FőképClaudio Magris regénye a fiatalon öngyilkosságot elkövető filozófus Carlo Michelstaedter barátjának, Enrico Mreulének a története. Carlo a maga teljességében, minden fölösleges körítés nélkül akarta megtapasztalni az életet, a pillanatot, és meg akart szabadulni a folytonos várakozás és vágyakozás szokásától, amely megmérgezi és üressé teszi az ember életét, és azzal jár, hogy az ember az állandó, végeérhetetlen várakozás közben kimarad a saját életéből. Ez a filozófia olyan nagy hatással volt Enricóra, hogy annak szentelte az életét, hogy a gyakorlatba is átültesse Carlo gondolatait. A könyvben azt követhetjük végig, hogy Enricónak hogyan sikerül ezt megvalósítania.

Enrico először az argentin pampákra költözik, ahol hosszú éveken keresztül marhapásztorként vándorol keresztbe-kasul az országban, és sokszor hónapok telnek el úgy, hogy nem találkozik senkivel. Később aztán a skorbut annyira legyengíti, hogy kénytelen feladni a remeteéletet és visszatérni Európába. Először korábbi városában, Goriziában telepedik le, majd Umagóba, egy minden komfort nélküli tengerparti házba költözik. S miközben telnek az évek, háborúk és forradalmak zajlanak le, országhatárok rajzolódnak újra Enrico körül, régi barátok, szeretők és rokonok bukkannak fel vagy tűnnek el örökre, és lassan megsemmisül az a 20. század eleji, művelt és kulturált világ, amelyet fiatalon ismert, Enrico a tökélyre fejleszti a fölösleges dolgokról lemondás művészetét és kizárólag a pillanatban, vágyak nélkül él – és bár a jövőtől nem vár semmit, a múlttól nem tud egészen elszakadni, hiszen jóformán az egész életét azzal tölti, hogy Carlo (talán) idealizált alakjára emlékezik és újra meg újra elolvassa azokat a könyveket, amelyek fiatalkorában megalapozták a gondolkodásmódját.

Enrico gondolkodás- és életmódja (részben az olvasó aktuális lelkiállapotától is függően) vonzó és taszító egyszerre. Vonzó, hiszen ki ne szeretne megtanulni úgy élni, hogy valóban átélje az életét, és ki ne szeretne megszabadulni mindazoktól a teljesíthetetlen vágyakról, körülményektől és gátló tényezőktől, amelyek miatt arra kényszerül (vagy azt képzeli, hogy arra kényszerül), hogy örökké csak várakozzon és ábrándozzon. De taszító is, mert Enrico (lelki) remeteségében, kivonultságában van valami nem evilági, valami ember-telen is. Az a kegyetlenség, ahogy Enrico az emberekkel (és önmagával) bánik, az, ahogy egyre inkább bezáródik a saját világába és ahogy minden erejével azon van, hogy ne kelljen tudomást vennie a körülötte zajló életről és pusztulásról, kérdésessé teszi, hogy vajon valóban átéli-e az életet vagy csak átálmodja.

De bárhogy ítéljük is meg Enrico életét (és a filozófiát, amiből Enrico életet csinált), az biztos, hogy az író ezzel a könyvével is elgondolkodtat, és bár a regény alig több mint százoldalas, a rövid terjedelem ne tévesszen meg senkit: Claudio Magris sűrű, nagy odafigyelést igénylő szövege napokra elegendő olvasnivalót és még sokkal hosszabb időre elegendő gondolkodnivalót kínál.