Főkép

A régizene iránti, immár lassan fél évszázados érdeklődés sorra olyan elfeledett szerzőket és műveket állít újra a reflektorfénybe, akik a saját korukban jelentős, ha talán nem is meghatározó szerepet játszottak a folytonosan alakuló zenei stílusok és irányzatok formálásában. Közéjük tartozik a 18. század utolsó kiemelkedő francia komponistája, Étienne-Nicolas Méhul is, akinek muzsikáját Hector Berlioz felettébb nagyra tartotta, és Weber, de még Wagner is ihletet merített belőle. Szerencsétlenségére Méhul pályafutása időben egybeesett a nagy francia forradalom utáni önkényuralommal, a zsarnokság pedig – a háborúhoz hasonlóan – sosem kedvez a művészeteknek.
 
Így fordulhatott elő, hogy Méhul Hadrianus, Róma császára című operájának tervezett 1792-es premierjét az elnevezésből levezethető politikai felhangok és Hadrianus első felvonásbeli diadalmenete miatt a cenzúra megakadályozta, ezért a bemutatót végül csak 1799-ben, hadvezérré „lefokozott” címszereplővel és győzelmi induló nélkül engedélyezték. Ám hiába, hogy Méhul a kurzus, sőt, egyenesen Napóleon pártfogoltja volt, az opera alig néhány előadás és két felújítás után, 1801-ben eltűnt a párizsi dalszínház repertoárjáról. Pedig a szövegkönyvnek aligha lehetett aktuálpolitikai mondanivalója, hiszen a François-Benoît Hoffman librettójához alapul szolgáló művet, Pietro Metastasio Adriano in Siria című melodrámáját korábban már négy komponista, elsőként Antonio Caldara, alig több mint egy évtizeddel Méhul előtt pedig Giuseppe Sarti is megzenésítette – az előbbi operát 1732-ben, az utóbbit 1779-ben mutatták be.
 
A történetben a sikeres ázsiai hadjáratból hazatérő Hadrianus egy szépséges rabnő, Émirene iránt lángol, aki az ugyancsak foglyul ejtett Pharnaspe-nak, Párthia hercegének hitvese. A hadvezér a nő kedvéért, vagyis mert abban reménykedik, hogy ezzel elnyerheti a kegyeit, hajlandó szabadon engedni annak szerelmesét és a párthiai uralkodót, Cosroest is. Közbelép azonban Sabine, Hadrianus jegyese, aki előbb féltékenységből a szép fogolynőn akarna bosszút állni, ám mikor megtudja róla az igazságot, a római hadvezér ellen fordul és Émirene szökését szervezi meg. Ám ahogy az ilyenkor lenni szokott, a csel visszaüt, és a békülni nem kívánó ellenség ismét a bosszúszomjas hadvezér kezére kerül, aki azonban áldozatkészségüktől megenyhülve, úgymond, észre tér, viselkedésében az erény lép az erély helyébe, újra maga mellé veszi régi jegyesét és feltétel nélkül szabadon bocsátja foglyait, ezzel pedig elnyeri a római nép megbecsülését. Politikai üzenet persze bármibe belemagyarázható, ám ennyiből is kiviláglik, hogy egyszerű, tipikusan barokk melodrámávál állunk szemben, melyben az istenek közbeavatkozását, a deus ex machinát közönséges erkölcsi fordulat helyettesíti.
 
A forradalmi kormány félelmeinél mennyivel izgalmasabb azonban az 1801 óta közönség előtt először felcsendülő, forradalmi muzsika. Noha kétségtelen, hogy szűz füllel, prekoncepciók nélkül lényegében lehetetlenség beülni még egy kortárszenei premierre is, egy ismeretlen, nagyjából két és fél órás mű befogadása mégis komoly, ugyanakkor rendkívül hálás feladatot ró a hallgatóra. Nem szabad elfeledni, hogy Méhul operájának eredeti változatát szinte napra pontosan fél évvel Mozart utolsó opera seriája, a szintén Metastasio egyik történetét feldolgozó Titusz kegyelmének premierje után mutatták volna be, a két kompozíció közötti különbségek épp ezért különösen szembetűnőek.
 
A Hadrianus jellegzetesen francia opera, méghozzá nem csupán abban az értelemben, hogy Gluck reformoperájának folytatója, hanem a tekintetben is, hogy valamennyire a rameau-i újítások lappangó örökségét éleszti fel. A műben nehéz lenne elkülöníteni zárt számokat, a második felvonástól eltekintve a végig zenekari kíséretes recitativók és ariosók vannak jelentős túlsúlyban az áriákkal szemben, a szöveg gyönyörűen deklamált, és gyakorlatilag teljességgel hiányoznak a műből a bravúráriák. Hallhatunk viszont néhol alig, másutt jobban leplezetten táncjellegű instrumentális zenét és nagyszerű kórusokat, valamint nem ritkák a Jean-Féry Rebel vagy Jean-Philippe Rameau darabjaiban gyakori, nem egyszer erős disszonanciákkal terhelt, hangulatfestő harmóniák. Ezzel együtt tagadhatatlanul előremutató, valóban (pre)romantikus darabról beszélhetünk, melynek kottája méltatlanul porosodott több mint kétszáz esztendeig a polcokon.
 
A Harmonia Mundi lemezfelvételéhez, az elfeledett francia repertoár megismertetésére létrejött Palazzetto Bru Zane alapítvány által toborzott előadói gárda kétségtelenül emlékezetes előadással jutalmazta meg az ismeretlentől cseppet sem ódzkodó közönséget. Jennifer Borghi sokszor komor, időnként mezzóba hajló lírai szopránjával emelte az est fényét, míg Gabrielle Philiponet római tógára emlékeztető ruhájában mindvégig kifejező arcjátékkal és gesztusokkal kísérte szólamát, amit egyébként ő is gyönyörűen adott elő. Philippe Do a címszerepben, Philippe Talbot pedig a szintén kizárólag francia, elsősorban barokk operákban hallható magastenor regiszterben brillírozott. Marc Ballard kissé bariton színezetű basszusa az én ízlésemnek parányit túl sok vibrátóval szólalt meg, drámai ereje és tisztasága azonban megkérdőjelezhetetlen volt. Jean Teitgen csodálatos orgánumú, zengő basszusát sajnos viszonylag ritkán élvezhettük, ahogyan Nicolas Courjal hasonlóképp tiszta, ám kevésbé mély tónusú basszusa is relatíve mellékes szerepet kapott.
 
Az Orfeo Zenekar mindvégig példamutató fegyelemmel és ragyogó technikával szólaltatta meg a kíséretet, és ahol végre az előtérbe kerülhetett, feledhetetlen élményt nyújtva, felettébb ihletetten és korhűen muzsikált. Külön ki kell emelnem a Purcell Kórust, hiszen operaelőadásokon nem ritka, hogy a kórusjelenetekben szétesik a ritmus, a túlrezegtetett hangok kavalkádjában pedig elmosódnak a kontúrok. Itt azonban a Handel oratóriumaiban megkövetelthez fogható tisztasággal csendültek fel s támogatták egymást a szólamok, ennek köszönhetően a zenekarral és a szólistákkal együtt előadott fortissimo tuttikból valódi magasztosság sugárzott, amivel borzongató gyönyört sikerült kelteniük a hallgatóságban. Nem szabad elfeledni azonban, hogy bármely interpretáció hitelessége és hatása mindenekelőtt a zenészeket betanító karmestertől függ, Vashegyi György pedig, ahogyan azt tőle megszokhattuk már, e téren páratlan erényeket mutatott fel.
 
Talán senkit sem lepek meg azzal, hogy alig várom az előadás lemezfelvételének tervezett megjelentését, hogy ismét – immár ha kedvem tartja, bármikor – élvezhessem ezt a nagyszerű operát és annak aligha felülmúlható megvalósítását.
 
Előadók:
Gabrielle Philiponet – szoprán (Émirene)
Jennifer Borghi – szoprán (Sabine)
Philippe Do – tenor (Adrien)
Philippe Talbot – magastenor (Pharnaspe)
Marc Barrard – basszus (Cosroes)
Nicolas Courjal – basszus (Rutile)
Jean Teitgen – basszus (Flaminius)
 
Purcell Kórus
Orfeo Zenekar
Simon Standage – koncertmester
Vashegyi György – karmester
 
A hangversenyen elhangzott művek:
Adrien, opéra en 3 actes (1799)