FőképJohn Updike fő témája az amerikai kertvárosokban lakó, kényelmesen élő középosztálybeli (házas- és/vagy szerelmes)párok bonyolult érzelmi és szexuális élete, illetve az, hogy ezek a párok hogyan játszmáznak folyton egymással. Az általam korábban olvasott Updike-regények szereplői általában fiatal, harmincas-negyvenes férfiak és nők, akik a munka és a gyereknevelés mellett temérdek szabadidővel rendelkeznek, és leginkább a házastársuk sorozatos megcsalásával próbálják feldobni az unalmas életüket.

A jelen kötetben olvasható elbeszélésekből – melyek nagy részét Updike idősen, már a 2000-es években írta – többek között az is kiderül, mi lett a kertvárosi hűtlenkedőkből harminc-negyven évvel később. Számos történet főszereplői ugyanis hetven-nyolcvanéves emberek, akik már tudatosan búcsúznak az életüktől, és a történetek során még egyszer újraélik életük valamelyik nagy pillanatát, vagy éppen olyan gondolatokat és vágyakat fogalmaznak meg, amelyeket harminc évvel korábban bizonyára megpróbáltak volna valóra váltani, de mostanra már megelégszenek az ábrándozással.

Olvashatunk például egy öreg férfiról, aki ráérős idejében a korábbi tulajdonosok nyomait kutatja a birtokán, s közben a saját múltját is felidézi („Magánrégészet”); egy másik történetben („Séta Elizanne-nel”) az ötvenedik osztálytalálkozójára hazautazó férfi visszagondol arra a gyönyörű estére, amikor középiskolásként egyszer hazakísérte osztálytársát, Elizanne-t; egy harmadik elbeszélésben („Szabad”) az idős özvegyember felkeresi a szintén özvegy nőt, aki hajdan a szeretője volt, ám a románcból annak idején semmi komoly nem lett; és van olyan novella is („A jelenés”), amelyben a feleségével társasúton részt vevő hetvenes úr az egyik jóval fiatalabb útitársnőjéről ábrándozik óvatosan, de közben tudja, hogy úgysem fog közeledni hozzá.

Elsőre kicsit furcsállottam, hogy a történetek – a sok múltidézés ellenére – nem túlságosan nosztalgikusak. De jobban belegondolva mégsem annyira meglepő a múltba vágyás hiánya: elvégre a főszereplők fel-felidéződő fiatalabbkori élete, benne a „szokásos” updike-i házasságokkal, megcsalásokkal, kompromisszumokkal, válásokkal, betegségekkel, költözködésekkel és újraházasodásokkal, nem olyan élet volt, ami néhány évtized távlatából automatikusan nosztalgiát keltene (kelthetne) az emlékezőben. Így hát a folyamatos, sóvárgó múltba révedés és az élet elmúlása miatt érzett keserűség helyett inkább valamiféle szelíd bú, csöndes beletörődés és megnyugvás jellemző a szereplőkre – mintha azt éreznék, ők már úgyis túl vannak az élet kisebb-nagyobb tragédiáin, fölösleges hát izgatni magukat.

De Updike nemcsak arról mesél, hogy milyen az élet a végéről visszatekintve: vannak olyan történetek is a kötetben, amelyek gyerekszemmel ábrázolják a világot („A gyámok”, „Kinderszenen”), és vannak olyanok is, amelyeknek a főszereplői legfeljebb középkorúak. Ám a gyerekek és az életük virágában lévő felnőttek történeteiben is benne rejlik az egész élet úgy, ahogy az Updike városaiban mindenkivel „megtörténik”. Mindegy, hogy mennyi idősek a szereplők, hiszen a novellákban összesűrített, folyton visszatérő, néha szinte csak egyszerű felsorolássá redukált élettörténet-esszencia (gyerekkor – elköltözés – házasság – válás – újraházasodás) lényegében mindig ugyanaz, s talán ettől olyan szomorú és egyben belenyugvó hangulatú ez a könyv. A 18 történet olyan érzést kelt, hogy fölösleges pánikba esni, aggódni, nagyon jót vagy nagyon rosszat várni, mert végül úgyis ugyanaz történik mindenkivel – csak a könyv szereplőinek többsége már túl van mindezen, mások pedig még csak később fogják átélni a családi drámákat és lelki válságokat, és ezért talán még áltathatják magukat azzal, hogy velük majd minden másképp lesz.

Tartalom:
Marokkó
Magánrégészet
Szabad
Séta Elizanne-nel
A gyámok
Égilakók nevetsége
Változatok vallásos élményre
Spanyol előjáték egy második házassághoz
Esendő asszonyok
A gyorsulva táguló univerzum
Németleckék
Hazáig
Apám könnyei
Kinderszenen
A jelenés
Kék fény
Kimaradás
Teli pohár