Beleolvasó - Jorge Bucay: Nyitott szemmel szeretni

Fülszöveg:
"Hiszem, hogy a szerelem egyszerűen megtörténik."
 
Az épp szakításban és lelki válságban lévő Roberto a szerver egy furcsa technikai hibája miatt belekeveredik két pszichológus - Laura és Fredy - szerelemről és párkapcsolatokról folytatott levelezésébe, mely egy könyv születését hivatott elősegíteni. Az e-mailek épp jókor jönnek, mintha csak neki szólnának. Egyre hasznosabb segítségnek érzi az ismeretlen Laura naponta, hetente megjelenő pszichológiai eszmefuttatásait, lassan szinte függővé válik, sőt ő maga kezd el levelezni vele.
 
S végül nemcsak egy könyv születik meg, hanem - talán - egy szerelem is elkezdődik...
 
A 2000-ben megjelent Nyitott szemmel szeretni a Latin-Amerikában és ma már számos más országban is óriási sikereket arató Jorge Bucay egyik legnépszerűbb könyve: fordulatos kiberregény s egyben "regényes párelmélet", melynek rajongói évek óta külön honlapon osztják meg egymással párkapcsolati problémáikat s azt, hogy ezek megoldásában mennyit segít nekik Bucay könyve.
 
Jorge Bucay argentin pszichológus könyveiből emberek százezrei merítenek erőt és bölcsességet életproblémáik megoldásához. A már magyarul is megjelent Levelek Claudiának, Életmesék és Elgondolkodtató történetek után ezúttal a szerző első regényét adjuk közre.
 
Részlet a könyvből:
3. fejezet
 
Hot dog. Másra nem futotta abból, ami a hűtőszekrényben maradt. Bezzeg Cristina, ő finom roston sülteket eszik, nagyszerűen szórakozik a barátnőivel, és fütyül rá. És még ő az önző? Laura éli világát, miközben ő tíz percig kínlódik, hogy a feje tetejére állított mustárosflakonból kipréseljen néhány csepp mustárt a virslijéhez. És emellett le kell nyelnie, hogy Laura őt tartja önzőnek.
Nagyot harapott az utolsó hot dogból.
 
– Nem is ismer… – mondta ki hangosan, tele szájjal.
 
Ugyan mit tud Laura? Mintha lehetne olyasmit mondani, ami mindenkire egyformán érvényes!
Na de elég ebből! Ezentúl nem olvassa el Laura üzeneteit. És nem figyelmezteti, hogy téves címre írogat, mert ha az e-mailek sosem érkeznek meg ahhoz a bizonyos Fredyhez, annál jobb. Úgyis haszontalan sóder az egész.
Mert miért vetné el az ember egy eszményi kapcsolat lehetőségét? Miért ne haragudjunk a társunkra, ha dühítően viselkedik? Mire jó azt kutatni, hogy minket mi zavar? Mire jó a belső gyarapodás, ha a másik végül ugyanúgy faképnél hagy?
Cristina is elment, otthagyta egyedül.
Roberto visszament a konyhába elmosogatni azt a keveset, amit használt. Miközben csorgott a kezére a meleg víz, arra gondolt, hogy régebben Cristina vele maradt volna. Talán már nem szereti. Vagyis már nem szereti úgy, mint azelőtt, már nem őt választja más dolgokkal szemben. Lehet, hogy ő, Roberto sem szereti már annyira, mint az elején.
Elzárta a csapot, és komótosan megtörölte a kezét a konyharuhával, mintha a mozdulat aprólékossága összefüggésben lenne gondjai súlyával. Bizonytalan léptekkel visszament a hálószobába, és belezuhant az ágyba.
Néhány másodperc múlva fölkelt, és bezárkózott a fürdőszobába. Percek múlva ismét megkísérelte a lefekvést, sikertelenül: le sem hajtotta a fejét a párnára, máris felült megint.
Kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, és tűnődve szemlélte, mi van benne, hátha talál valami csábítót… De nem volt kedve semmihez, úgyhogy óvatosan becsukta a hűtő ajtaját, aztán még ellenőrizte is, hogy rendesen be van-e csukva.
Kilépett az erkélyre. Odalent elsuhant néhány autó. Visszament.
Szobája küszöbén tétovázva megállt. Aztán leült a számítógép elé.
Aknakeresőt játszott, de nem tudott koncentrálni. Minduntalan felrobbantak a pici bombák.
Bezárta a játékot, és a képernyőn sorakozó ikonokra meredt: számítógép, papírlap ceruzával, földgömb, nagyító, kis sárga telefon… Az Internet-kapcsolat ikonja.
Körülnézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy senki sem nézi… Éppen az ellenkezőjét fogja csinálni, mint amit ígért magának.
Kinyitotta elektronikus postafiókját. Már meg sem lepődött, hogy újabb e-mail érkezett Laurától.
 
Lehet, hogy senki sem tud olyat mondani, ami mindenkire érvényes – okoskodott –, de talán lesz valami érdekes az új üzenetben. Valami, akár csak egyetlen mondat, amely rávilágít, mi baja Cristinával, szereti-e vagy sem, miért haragszik rá, miért inkább Laurára kíváncsi egyre jobban, hogy hány éves lehet, és milyen kapcsolatban áll Fredyvel.
 
Kedves Fredy,
 
Hogy sikerült az utad? Alig várom, hogy halljak felőled.
Sok mindenen törtem a fejem ezekben a hetekben, de nem tudtam formába önteni. És eszembe jutott, amit a clevelandi tanácskozásra írtál, emlékszel?
 
Szeretni és beleszeretni
 
Lehet, hogy az azonnali boldogságra való igény, amelyet a párkapcsolat létrejötte szokott kiváltani belőlünk, abból az illúzióból táplálkozik, hogy szerelembe esésünk pillanata megnyújtható.
És az egymásra találás pillanatát valóban szenvedélyes, áradó, feltartóztathatatlan és irracionális érzelmek követik. Elárasztanak, s annyira hatalmukba kerítenek, hogy egy darabig szinte minden gondolatunkat kitölti a személy, akibe beleszerettünk, és közben majd` szétvet a boldogság.
Szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy tudatosul bennünk, mennyire boldoggá tesz a másik létezése. A teljesség ritka érzésével ajándékoz meg.
Ez az állapot nem tart sokáig, de bevésődik, emléke fenntartja a kapcsolatot, és olykor képes visszaidézni a kezdeti elragadtatást.
Néhány hónap elteltével megrohan minket a valóság, és ekkor vagy véget ér minden, vagy építeni kezdjük a közös utat.
 
 
Amikor az ember szerelmes lesz, tulajdonképpen nem a maga teljességében látja a másikat, az ugyanis egyfajta képernyőként működik, amelyre a szerelmes kivetíti a maga eszményített elképzelését.
A szenvedélyekkel ellentétben az érzelmek tartósabbak, és a külső valóság észlelésében horgonyoznak. A szeretet akkor kezd épülni, amikor már látom, ki áll előttem, amikor felfedezem a másikat. Ekkor lép a szeretet a szenvedélyes szerelem helyébe.
Amikor ez a pillanat is elmúlik, előjönnek legrosszabb vonásaim, és ezeket ugyancsak az ő személyébe vetítem ki. Szeretni valakit éppen azért kihívás, mert ezt a kivetítést leküzdve kell hozzá viszonyulnom, ahhoz, aki valóban ő. Nem könnyű folyamat, de az egyik legszebb, amelynek részesévé válhatunk, vagy amelyet mi magunk elősegíthetünk.
 
Abban az értelemben beszélünk most a szeretetről, hogy „fontos nekem a társam jó közérzete”. Se többről, se kevesebbről. A szeretet mint jó közérzet átjárja a testet-lelket, és még inkább, amikor megpillantom őt – akit eszem ágában sincs megváltoztatni.
Társam természetének jegyeinél sokkal fontosabb, hogy jól érzem magam mellette, s hogy ő is jól érzi magát velem; fontosabb az öröm, hogy olyasvalakivel vagyok, aki mindent megtesz, hogy jól érezzem magam vele, aki észreveszi, mi kell nekem, és örömét leli benne, ha megadhatja: ezt teszi a szeretet.
 
A párkapcsolat nem egyszerű döntés, több annál: akkor jön létre, ha egyszerre csak máshogy érezzük magunkat egynek valakivel. Úgy is mondhatnám, hogy az örömteli együttlétek vezetnek rá a döntésre: életünk java részét ezzel a személlyel kívánjuk megosztani, őt választjuk társul, vagyis fölfedeztük, milyen jó vele. Bár azt is feltétlenül tudni kell, hogy útitársra lelni még nem minden: mint említettük, az is szükséges, hogy ez a személy képes legyen táplálni minket. Vagyis hogy hatékonyan segíteni tudja személyes gyarapodásunkat.
A szeretetet két ember építi föl, s a ház alapja az az érzés – belső vegykonyhánk eredménye, varázslat –, hogy másnak érezzük magunkat, talán éppen azért, mert valaki teljesen elfogad.
 
Szerelmesnek lenni és szeretni.
 
De nehéz beszélni erről!
 
A minap egy csoportos foglalkozáson elővezettem egyik beszélgetésünknek azt a felvetését, hogy a szeretet a másik ember fontosságának függvényében is meghatározható, vagyis aki szeret, annak „számít a másik”, és hogy fizikailag milyen érzés olyasvalakivel lenni, akit szeretünk. Aztán arra kértem a résztvevőket, mondják meg, szerintük mi a szeretet.
Az egyik leginkább kedvemre való választ egy huszonöt éves fiatalember adta: „Aki szeret, messzebbre lát a láthatónál. A szeretetben értéküket vesztik az esztétikai szempontok.”
 
Welwood szerint akkor szeretünk igazán, amikor a létező személyen túl azt is szeretjük, akivé lehet. Én úgy látom, egy kapcsolatban hol az elbűvölten szerelmes állapot, hol a szeretet az erősebb. Kezdetben rendszerint tombol a szenvedély, és a valóságot átszínezi az, amit képzelek, amit belevetítek a szeretett személybe. Ilyenkor tehát az eszményi férfit vagy nőt látom az előttem álló emberben.
Amikor beleszeretek valakibe, magammal létesítek viszonyt, jóllehet egy általam választott, konkrét személybe vetítem ki az érzelmeimet. Föl is tehetném magamnak a kérdést: Miért választom őt? Mi lesz, amikor némi idő elteltével kezd megmutatkozni a valódi arca, és ez nem egyezik eszményi elképzelésemmel?
Ekkor kezdődnek a konfliktusok. Hiszen másnak hittem! Válaszúthoz értem, el kell döntenem, hogy tudom-e szeretni olyannak, amilyennek most látom, vagy ragaszkodom az ideálomhoz.
A szeretet ennek a dilemmának a megoldásával kezdődhet, vagyis amikor a társamat a maga valójában látva rájövök, hogy úgy szeretem, ahogy van. Mi több, képessé válhatok olyasmit is szeretni benne, ami nem tetszik, egyszerűen azért, mert hozzá tartozik, és mert elfogadom őt olyannak, amilyen.
Az emberi kapcsolatok bővelkednek a szerelembe esés, a szeretet és a gyűlölet pillanataiban... A szerelem és a gyűlölet amúgy is nagyon közel áll egymáshoz. Senkit sem gyűlölünk úgy, mint azt, akit szeretünk vagy szerettünk. Mint a fiam, aki a minap dührohamot kapott, és ezt vágta a fejemhez: „Tudd meg, szerutállak!” (Azt akarta mondani, hogy utál, de a szeretet előbb szaladt volna ki a száján.)
Lelki egészségünket szolgálja, ha ezt belátjuk. Hajónk csak akkor nem süllyed el a kapcsolat vizein, ha megmutatjuk magunkat, ha tudatában vagyunk annak, ami végbemegy bennünk, ha nem tagadjuk le, vagy nem teszünk úgy, mintha minden rendben lenne.
 
Tudatosság, ez a kulcsszó. Legyünk tudatában annak, hogy mi történik velünk, adjuk át magunkat ennek a történésnek. Így lehet ápolni és építeni a viszonyt.
Az eszköz mindig ugyanaz: tudatosság, összpontosítás. Csak belülről, önmagamból kezelhetem a nehéz helyzeteket.
 
Sokan élnek maguktól elszakadva, mert csak a gondolataikkal vannak tisztában, a valódi érzelmeikkel nem. Ám így nagyon nehéz átadniuk magukat a szeretetnek. Ahhoz, hogy szeretni tudjon az ember, feltétlenül magába kell néznie.
Nincs szükség tehát konfliktusra sem, anélkül is magamba tudok nézni, és tudok figyelni a társamra úgy, hogy közben önmagam maradok.
Ha nem mutatom meg magam, nem tudnak szeretni.
Hogy téged idézzelek, úgyis csak az álarcomat szeretnék, azzal pedig nem megyek semmire.
 
Rábukkantam Mauricio Abadi egyik könyvére a szerelemről. Az alábbi három bekezdést nagyon érdekesnek találtam.
 
Amikor az ember szerelmes lesz, valójában nem látja a másik embert másiknak, hanem úgy érzi és értelmezi őt, mint önmaga megkettőződését, s felruházza mindazon vonásokkal, amelyek saját eszményített, vágyott önmagát jellemzik. Mintha azt mondaná: „Magamat szeretem, amikor látom magam tükröződni benned.”
 
Beléd szeretni annyi, mint megvallani, mennyire jólesik, hogy ilyen ügyesen tartod elém a tükröt, s így, magamat szemlélve, minduntalan megbizonyosodhatom önmagam iránti szerelmemről.
 
Igen ám, csak ahogy múlik az idő, és minél több viszontagságon megy keresztül a kapcsolat, annál kevésbé tükör a tükör, annál inkább enged természetes vágyának, hogy visszaszerezze identitását. Kezdetben annyira áhította a másik szeretetét és csodálatát, hogy nem bánta a szemfényvesztést: másnak nézik, mint ami. Oly nagy szükségünk van ugyanis a szeretetre, hogy egy darabig akár önmagunk becsapása árán is örömünket leljük benne.
 
És bizony igaza van Abadinak, mert ez csalás, hiszen a szerelmes szenvedély valójában nem neked szól, hanem annak, amit a másik vetít ki rád önmagából.
Talán jobban tennéd, ha nem hinnél a feltétel nélküli, vak szerelemről valló, hízelgő levélnek, és a borítékot elolvasva észrevennéd: nem te vagy a címzett. De ki képes ilyesmire?
Mindenesetre bármit teszünk, néhány perc vagy egy-két hét múlva (mint te mondod, ez öt perctől három hónapig bármennyi ideig tarthat) társunk megmutatkozik a maga valójában, többé nem leplezkedhet, miközben ő is látni kezdi igazi énünket, örökké mi sem rejtegethetjük, hiába hízeleg úgy a szerelme, és hiába szép az érzés, hogy mi magunk is szerelmesek vagyunk.
Mint amikor álomból ébredünk. Apránként kibontakozik előttünk valaki, aki megdöbbentően más, mint akivel hitünk szerint összekötöttük az életünket. Mulatságosak a szenvedélyükből kijózanodó szerelmesek, amikor elpanaszolják, hogy egészen megváltozott a társuk, nem ugyanaz, aki volt, holott csak ők látják más szemmel.
A különbség fölismerése összeütközéshez vezet.
Amikor még annyira hasonlított rád, nehéz lett volna civakodni, de a valódi arcát megismerned semmivel sem lett volna könnyebb.
Csak most ébredhet rá az ember, hogy van társa. Keresni kell a különbözőséget, és épp általa törekedni kettőnk egységére. Nem úgy, mint korábban, amikor csak a hasonlóságok egyesítettek.
Egyszer egy interjúban csodálatosan fogalmaztad meg ezt:
 
Amikor beleszeretünk valakibe, a hasonlóságát szeretjük,
amikor pedig szeretjük, beleszeretünk a különbözőségébe.
 
A szenvedélyes szerelem nem megosztható érzés, mert még nem létezik a partner, akivel megoszthatnánk.
A szenvedély öncélú őrület, szinte törvényszerűen bekövetkező esztelen, zavart állapot, rögeszmés rajongással tetézve.
A szeretet viszont józan végeredmény, amelyet nem adnak ingyen. Tartósabb, kevésbé viharos, és keményen meg kell dolgozni azért, hogy megmaradjon.
Újraolvasva, amit írtam, már nem is vagyok benne olyan biztos, hogy egyetértek önmagammal, de most már nem vonom vissza. Írd meg, mi a véleményed róla.
Mit csinálsz, Fred? Élvezed a spanyolországi meleget?
 
Csókollak
 
Laura
 
 
 
Roberto mosolygott, mire a levél végére ért. Meg volt elégedve magával, amiért az intuíciójára hallgatva megnyitotta az e-mailt. Hiszen pontosan ez történt vele is: Cristinával már nem ugyanolyan a kapcsolata, mert már nem szerelmesek egymásba. Csakhogy ő szeret szerelmes lenni.
A mosolyt lassanként elmélyülten töprengő arckifejezés váltotta fel. Roberto nem tudta, akarja-e fölcserélni az intenzitást arra a mélységre, amelyről Laura beszél, hiszen ő éppen azt az intenzitást, azt a szenvedélyt, azt a féktelen áradást élvezi legjobban. Ám annyi biztos, hogy ennek vége, elkezdték olyannak látni egymást, amilyenek, és ez ellen a világon semmit sem lehet tenni.
 
És most? Most mindennek vége…
Hirtelen kétely fogta el. Laura azt sugallja, hogy amikor véget ér a szenvedély, akkor indulhat el a pár, onnantól kezdheti el építeni a közös utat.
A két helyzet közül melyik illik rá és Cristinára?, töprengett Roberto. Valaminek a vége ez, vagy egy kevésbé lángoló, de mélyebb kapcsolat kezdete?
Aztán kijavította magát…
„A kettő közül melyiket szeretném én?”

A Kiadó engedélyével.