FőképFülszöveg:
A fejlődés üdvös, még akkor is, ha egyesek nyavalyognak miatta. Nyavalyognak, mert azt képzelik, hogy holmi zsombékos folyókanyarulatok, madárlesek, horgászparadicsomok és társaik útját állhatják egy vadonatúj plázának, amely megfizethető árú, ízlésesen csillogó-villogó vicikvacakokat kínál a fejlődésre vágyó vásárlóközönségnek, és azoknak a helyi politikusoknak, akik a plázaépítésre kiadott engedély aláírásával kedvezőbb anyagi helyzetbe kerültek az eddiginél.

Mármost ha valaki a nyavalygás legmegfelelőbb kifejezésének a házi készítésű bombákat találja, amelyek hol itt, hol ott robbannak fel, egyre több hullát hagyva maguk után, akkor bizony kiszáll a rendőrség: ezúttal Virgil Flowers, a zöld lelkületű, úgymaradt hippi-képű nyomozó személyében. Virgil félszívvel, már-már vonakodva lát neki a feladatának, mert titokban maga is többre tartja a horgászparadicsomokat a plázáknál, sőt még a korrupt politikusoknál is - de egy bomba túl sok halált hoz ahhoz, hogy érvként lehessen használni a környezet kontra fejlődés vitájában, mely egyidős az emberiséggel, sőt a legvonzóbb álarcban pompázó emberi aljassággal is.

Részlet a regényből:
10
A gyilkos egy kissé becsiccsentett, méghozzá szándékosan.
Arra tanította magát, hogy mindig nyílegyenes vonalban gondolkozzék, ami a lehető legjobb módja a gondolkozásnak – de azért volt annyi esze, hogy tudja: az egyenes gondolkozás nem mindig a legcélravezetőbb. Néha bizony nem árt kikukucskálni a dobozból, sőt, néha az a jó, ha a geometriára is fittyet hány az ember. Márpedig ez utóbbi feladatokra, ezt tapasztalatból tudta a gyilkos, semmi sem olyan alkalmas, mint pár pohárka martini, amit egy szál magában
fogyaszt el az ember. Nos, pohara volt, martini is került hozzá, még gin is akadt, abban pedig biztos lehetett, hogy egyedül van.
Bekeverte a hozzávalókat, aztán poharastul kiült a hátsó verandára, leült a műanyag párnával fedett faszékre, felpislogott a csillagokra, és hagyta, hadd kóboroljon az agya, amerre akar.
Egyáltalán, hogy került ő ide? Nem itt kéne lennie, hanem New Yorkban, Chicagóban vagy Los Angelesben. A Columbián, a Chicago Universityn vagy az UCLÁ-n. Álmaiban mindig így látta magát: átmegy egy aranyozott keretű forgóajtón, egy nagyvárosban, alighanem New York lesz az, álmában olyan New York-ias a kalapja, és a forgóajtó túloldalán egy újságíró kinézetű alak mikrofont tol a képébe, és megkérdi, mi a véleménye az Elnök terveiről.
Ám ő csak legyint, ugyan, kérem, mindenki tudja, hogy az Elnök egy szerencsétlen flótás, veti foghegyről a mikrofon felé, és nemesen éles arcvonásait ugyanaz a fény önti el, mint a szuperhősökét a tévében.
No, nem mintha erre túl sok esélye volna. Akármit próbált egész életében, mindig közbejött valami feneség, ami megakadályozta, hol a rosszul időzített kilépés a munkapiacra, hol a még rosszabbul időzített házasság. Barbara, ő volt a mélypont! Ő cipelte ide, ebbe a Butternutba, ő rágta a szülei fülét, hogy találjanak állást a férjének, míg a szülők be nem adták a derekukat, és találtak állást, azzal betonozták be a lábát az itteni talajba. És mindezt azért, hogy Barbara az anyja közelében élhessen, holott nincs ember a világon, aki kibírná annak a boszorkánynak a közelében.
Igen. Barbara, ő húzta le magához, ő taszította a mélybe.
A pina hatalma. Bizony, a pina, az nagyhatalom.
Az idő pedig ment, mendegélt. Eleinte észre se vette, olyan csendesen, zökkenőmentesen jött és ment napra nap. Alig akadt pillanat, amikor ne azon kapta volna magát, hogy áll a tükör előtt, borotválkozik, hogy illendően felkészüljön egy újabb elvesztegetett napra. Pedig még most is húszévesnek érezte magát, fiatalnak, aki előtt még ott áll az egész élet – holott húsz éve szelelt el, mára gyakorlatilag egyidős lett azzal a szerencsétlen flótással, az Elnökkel.
Nem mintha nem lettek volna tervei. Az egyik ilyen terv legsarkalatosabb pontja az volt, hogy meg kell szabadulni Barbarától – ám, csodák csodája, az asszony lépett először,
ő meg ott állt, ház nélkül, felére csökkent nyugdíjbiztosítással. Előbb a pinájával igázta le az asszony, aztán, hogy végre eltűnt, a gazdaság és a jog határtalan eszköztárával. És még csak nem is Barbara volt az utolsó hiba, amit elkövetett: így jutott ide, hogy bámulhatja a hátsó kertet, és a mögötte körvonalazódó jövőt, amely szegénységben végződik, és kutyakajától
bűzlik.
Ezen elmosolyodott: így dumálnak az alkeszek.
A kutyakaja azért egyelőre megnyugtató távolságból fenyegetőzött: ám jóval közelebb volt a másik veszély, az, hogy – legalábbis a saját szemében – aggasztóan elütött a környezetétől. Ha végignézett az embereken, akik körülvették, a triviális kis életükön, megmosolyogta őket – aztán hazament, megnézte magát a tükörben, és azon tűnődött, valójában miben is különbözik a többiektől?
Az igazság azonban az volt, hogy semmiben. Ha egy marslakó érkezne a Földre, azzal a feladattal, hogy ossza két részre az emberiséget, a megfelelő és a nem megfelelő emberekre,
mégpedig annak alapján, amit valóban végbevittek az életben – akkor ő bizony ugyanabba a csoportba kerülne, mint azok, akiket megmosolygott.
És ehhez jött még a PyeMart, és minden rossz, amit magával hozott.
Lazítsunk, biztatta magát, csak lazítsunk. Töltött még egy martinit, közben a bombáiról ábrándozott.
Atyaisten, de megszerette ezeket a bombákat! Ezekről aztán senki, de az égadta világon senki nem merné mondani, hogy nem megfelelőek! Hála nekik, már most ő jelentette két ember életében a legfontosabb fordulópontot, nevezetesen a végpontot.
No de kinek szánja a következőt? Kivel tehetné a legtöbb jót?
Az a hír járja, hogy zsaruk védelmezik a városi önkormányzat tagjait és a Városházát. Hogy mesterlövészek érkeztek a városba. Abban nem volt biztos, hogy el is hiszi ezeket a híreket, de abban igen, hogy mindenképpen érdemes fontolóra venni őket. Fontolóra is vette, igaz, a harmadik martini után, azaz nem kevéssé zavaros fejjel. Ráadásul van még a martiniból. Hűha, vihogott fel: ha a maradékot is benyakalja, végképp kiüti magát.
Tehát mi legyen a városi tanácsosokkal? Hol megfeledkezett róluk, hol meg újra visszatért hozzájuk. Mennyit árthatnak még? Ha egy szép napon a levegőbe repülnének, ahányan csak vannak, az mi lenne, a kezdet? Vagy a vég?
Nem mintha bármi kifogása volna a gondolat ellen, hogy kiirtani mindet egy szálig, mormolta magában, már a negyedik martini közben: csakhogy egy ilyen akció, bármilyen kecsegtető is a gondolata, végképp kiszámíthatatlan következményekkel szokott járni.
De nem. Azért vágott bele a PyeMart elleni kampányba, hogy lelassítsa őket, de azért is, hogy a bombák sorozatából kialakuljon valamiféle tervszerűség összképe. Persze nem volt ostoba, így aztán az összkép meglehetősen zavarosra sikeredett, de annyi biztos, hogy a hatóságokat a rossz irányba vezeti, méghozzá az orruknál fogva. Ami még most is a lehető legjobb megoldásnak tűnt.
Sosem készített tervet: egy terv bármikor dugába dőlhet. Már az elejétől fogva eltökélte magát, hogy végig rugalmas marad, és a pillanat ihletének hatására improvizál. Ilyen
idők járják manapság.
Ha bebizonyosodna, hogy a városi tanácsosokat megvesztegették; ha sikerülne valamelyiket rábírni, hogy meggyónja a bűneit, vagy valami rávenné a zsarukat, hogy komolyabban is utánajárjanak, akkor bizony az egész PyeMart-projekt elsüllyedne, akár a Titanic.
Ami elég csábító gondolat.
Csakhogy a PyeMart nem süllyedhet el sem túl korán, sem túl későn: akkor kell jönnie, mikor a kutya vacsorájának.
Épp jókor.
Ezen eltűnődött egy ideig, de, talán a martini hibájából, a végkövetkeztetés valahogy mindig kicsúszott a kezei közül. Az a baj, hogy a helyi zsarukra semmiképpen sem számíthat, azok a saját töküket sem találnák meg, legfeljebb radarral. A komoly nyomozás esélye tehát kizárva.
Az volna a legjobb, ha sikerülne belekeverni az állami rendőröket, esetleg magát az FBI-t. Igaz, az ATF már a helyszínen van, no de az ATF nem igazán érdeklődik a korrupció iránt.
Hoppá, villant a fejébe egy váratlan emlék: látott egy autómatricát a napokban, hogy ATF: alkohol dohány, lőfegyver – csupa ínyencfalat!
Lám, lám…
Na, most aztán tényleg berúgott. Alig bírja az úton tartani az agyát.
Hát hiszen az állami rendőrség már itt van a városban, illetve, egy állami rendőr. Egy pasas, akinek szemmel láthatóan egyéb gondja sincs, mint az, hogy elkapja a bombás gyilkost.
Pedig amúgy istenigazában nem egy, hanem sok-sok rendőr kéne ide: ha itt nyüzsögnének mindenütt, ha fenekestül felforgatnák az egész várost, előbb-utóbb az önkormányzathoz
is eljutnának.
Ült a verandáján, iszogatott, tervezgetett, és – valahol az utolsó martini magasságában, tulajdonképpen már tökrészegen, ahhoz is részegen, hogy felkeljen és keverjen magának
még egy adagot – mégiscsak kialakultak a fejében a legjobb, bombabiztos terv körvonalai.
Aki ezt megpróbálja végrehajtani, annak kell, hogy legyen vér a pucájában – de az övében van, efelől nincs vita. Most már nincs.
Persze végig kell majd gondolni józanon is, de az hétszentség, hogy ma este nem érdemes végrehajtani: ahhoz túl nagy a nyüzsgés a városban, túl sokan mászkálnak nyitott szemmel. Igaz, a paranoia hasznos közállapot, ha bombákról van szó. Ma éjjel szépen kialussza magát, aztán holnap összeszereli a bombát nappal, éjjel pedig kiszállítja a rendeltetés helyére.
Ha felrobban, biztos, hogy a zsaruk azonnal elözönlik a várost.
Holtbiztos.
Vagy csak az alkohol sugalmazza?
Csillagmiriádok pislogtak a feje fölött, a seggüket is izzadtra pislogták nagy igyekezetükben, de, hogy mit akarnak tőle, azt már nem kegyeskedtek kinyögni.
A bombás gyilkos elaludt, ott a verandán, a székben: az igazak álmát aludta.
 
A Kiadó engedélyével.