FőképFülszöveg:
„A könyvet személyes okok miatt regény formájában írtam. Mégis, akinek füle van, hallani fogja, hogy minden szó az igazságot adja vissza.”
 
Ez a számos nyelvre lefordított és világszerte több utánnyomást megélt nagysikerű regény kapcsolatot teremt a nemzetközileg elismert tanító, Elisabeth Haich huszadik századi európai élete és reinkarnációs emlékei között, amelyek az ősi Egyiptomból származnak, ahol papnőként a nagy beavatás előkészítéseként misztikus tanításokban részesült. A modern kori keretbe ágyazott ősi események azokat az élettapasztalatokat írják le, amelyek a főhőst a spirituális útra vezették.
 
Az ősi Egyiptomban egy fiatal nő épp a beavatásra készül tanítója, a nagy főpap, Ptahhotep segítségével, aki lépésről lépésre, a lány fejlődéséhez igazodva vezeti be az élet egyetemes igazságaiba. Számtalan ismeret és tudás mellett feltárulnak előttünk a karma és a reinkarnáció törvényszerűségei, a mindennapok személyes választásai és a spirituális fejlődés összefüggésének rejtelmei. Eközben a huszadik századi Európában is nyomon követhetjük az eseményeket, amelyek a gyermekkortól a felnőtté válásig, a háborún és meghatározó találkozásokon keresztül megmutatják, milyen hatalmas erővel bír, ha valaki befelé fordítja tudatának keresőfényét, és minden életeseményt tudatossága növelésére használ föl.
 
Elisabeth Haich olyan rejtett igazságokat oszt meg olvasóival, amelyek lehetővé teszik, hogy a megértés olyan fokára jussunk el, amely a megvilágosodáshoz szükséges. A Beavatás időtlen klasszikus, amelynek modern nyelvezete spirituális keresők nemzedékeinek jelentett eddig is inspirációt világszerte. Akár úgy olvassuk, mint egy misztikus igazságokat feltáró önéletrajzi regényt, akár úgy, mint Elisabeth Haich megvilágosodáshoz vezető kivételes útjának leírását, mély hatással lesz ránk. A Beavatás olvasása egyet jelent magával a beavatással.
 
Részlet a regényből:
A könyvet személyes okok miatt regény formájában írtam. Mégis, akinek füle van, hallani fogja, hogy minden szó az igazságot adja vissza.
 
„Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.”
1Móz 6,4
(Károli Gáspár fordítása)
 
Az indiai nép nemzeti ritmusa a vallás. Az indiai ember szívének minden dobbanásával közelebb érzi magát Isten megvalósulásának örök-dicső céljához.
Ha egy indiai meghallja, amint egy mellette elhaladó járókelő kiejti a száján Isten nevét, éles füle azonnal ráhangolódik a szó zenéjére, és maga is rázendít a dicshimnuszra. Ha nem jut is táplálékhoz, vagy nincs is fedél a feje fölött – hiszen gyakran csak a tág égbolt nyújt számára otthont –, Istent mégis a szívében hordozza. Tudja, hogy az élet arénájába már számtalanszor megérkezett, és innen ugyanannyiszor távozott, végtelenül sokszor született újra, a teremtett világ minden élvezetét megízlelte, és most, hogy felismerte az igazságot: „a földön minden mulandó”, már semmiben nem lel kielégülést. Egyetlen kívánsága, hogy rátaláljon arra a forrásra, amelyből a kinyilatkoztatások folyama ered.
Ezért gyermekkora óta így hangzik az imája: „Annak a lénynek a magasztosságán meditálok, aki létrehozta ezt a világegyetemet. Világítsa meg Ő a tudatomat.”
Mély áhítatot érez a természet magasztossága és szépsége iránt, amely ezt a lényt idézi. Mély áhítatot érez minden szent írásmű iránt – bármelyik vallás szent könyvéről legyen is szó –, amely ennek a lénynek a leheletét árasztja magából. És mély áhítatot érez mindenki iránt, aki erre a lényre rátalált, és a Hozzá vezető útról beszél.
Abban a kegyben részesültem, hogy egy megvilágosult lélek lábainál ülhetek. Elisabeth Haich a tanítómesterem, a gurum. Az ő közelében nyíltak ki lelkem zsenge virágszirmai. Gyakran egyetlen szava is felnyitja a szemem, nemegyszer egyetlen megértő pillantása is elegendő, hogy megerősítse meggyőződésemet. Alkalmanként egyetlen baráti megjegyzésével sikerült minden kétségemet eloszlatnia. A tanítómesterem jelenlétében eltöltött minden egyes pillanat új tapasztalatokkal gazdagít, és felgyorsítja lelki fejlődésemet. Gyakran jelentettek már támaszt gurum szavai olyan időszakokban, amikor súlyos gondok nehezedtek a vállamra: „Ne a jelennek élj, ne engedd, hogy mulandó dolgok befolyásoljanak. Élj az örökkévalóságnak, emelkedj idő és tér, minden mulandó fölé. Akkor semmi sem befolyásolhat.”
Tanítómesterem jelenlétében teljes gondolati szabadságot élvezek, ugyanis megtanultam már, mennyire félrevezető egy másik ember gondolatait alkalmazni saját életünkre. „Nem akarom, hogy azon az úton kövess engem, amelyen én haladok a célom felé. Járd a saját utadat, kövesd az általad meghatározott irányt, amely belső késztetéseidnek a leginkább megfelel. Ne fogadj el semmilyen állítást csak azért, mert tőlem származik. Ha százszorosan igaz is, mégsem a te igazságod, nem a te tapasztalatod, és így nem is fogsz vele azonosulni. Az igazat valósítsd meg, és akkor magadévá fogod tenni az igazságot. Az igazat megvalósítók életpályáját tekintsd csupán bizonyítéknak arra, hogy a cél elérhető.”
Tanítómesterem e szavai hallatán ellenállhatatlan vágyakozás lett úrrá rajtam a teljes függetlenség iránt, és megszabadultam attól a romlásba vezető hozzáállástól, amely kívülről vár segítséget. Nem olyan tanítóra van szükségem, aki befolyásol, hanem olyanra, aki arra tanít, hogy ne hagyjam magam befolyásolni.
Már évek óta kiváltságos helyzetben érzem magam, hiszen a legmélyebb igazságok legegyszerűbb szavakba öntött kifejtését hallgathatom. Senkivel sem találkoztam még, aki a Biblia kinyilatkoztatásaira olyan világos és a mindennapi életünket is olyan nagymértékben érintő magyarázatokkal szolgált volna, mint Elisabeth Haich. Sokat utaztam. Egyetlen pap sem tudta a kinyilatkoztatások igazi értelmét megvilágítani előttem, bár százakat kérdeztem meg. Hogyan is lenne erre képes olyan ember, aki a bennünk rejlő mennyországot nem valósította meg? Hogyan is lehetne másképp olyan ember esetében, aki még nem élte át a következő mondat valóságosságát: „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14), és nem ismerte még fel az igazságot: „Isten temploma vagytok, s az Isten Lelke lakik bennetek?” (1Kor 3,16)?
Százak és ezrek látogatták már eddig is Elisabeth Haich heti előadásait és meditációs csoportgyakorlatait. Mindannyiunk kívánsága volt, hogy a tanításaihoz könyv formájában is hozzájuthassunk.
Minden egyes előadás előre nem sejtett mértékben gazdagította igazságra szomjazó lelkünket. Nagy örömünkre szolgál a tudat, hogy ennek a bölcsességnek egy része immár könyv formájában is bárkinek a rendelkezésére áll. A mű bevezetést nyújt annak a magasztos művészetébe, hogyan valósíthatjuk meg az isteni lényeget önmagunkban, és ismerhetjük meg az embert, ezt az ismeretlen lényt. Fel fogjuk fedezni a nagy igazságot: az önnevelés nem más, mint a kezdettől fogva az emberben rejlő tökéletesség kifejezésre juttatása. A vallás az emberben megnyilvánulásra váró isteni lényeg feléledése.
 
Zürich, 1954 áprilisa
S. R. Yesudian
 
Bevezetés
 
Választ keresek. Tudni szeretném, mi az élet értelme a földön. Látni szeretném annak az értelmét, hogy megszületünk, sok nehézség árán gyerekből felnőtté válunk, megházasodunk, gyerekeink születnek, akik éppen annyi megpróbáltatásnak lesznek kitéve a felnőtté érés során, mint mi, szintén házasságra lépnek, újból gyerekeket nemzenek, majd megöregedvén elvesztik nagy fáradsággal elsajátított tudásukat, és meghalnak. Végtelen láncolat ez, amelynek se kezdete, se vége! Szünet nélkül jönnek gyermekek a világra, tanulnak, koptatják az iskolapadot, testi és lelki adottságaikat tökélyre igyekeznek fejleszteni – majd viszonylag rövid idő elteltével mindennek vége lesz, és testüket a föld alatt férgek falják fel. Mi értelme van így az egésznek? Mindezt csak azért kell végigcsinálnunk, hogy biztosítsuk az újabb és újabb nemzedékek világra jöttét?
Ha pedig egyesek nem az utódokról való gondoskodást tekintik életcéljuknak, hanem valamilyen szellemi alkotást hagynak hátra, akkor miért kell osztozniuk a többi ember sorsában, miért öregednek meg ők is, és viszik magukkal rendkívüli adottságaikat a sírba? Michalangelo, Leonardo da Vinci, Giordano Bruno, Goethe – és hány nevet lehetne még felsorolni – miért születtek meg, ha végül éppoly kérlelhetetlenül ragadta el őket az enyészet, mint a férget, amely ezen óriások testén lakmározott?
Nem! Lehetetlen, hogy a földi élet ennyire kilátástalan legyen! Mélyebb értelemnek is kell rejtőznie a születés és a halál látszólag vég nélküli láncolata mögött, legyen az bármennyire is felfoghatatlan a korlátok közé szorított értelem számára: kell, hogy létezzen a túlsó oldalról valamiféle teljesen kielégítő és értelemmel bíró magyarázat!
De hol és hogyan találhatok rá a valóságnak erre a túlsó oldalára? Hol és hogyan fogok ráakadni az oda vezető útra? Kitől kérjek eligazítást – hol találok valakit, aki a titok beavatott ismerőjeként útmutatást tudna adni ezzel a rejtett igazsággal kapcsolatban?
Minden korszakban éltek rendkívüli emberek a földön, akik a megingathatatlan bizonyosság hangján beszéltek az élet titkáról, és meggyőződésükről a saját életükkel adtak tanúságot – olyan emberek, akiket beavatottnak neveznek. De hol és kitől kapták meg a beavatást? Egyáltalán, mibe avatták be őket? Szókratész például – aki az istenek nyugalmával veszi kezébe a méregpoharat, és kiissza – félelem nélkül és tárgyilagosan, nyugodtan és mosolyogva beszél a méreg hatásáról, leírja, hogyan kezd kihűlni, majd teljesen elhalni a lába, hogyan kúszik fel kígyóként a halálos hideg a lábából a szíve felé, hogy azt bármelyik pillanatban elszorítsa. Tisztában van vele, hogy meg fog halni, búcsút vesz hűséges tanítványaitól, és lehunyja a szemét. Csak a biztos tudás birtokában őrizheti meg az ember ezt a megingathatatlan nyugalmat a halállal szemben! Hol tett szert Szókratész erre a tudásra? És a többi, a különböző időszakokban a földön élő szellemi nagyság hol ismerte meg az élet és a halál titkát, hol kapta meg a beavatást?
Ma is kell, hogy éljenek ilyen beavatottak, és ma is meg kell, hogy legyen a lehetőség a beavatás, az igazi, nagy beavatás elnyerésére.
Életem során meggyőződtem arról, hogy a Biblia nem mesekönyv, hanem olyan beavatottaktól származik, akik titkos nyelvezet segítségével közvetítettek rejtett igazságokat. A Bibliában pedig a következő tanácsra lelhetünk: „…keressetek, és találtok; zörgessetek, és megnyittatik néktek.” (Mt 7,7)
Követtem a tanácsot! Keresni kezdtem. Minden módon, ami csak adódott. Könyvekben, régi iratokban kutattam, és olyan emberekhez fordultam, akikről feltételeztem, hogy tudnak valamit a beavatásról. Állandóan nyitott szemmel jártam, régi és új könyvekből, valamint egykor és ma élő emberek tanításai nyomán próbáltam a beavatás titkának mozaikdarabjait összerakosgatni.
Végül találtam! Kezdetben csak ritkán; alkalmanként felfigyeltem, ha belső hallásommal egy-egy könyvben vagy egy-egy ember szavaiban az igazság hangjára ismertem. És abban az irányban haladtam, amerre ez a titkos hang vezetett. Ariadné fonalaként követtem ezt a titkos hangot. Néha a lakóhelyem közelében találkoztam valakivel, aki értékes útmutatással szolgált, máskor azonban sokkal messzebbre, idegen országokba vezetett ez a hang, ahol azután gyakran meghökkentő összefüggéseket fedeztem fel az otthon hallottakkal.
Így jutottam el egyre nagyobb tudású emberekhez, akik egyre többet tártak fel a beavatásról és az élet értelméről. Természetesen sok olyan tudatlannal vagy csak féligazságokat hirdetővel is találkoztam, aki nagy tudás birtokosának adta ki magát. Azonban rögtön felismertem, ha „a szó Jákób szava, de a kezek Ézsaú kezei” (1Móz 27,22) voltak. Ezek a szánalomra méltó sarlatánok, akik a „beavatott” szerepében próbáltak feltűnni, hamar leleplezték magukat. A saját egyéniségükkel, saját magukkal nem tudtak dűlőre jutni. Hogyan is világosíthattak volna fel a végső igazságról, a beavatásról? Én pedig újra meg újra továbbálltam, olyan embert keresve, aki tényleg rendelkezik a tudással, aki valóban részesült a beavatásban.
Ha a sors olyasvalakivel hozott össze, aki újat tudott mondani nekem, annyi ideig maradtam ott, amíg mindent megtanultam, amit csak lehetett. Azután folytattam utamat.
Így jutottam egyszer egy idős asszony közelébe, aki kolostorszerű remetelakban élt, és úgy vonzotta magához a megvilágosodni vágyókat, ahogyan cukrot özönlenek el a hangyák.
Tevékenységét a legszorosabb szellemi kötelékben végezte két fiatalabb férfival – egy indiaival és egy nyugatival –, akiket a „fiainak” nevezett. Amikor nála tartózkodtam, ezek a fiúk éppen távol voltak. A világot járták azzal a megbízatással, hogy lehetőleg minél nagyobb körben terjesszék az igazságot.
Az idős asszony magas növésű volt, királyi testtartású, de mozdulataiban ennek ellenére valami természetes egyszerűséget, a mesterkéltség teljes hiányát lehetett megfigyelni. Mélykék szeme, amelynek sajátos jelleget kölcsönöztek hosszú, barna szempillái, feltűnően tágra nyílt. Tekintete mosolyogva sugározta a jóindulatot, a megértést, és mégis volt valami átható ereje, ami nem egy embert zavarba hozott, ha az asszony szeme az illetőre szegeződött. A megfigyelőnek az a benyomása támadt, hogy ez az asszony mindenkin keresztüllát, az emberek gondolatait, tudatuk egész felépítését képes egyetlen pillantással felmérni. Gyakran előfordult, hogy néhány kérdés fogalmazódott meg bennem, miközben a nagyszámú hallgatóság egyik tagjaként figyeltem a szavaira. Ilyenkor zavartalanul tovább beszélt, de elmosolyodott, majd a következő mondatait úgy fogalmazta meg, hogy választ kaptam kimondatlan kérdéseimre. A hallgatóság más tagjai is beszámoltak ugyanerről a jelenségről. Nem tudtam hova tenni ezt a rendkívüli egyéniséget. Minél többet tanultam tőle, minél tisztábban láttam lelki szemeimmel, annál lenyűgözőbbnek tetszett szellemi nagysága, annál beláthatatlanabbá vált az a terület, amelyen az ő tudása meghaladta az enyémet. Minél több időt töltöttem el mellette, annál kiismerhetetlenebbnek láttam. Akárhányszor találkoztunk, mindig más „személyiségjegyeket” fedeztem fel benne, míg végül az a benyomásom támadt, hogy ez az asszony az összes lehetséges személyiségjegyet magában hordja, és bármelyiket meg tudja jeleníteni, vagyis egyáltalán nem rendelkezik személyiséggel, hiszen a minden egyben a semmit foglalja magában.
– Anyám – kérdeztem egyszer –, ki vagy te tulajdonképpen?
– Ki? – kérdezett vissza –, mit jelent az a szó, hogy ki? Csak egyetlen létező van, és minden ember, minden állat, minden növény, sőt mindet égitest, az összes nap és az összes bolygó csak egy-egy megnyilvánulása ennek az egyetlen létezőnek. Hány „ki” létezhet akkor? Ugyanaz az Önvaló szólal meg az én szavaimban, mint a tieidben vagy bármelyik élőlény megnyilvánulásaiban. A különbség csupán annyi, hogy nem minden élőlény ismeri fel saját magában az Önvalót, és így nem is nyilvánulhat meg benne annak valamennyi tulajdonsága. Aki azonban teljesen megismeri az Önvalót, a földön fellelhető összes lehetséges tulajdonságot képes felmutatni, hiszen azok mind az egyetlen létező, az egyetlen Önvaló különböző megnyilvánulásai. Az a külső forma, amelyet te most magad előtt látsz, és amelyről azt hiszed, hogy az „velem” azonos, nem más, mint a megnyilatkozás egyik eszköze, amely az Önvalónak mindig azt a vonatkozását jeleníti meg, amely az adott helyzetben éppen szükségesnek bizonyul. Ne kérdezz hát olyan badarságokat, hogy én „ki” vagyok.
– Anyám – kérdeztem –, hogyan ismerted meg az Önvalót a maga teljességében annyira, hogy annak összes lehetséges tulajdonságát meg tudod jeleníteni? Szeretnék én is eljutni idáig! Mondd el nekem! Milyen élményeken keresztül váltál az egyetlen létező ilyen sokoldalú megnyilatkozási eszközévé? Vagy mindig is ezen a magas fokon álltál? Már így születtél?
– Születtem? „Én” születtem? Mikor láttad valaha is az „én” megszületését? Láttad-e már valaha is valakinek az „énjét”? Az „én” soha nem születik meg, csak a test. Az igazi, isteni Önvaló maga a tökéletesség, az Ő fejlődéséről tehát nem beszélhetünk. Legfeljebb a testnek kell tökéletesednie, hogy az Önvaló egyre magasabb rezgéseire tudjon hangolódni. Ezen a fejlődési folyamaton a legtökéletesebb szerkezetnek – a legtökéletesebb testnek – is keresztül kell mennie, természetesen az enyémnek is, amely még meglehetősen távol áll a tökéletességtől. Minden állapot csak egy-egy fokozatot képvisel. A test mindig láncreakció során keletkezik – manapság így nevezik az ilyen folyamatokat –, és ha egy láncreakció már beindult, sok különböző fejlődési szakaszon kell keresztülmennie, mielőtt lecseng. E törvény alól az anyag egyetlen megjelenési formája sem vonhatja ki magát. A test fejlődésével pedig természetesen a tudati állapot is változik.
– Ezek szerint neked is végig kellett menned egy fejlődési folyamaton, ugye, anyám? Kérlek, meséld el, milyen volt! Mi mindent éltél át, milyen tapasztalatokat szereztél, amelyeken keresztül a tudatod jelenlegi állapotához eljutottál? Kérlek, mondj el mindent!
– Minek beszéljek minderről? Mindenkinek a maga módján kell eljutnia a teljes önfelismerésig. Mi hasznod lenne abból, ha az én fejlődési utamat megismernéd? Te nem járhatod végig ezt az utat. Nem az események a fontosak, csak a belőlük levont tanulságok, a megszerzett tapasztalatok. Nyugodj meg, a magad útján ugyanazokat a tapasztalatokat fogod megszerezni, mint én a magamén. Az utak száma végtelen, mégis mind ugyanoda vezet.
– Anyám, igazad van. Belátom: a te utadat nem járhatom be. Mégis sokat segítenél, ha elmondanád, hogyan tettél szert a tapasztalataidra, mivel én és mindenki más is, aki a történetedet hallaná, megtanulhatnánk, hogyan lehet a tapasztalatokat hasznosítani. Nem magára a történetre vagyok kíváncsi, hanem arra, hogyan tudtad a minden esemény mögött ott rejlő tanulságot levonni és magadévá tenni. Kérlek, anyám, mesélj az utadról. Oly sokat tanulhatnánk, ha megismerhetnénk az élethez való hozzáállásodat, és megtudhatnánk, hogyan vezettek el a sors kihívásaira adott válaszaid ilyen mindent átölelő, rendkívüli tudáshoz. Mindannyiunk épülésére szolgálna az elbeszélésed.
Az idős asszony hosszan nézett rám. Végül így szólt:
– Tehát kíváncsi vagy, hogy én hogyan viselkedtem? És úgy gondolod, hogy a te és mások épülését is szolgálná, ha ezt elmondanám? Hát jó! Talán tényleg lesz némi haszna, ha elmesélem, milyen élmények hatására nyílt meg a szemem, hogyan ismertem meg az életnek azokat a belső törvényeit és összefüggéseit, amelyek a különböző emberek sorsát összekötik. Gyere el megint holnap. Akkor majd mesélek azokról a tapasztalataimról, amelyek a megvilágosodáshoz vezettek – neked és azoknak, akik képesek meglátni a lényeget. Majd elmondom, hogyan került sor a beavatásomra...
Másnap a hozzá legközelebb álló néhány tanítványával együtt ültük körül az idős asszonyt, és hallgattuk, amint belekezdett a beavatásáról szóló történetbe.
Így keletkezett ez a könyv.
 
A Kiadó engedélyével.