FőképEgy fiatal New York-i írónő egy csúnya szakítás után üres lakásában vegetál, amikor egy ismerős ismerősén keresztül „megörökli” egy Chilébe készülő költő-forradalmár, Daniel Varsky bútorait – elhasznált kanapé, néhány polc, asztal, szék, és egy igazi békebeli polgári íróasztal: hatalmas, egész szobát uraló, sötét fából készült darab, tizenkilenc fiókkal, melyek közül az egyik titkot rejt. Az írónő huszonöt éven át ír ennél az asztalnál – sikereket halmoz, szeretőket és férjeket fogyaszt, bútorait már rég lecserélte, csak az asztal és a kulcsra zárt fiók állandó. Örök mementóként vele van, és emlékezteti Varsky-ra, aki két évvel azután, hogy bútorait rá bízta, eltűnt a chilei forradalomban, a titokra, ami bele van zárva, és mindarra a számtalan titokra, amit korábban láthatott. Vele van egészen addig, amíg egy fiatal lány el nem jön érte – egy lány, aki azt állítja, az asztal apjáé volt, aki szemtelen magabiztossággal fosztja meg az írónőt legfontosabb igazodási pontjától – s aki ezzel együtt tán megszabadítja évtizedek óta vele élő kísérteteitől is.
 
Évtizedekkel korábban egy angol írónő, a lengyel-zsidó származású Lotte férjével, az oxfordi irodalomprofesszorral éli csendes napjait Londonban, melyeket az alkotás, a nyugodt délutáni séták, az ötórai teák töltenek ki – s melyekre semmi más nem vet árnyékot, mint a Lotte múltjából mementóként velük maradt sötét fából készült, sokfiókos íróasztal. Az asztal, mely a tetőtéri dolgozón uralkodva meghatározza gazdája napjait, írásait, emlékeit – s melyet hirtelen felindulásból ajándékoz el az írónő egy fiatal, forradalmi hevülettel megvert költőnek.
 
Közben valahol, valamikor egy idős régiségkereskedő a világot járja, hogy felkutassa tehetős kuncsaftjai olykor csupán homályos emlékekben élő valaha volt bútorait; hogy történeteket keltsen életre, és borítsa rájuk a feledés jótékony homályát, miközben végig azt az egyet, a neki legfontosabbat keresi. Nem veszi észre, hogy miközben ő egész életét a keresésre tette fel, gyermekei életének irányítása szép lassan kicsúszik a kezei közül. A két huszonéves, apjuk által elnyomott fiatal egyszer csak mintha álomból ébredne, megrázza magát, és önhatalmúan vet véget a keresésnek.
 
Ez a három szál fonódik egybe Nicole Krauss Nagy palota című regényében – pontosabban négy, hiszen a régiségkereskedő és gyermekei külön fejezeteket kapnak. Bonyolult, össze-vissza bogozódó történettel állunk szemben, melynek szálai sokáig semmi kapcsolódási pontot nem mutatnak – aztán, amikor mégis, értetlenül nézünk, hogy addig miért nem vettük észre, olyan egyértelmű. Nincs hagyományos értelemben vett „történet”, vagy ha mégis, az nem emberek története, hanem egy íróasztalé.
 
Az asztalé, mely meghatározza gazdái útját, mely termékeny írónők karrierjének lesz gyújtópontja, miközben kisfiúk titkait hurcolja bezárt fiókjában, és minden ajándékozással – mert ezt az asztalt soha nem veszik meg, mindig sokkal jelentőségteljesebb, ahogy gazdát cserél – csak még több jelentés, még több legenda pakolódik rá. Ő pedig begyűjti egykor volt gazdái titkait, történeteit, és önálló szereplővé válik – jelképpé, ijesztő, lenyűgöző és sorsokat meghatározó, örökké hajszolt, ám soha meg nem található kinccsé.
 
Zavarba ejtő kirakós ez a regény – szembesít minket saját ragaszkodásaink hiábavalóságával, emlékeinkkel, magunkkal hurcolt mániáinkkal, miközben elképesztően érzékletesen mesél az irodalomról, az alkotásról, arról, hogy mi határoz meg, mi inspirál és mi köt meg egy alkotót. Valamint arról, mily pusztító titkokat tudunk magunkkal hurcolni, és mily kegyetlenek tudunk lenni, hogy önazonosságunkat, saját, mélyen eltemetett gyengeségeinket, önmagunk előtt is szégyellt hibáinkat védjük – még a hozzánk legközelebb állóktól is. Krauss gyönyörűen és fájdalmasan ír képmutatásról, hazugságról, kapcsolatainkban elkövetett kis álnokságainkról.
 
Nem könnyű belerázódni a könyv hangulatába, az írónő túlságosan is sokáig hagyja homályban a kapcsolódási pontokat, a történetszálak jó darabig inkább széthúznak, hogy aztán hirtelen tartsanak össze – a nehezen emészthető történetért viszont kárpótol a nyelvezet és az idézhető mondatok tömkelege. Szép, érzékeny és megindító regény, némely pontján kis híján elsírtam magam, olyan gyönyörűen, egyszerűen, sallangoktól mentesen fejez ki alapvető érzelmeket – mégis, nyomasztó hangulata, töredezettsége és cseppet sem szórakoztató mivolta miatt elsősorban az irodalmi ínyencségek és a posztmodern regénykirakósok kedvelőinek ajánlanám.