tésztás képén szomorú, majdhogynem félénk mosoly.
Az anyja összepréselte a tenyerét.
– Nahát – mondta derűsen –, lejárt az idő.
Felálltak, és az anyja olyan erővel ölelte magához, hogy ő alig kapott levegőt. Érezte, hogy az anyja reszket. Aztán az anyja a keze közé fogta az arcát, és homlokon csókolta. De ő még mindig nem tudott a szemébe nézni. Aztán az anyja eleresztette, és ő az ajtó felé indult.
– Tommy!
Megfordult.
– Szeretlek.
A fiú bólintott, hátat fordított, és elment.

A Kiadó engedélyével.