Főkép

Murakami Haruki talán a kortárs japán irodalom egyik legnépszerűbb, hovatovább legelismertebb alkotója, hazánkban már kilenc könyve is napvilágot látott – legutóbb a széles nemzetközi sikernek örvendő 1Q84. Elsőként a Világvége és a keményre főtt csodaország jelent meg, mely engem már a hangzatos címével is rögtön elvarázsolt, noha jelentését nem olyan egyszerű megfejteni. A regényben a páros és páratlan fejezetek külön történetet mesélnek, egymást váltva folynak a Világvége, illetve A keményre főtt csodaország eseményei, összefonódásuk lényege még a könyv végeztével sem egyértelmű. Csupán apróbb utalásokat kapunk a kapcsolódás mikéntjére, valójában szinte önállóan is megállják a helyüket – ám csak egymást kiegészítve lesz tökéletes a kompozíció.
 
A keményre főtt csodaország indul úgymond „előnnyel”, benne az információs társdalom elhatalmasodásának lehetünk tanúi, egyszerre lesz kalandos és fantasztikus elemekkel átszőtt kémtörténet, illetve varázslatos mese a tudatalattiról és az ember életét irányító sorsról. Főhőse névtelen (mint ahogy mindenki más is a regényben), munkáját tekintve egyfajta matematikus, aki adatokat titkosít a rivális szervezet elől, de akaratlanul is belecsöppen egy információs háborúba, s innentől kezdve kicsúsznak az események az irányítása alól, már csak sodródni képes a különböző érdekek kavalkádjában. Cinikus közönnyel veszi tudomásul megszokott életének pusztulását és fedezi fel a hihetetlen csodaországot, miközben átvitt és szó szerinti értelemben is egyre mélyebbre merül a különös világ útvesztőiben, bár talán sosem menekülhet a kiderített igazság elől.
 
Alice Csodaországa egyszer s mindenkorra felnőtt – úgy is mondhatnánk, hogy „keményre főtt”. Utóbbi a szerző érdekes szójátéka, s ahogy Erdős György utószavából is kiderül, az angol hard-boiled kifejezésre utal, mellyel a realista, kemény és erőszaktól sem mentes krimit szokták megnevezni. Hiszen amíg Alice esetében bájos és gyermeki hangulat lengi körbe a furcsa világot, addig Murakami birodalma sokkalta durvább és pesszimistább, a játékos atmoszférát valami sokkal komolyabb váltja fel. Viszont ahogy Caroll a korabeli viktoriánus társadalom karikatúrját mutatja be, úgy a japán író is a modern korszak, az információ uralmának meglehetősen ellenszenves és jelentősen torzított képét tárja elénk.
 
Teszi mindezt nagyfokú sejtelmességgel, a jelenetek szinte véletlenszerűen követik egymást, álmainak kibogozhatatlan láncolata nem éppen könnyen érthető, ám a lenyűgöző stílus és a magával ragadó hangulat miatt ez cseppet sem zavar. Utalásrendszere meglepően gazdag, Dosztojevszkij után Balzac kerül elő, hogy a következő fejezetben Bob Dylan és a Duran Duran nyerjen fontos szerepet, mint ahogy a fantasztikus pillanatok között is nyugodtan megférnek a gasztronómiai kirándulások, a filozófiai eszmefuttatások vagy éppen tokiói élet leírásai. A krimiszerű cselekmény mellett elmélkedhetünk a sorsról, a végzet teljes elfogadásáról és a szürreális kalandok jelentésén, mialatt a matematikus főszereplő rádöbben a felszín alatt lakozó csodaország rejtelmeire, így képletesen betekint saját tudatalattijának alagútjaiba is.
 
Az egyén kettéválasztottsága jelenik meg a Világvége fejezeteiben is. Egy olyan várost ismerhetünk meg, amelyben az emberek gondok és bajok nélkül, jólétben tengetik mindennapjaikat, ám valójában hiányzik életükből az öröm, a boldogság és a szeretet is – hiszen egyiküknek sincsen lelke. A fallal körülvett városból nincs menekvés, a főhősünkről a kapunál leválasztják árnyékát, hogy beléphessen ebbe a rejtélyes környezetbe. Miközben esténként a könyvtárban titokzatos koponyákból olvassa ki a régi álmokat, egyre jobban hozzászokik a városhoz és szenvtelen lakóihoz, ezáltal a korábban nagy becsben tartott árnyékát sem hiányolja már annyira, jóllehet valahol legbelül folyamatosan üresebbé válik.
 
Murakami a páros fejezetekben szokatlanul egyedi történetet ad elő, a lélek eltűnésének misztikus meséjét, amelyben alig néhány figura tűnik fel, de mindannyian úgy gondolják: jobb, ha valaki más hordozza a lélek terhét, egyszerűbb nélküle élni. Múlttól és emlékektől, örömtől és szomorúságtól mentes emberek szolgáltatnak díszletet, hogy egy tökéletes, de mégis tökéletlen világról elmélkedjen a szerző. Nagyfokú líraisággal és nyugodt stílusban, csodálatos tájleírásokkal tarkítva beszél felelősségről és lélekről, érzelmekről és szellemi igényekről, az élet alapvető igazságaira ébreszt rá. Szerkezetében és cselekményében sokkal átláthatóbb, mint a csodaország-szál, ám mondanivalójának megértésében akadályoz a ködös, sejtelmes, metafizikus stílus, melyen inkább csak gondolatfoszlányok szivárognak át, mintsem egy tökéletes kép a bekezdések jelentéséről.
 
Ez a szövegszervezés tudatos a szerző részéről, világos és egyértelmű leírások helyett inkább csak érzékelteti és sejteti a mondatok mögött rejtőző értelmet. A két történetszál ugyan olykor reflektál egymásra, ám mégsem állapítható meg tökéletesen, hogy milyen összefüggés van köztük. Számos apróság is növeli bennünk a bizonytalanság érzetét, kezdve attól, hogy Murakami eltérő igeidőt használ a különböző nézőpontokban, egészen odáig, hogy míg a Világvége esetében tömör, jellemzően egyszavas címeket kapnak a fejezetek, addig a csodaországnál három fogalom kapcsolódásából alakul ki az adott cselekmény (kedvencem talán az egészen meglepő eseményeket sugalló „Whisky, kínvallatás, Turgenyev”).
 
Mindettől függetlenül mégsem ajánlanám mindenkinek a regényt. Nem könnyű elfogadni, hogy nincs minden kérdésre válasz, s a könyv egyes részei inkább csak homályba burkolóznak. Olvasás közben érdemes kikapcsolnunk agyunk racionális felét, s csak hagyni, hogy lassan peregjenek az oldalak, melyeken az átszüremlő tartalom talán mindenkinek egy kicsit mást jelent. Murakami abszurd jövőképet fest a ’80-as évek miliőjében, költői mesét mond a világ végén, névtelen hőseinek kalandjait ködbe burkolja, hogy valami egészen egyedi és különleges születhessen belőle – melyet ha valaki megkedvel, igazi kedvencre találhat.