FőképRossz hírrel kell kezdenem az ismertetőt: a Charax második része minőségileg igencsak elmarad az elsőtől, ami Spurit is alaposan lelombozta, de nem volt mit tenni, szorította a határidő. Így hát gyengébb minőségben, rengeteg hiányossággal együtt jelent meg a Charax második kötete, a Moriturus.

A történetről nem sokat mondanék, minden folyik tovább az első kötetben kijelölt mederben, de a helyzet egyre sötétebbé válik: nemcsak a világvége fenyeget, hanem a rosszfiúk tervéből is egyre többet tudhatunk meg – mégsem eleget, így ez nyomasztóvá válik, és egyre jobban izgulunk főhőseinkért, miközben a király is rengetegszer megjelenik a paneleken, hogy éreztesse, itt most tényleg komoly dolgok történnek.

Az előző kötet egyértelműen ifjúsági nyomozós történet volt, amit Spuri megspékelt egy igazi bűnbandával és egy tipikus noir nyomozóval. Ezúttal ők veszik át a főszerepeket, így ebben a kötetben már inkább a felnőttek nagyobb tétben folyó játékán van a hangsúly. A gyerekek ugyan felbukkannak és több helyen hozzájárulnak a történet előremeneteléhez, a szerepük mégis parányira zsugorodik a füzet egészéhez képest. A nagyszabású történet így valójában is felnő – és borongósabb, komorabb, kevésbé fényes jövőképet varázsol elénk.

Azért itt is akadnak kacagtató jelenetek és karakterek, a Don Camillo féle „durr, bele, adj neki” típusú pap megjelenése például tényleg jó kedvre derítő, arról nem is beszélve, hogy remekül illik a történetbe. Ami nagyon tetszett, hogy itt megjelent a kis ember fontos kis tettének hatalmas jelentősége is, így miközben minden kezd eldurvulni és a jófiúk is egyre sötétebbekké válnak, mégis reményt ébreszt, ahogy az átlagpolgár is belefolyik a történet alakulásába – persze a maga kicsit félénk, egyszerű módján, lehetőségeihez mérten mégis bátran.

Spuri azt csinálja, amihez nagyon is jól ért: nagy volumenű történetet eszel ki és ahelyett, hogy elkezdené szépen kibontogatni és egyértelművé tenni a rejtélyeket, inkább még jobban összezavar minket és egyre nagyobb kételyeket ébreszt bennünk. A kevés új szereplő egy-egy új hangulatot ad az összhatáshoz, de a viccek ezúttal nem olyan vidámak. A 70 oldalas füzet azonban végig izgalmas marad, és a vége felé egyre több nyitott kérdéssel és egyelőre érthetetlen tettel találkozunk, de pont ezek miatt várjuk majd a következő kötetet is.

A legnagyobb bajom az volt, hogy Spuri nem tudta eldönteni, pontosan mit is akar: míg az előző kötet egyértelműen az ifjúságot célozta meg, ez a füzet már majdnem megütötte egy Philip Marlowe-sztori szintjét, és számomra ez egy nagyon erős váltásnak tűnt. Az olvasó szeretné tudni, mire is számíthat és ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy nem tudom, kinek ajánljam a Charaxot.

Valójában nem rossz a második kötet sem, egyszerűen más, mint az első, de a történetszövés itt is profi, és ha minőségileg el is maradunk az első kötettől, az izgalom bőven kárpótol minket.