FőképFülszöveg:
Szabó Magda kézírásos hagyatékának talán legbecsesebb része a Liber Mortis (Halottaskönyv) címet viselő, 1982. május 25-től 1990. február 27-ig vezetett napló.

1982. február 26-án halt meg Szobotka Tibor író, műfordító, irodalomtörténész, az imádott férj, Szabó Magda szemében a mellőzött és legalább posztumusz jóvátételt érdemlő zseni, s a napló – a magára maradt asszony és írótárs rögzített belső monológja – a gyászmunka megrendítő, intim, vallomásos dokumentuma, amely egy már-már mitológiai szerelemnek állít emléket. Szabó Magda hitt a halottak jelenlétében, az e világ és a túlvilág közötti átjárásban, és úgy beszél a naplóban Szobotkához, mintha ő hallaná, még ha nem válaszol is. Újra meg újra felidézi az együtt töltött harmincnégy év szépséges és fájdalmas eseményeit, felejthetetlen pillanatait; újra meg újra kinyilvánítja halálvágyát, létének értelmetlenségét, de ugyanakkor okot is talál a továbbélésre: feladatának tartja a holtában is jelenlévőnek érzett társ életművének gondozását, s ez ad neki erőt a folytatáshoz.

Részletek a naplóból:
"Most egyre abszurdabbnak érzem, hogy írok, s mindig ugyanazt. Nem kellene abbahagynom, elrakni ezeket a füzeteket? Minek írok, kinek írok, miért írom? Ha élsz, abban a más szférában, és figyelsz rám, tudod. Ha megsemmisültél, minek ez a beszéd- és értelemgyakorlat? Fáj minden betű, rég nem nyugtat meg semmi, alighanem semmit nem remélek már, csak magamnak is a halált."

"Éjjel van. A telefont kikapcsoltam, a postát félretettem, nem bontom fel, nem érdekel, ki üzen, mit üzen. Azt hiszem, szerelmem, ez a halál kezdetének első jele. Az ember kikapcsolja a telefont, nem nézi meg, mit közöl vele a világ. Nincs is világ. Volt egyszer egy Szobotka Tibor, aki találkozott egy vidéki lánnyal, és boldogan éltek, míg meg nem halt. A mese nincs tovább. Senki nem írta meg soha, mi történt aztán a királynéval, hogy a férjét eltemette. Gondolom, kihúzta a telefont, gondolom, nem felelt többet a levelekre. Gondolom, egyszer azt is abbahagyta, hogy leveleket írjon a túlvilágra, mert eljutott a kétségbeesés és a befelé fordulás olyan fokára, ahol az ember már annyira fél, hogy nem is fél, és annyira mindegy már minden, hogy nem közvetít semmit a betű. És a világ elgurult előle, mint egy narancs, és ez is mindegy volt, és a királyné elkészítette a csomagját, Erlangenbe, majd Münchenbe repült, majd hazajött színdarabot próbálni, aztán nekilátott egyéb tennivalóinak: másolta a hagyatékot, intézte az üzleti ügyeket, és olyan kis ügyes és csinos és attraktív királyné volt, hogy senki se vette észre, hogy réges-régen csak koporsója van, amit az arcán visel, az a szeretetreméltó valami csak egyéb hazugságainak egyike."

"Én, Szabó Magda, Elek lánya, János unokája, olyan tárgyilagosan szerencsétlen, olyan vigasztalhatatlanul kétségbeesett, s olyan egyedül vagyok, hogy nem logikus az, hogy élek. Bár végezném már az életművel, s mehetnék megtudni, mi van az Aurora Borealison túl."

Sajtó alá rendezte és közreadja Tasi Géza.

Részlet a regényből:
Tudod, az a legborzasztóbb, hogy nem felelsz, hogy nem tudunk beszélgetni. Ezt mindennél ne hezebben bírom. Nézem a tévét – egy hatvani orvos felfedezte H. Bosch híres képén, hogy az ábrázolás boncolt szem anatómiai képletét mutatja, befejeződik a Buddenbrooks, szólnék, nincs kinek, kihez. Hallgatom a híreket, következtet az agyam, nincs, aki meghallgassa. Zene szól, kérdezném, mi ez, te mindent tudsz. Most írjak neked, a halottnak? Hiszen jelzel, ahogy csak tudsz, ma megint pénzt is küldtél, és érzem a közelségedet – kevés. Éjjel átdugom a lábam nem létező lábadhoz, nem változtatok semmit az ágyunkon. Csak a ruháidat, a két legszebbet adtam Péternek, hogy éljenek azok még, itt moly kaphat bele, tudod, hogy volt itt mindig mottika. De a bársonykabátot meg az irhát, meg az amerikai csíkosat megtartom, az az enyém. A lakk papucsot nem is láttad. A Joyce-odat sem, amit olvasok. Ha olvaslak, hallom a hangodat. Nagyon sajátságos, de szerelmesebb vagyok beléd, mint bármikor életemben. Nem csak szeretlek. Szerelmes vagyok. Mint akkor, mikor még nem szerettük egymást ennyire, csak szimpla szerelmespár voltunk, vad erotikus erőtérben. Most minden más, erősebb, jobban kötő, de szerelem ez. Lehet, hogy soha senkinek nem tudom megmagyarázni kívüled, mert nem úgy kívánlak, nem azt, és mégis szerelem. Talán mert teljesülhetetlen, mert nem jössz, csak várlak.
Látsz te engem, Nyunya?
Nem beszéltünk meg semmit, hiszen nem csak megbénított az agyembólia, meg is némított. A szemed olyan volt abban a percben, mint a kő, és mást, mint iszonyatos rémületet, nem láttam benne. Ha csak az az emlékem maradt volna rólad, megőrülnék. De a halálod előtti napon a régi pillantással néztél rám, és mosolygott a szemed. A hűség és az imádat, de leginkább az a semmihez se mérhető, édes tisztaság sugárzott újra rám: szeretlek, Agyigó, azt mondtad, mosolyogtad utoljára. És megcsókoltál, félig béna szájjal, ügyetlenül, de meg. Én meg térdepeltem a földön, a könnyem a béna kezedre csorgott, megszólaltál: ne-ne-ne. Mit ne, szerelmem? Ne sírjak? Ne tartsalak vissza a nagy úttól? Ne haljak utánad? Mit ne? Felelj!
Tudod, hogy nem lehetek öngyilkos, mert ki kell harcolnom a helyedet, az igazadat. De látnod kell, mennyire szenvedek, és hallanod kell, amint üvöltve sírok. Tégy valamit, nem normális ez, hogy csak a temetőben érzem jól magam. És nincs erőm mindenhez, értsd meg. Elfogadom, hogy nem láthatlak, de nem beszéltünk meg semmit, hát ki hitte, hogy így mégy el, megnémulva. Legalább érthetően üzenj, legalább érezzem, hogy itt vagy. Legalább érezzem, hogy abból a közegből, ahol vagy, figyelsz.
 

Most egyre abszurdabbnak érzem, hogy írok, s mindig ugyanazt. Nem kellene abbahagynom, elrakni ezeket a füzeteket? Minek írok, kinek írok, miért írom? Ha élsz, abban a más szférában, és figyelsz rám, tudod. Ha megsemmisültél, minek ez a beszéd- és értelemgyakorlat? Fáj minden betű, rég nem nyugtat meg semmi, alighanem semmit nem remélek már, csak magamnak is a halált.
 

A lábam nem gyógyul. Annyira szeretlek! Ha megcsókolnád, nem volna baj, ha megcsókolnál, elaludnám. Ma elgondoltam, talán végre megért Mici. Elpanaszoltam neki a megkéréseket, ő azt felelte, legyek boldog, hogy így van, gyűjtsem, becsüljem meg a férfiakat. Életünkben először nem akart megérteni, aztán amikor kiderült, milyen a darab, s én elmondtam: tűzgyűrű vesz körül, nem hígítom az életemet, vállalom a sorsot a Walkür tűzön belül, mert én az vagyok, és csak Neked engedtem meg, hogy átlépd a gyűrűt – a végén felfogta, holtodban sem engedlek, a Tiéd vagyok mindörökre, nem lehet férfi, soha nem lehet férfi mellettem, csak a munka, csak Te.
Nyúl, olyan isteni a regényed, a Hazugság. Majd` szétvet a büszkeség. Persze, tudva, amit már tudok, mindent értek, tudom, ki kicsoda. Olyan élvezettel korrektúrázom – bezzeg magamnak! Viszont azt Te csináltad.
Nyúl, édesem, figyelj! Szeress engem, mert nehéz, senki se tudja, mennyire. Szeress, szerelmem, akard, hogy jusson a Te üzenetedből, a Te közegedből hozzám hír. Fáradt Gagó vagyok. Lábafájós Gagó. Szomorú Gagó. Mit ér a névnap ünnep nélkül? Mit ér?
 

Lenke napja. Ez az első, a hivatalos anyakönyvi nevem: Szabó Lenke. Ez vagyok? Ez lennék? Nyilván ez voltam. De inkább Obika, Hanga Oz, anyám mindene. Furcsa, hogy mindháromnak mindene voltam. Névnap. Milyen szomorú vagyok. Milyen jók hozzám az emberek, mindenki ad mindent, mindenki szeret, mindenki megpróbálja a lehetetlent. Én segítek, de egyre hevesebb a homály, elfed. Drága Katiék, a lelküket kitették, de hát rajtam nem lehet segíteni. Kimentem Hozzád a temetőbe, szomorú kis sírod csupa virág, álltam, s közben egy Jehova tanúja kalauznő–kalauz, hülye vagyok, sofőr, aki kivitt, megtérítésemre ajánlkozott, volt ma minden. A hiba bennem van, mély, tanácstalan szomorúság. Édes csillagom, mik ezek a féregmozgások? Eltaposott bogár a Te Agyigód, aki várja, hogy megcsúfold az enyészet törvényeit, és visszajöjj. Reménytelen ma minden. Gyuri felhívott, még, mióta élek, ilyen bőven, lelkesen nem gratulált, Péterék jók voltak, mesebeli jók. Ki tehet róla, ha azt érzem: halott vagyok.
 

Szerelmem, mindenem, éjfél elmúlt, már 24-e van, elmúlt ez a nap is, a névnapok ideje. Még kell, hogy beszéljek Veled, mert most végeztem a Száműzetésben korrektúrájával, és ájult kétségbeeséssel élem át utánozhatatlan művészetedet. Lehet, hogy én sokat tudok, Bumszi, de Te vagy a nagyobb művész nálam. Csak olvastam, olvastam és a keserűség úgy elöntött, mint a tenger, és elkezdtem bogozni magamban ezredszerre: minden ellenállásod ellenére nem kellett volna-e betörnöm a fiókjaidba, ellopni a kéziratokat – hát miért hittem Neked, mikor azt mondtad, nincs meg semmi, miért nem lestelek ki, loptalak meg, hogy az élő füledbe mondjam ezt, amit most olyan vad kétségbeeséssel írok: mekkora művész vagy, mert az vagy.
Ez a Száműzetésben szinte páratlan remekmű, míg olvastam, folyton átéltem a kettőnk múltját is, ó, szerelmem, Te száműzött, aztán jöttem én, és vége lett a céltalan magánynak, a kétségbeesésnek, és ott volt a szád az enyémen és az életed a tenyeremben és az én életem a Tiedben. Otthonod lett, otthonod, Snupikád, Gagókád, Agyigód, mindened, és szerettük egymást és szeretjük ma is, soha, a halálon túl se múló szerelemmel. De azért keserűen zárom ezt a füzetet, mint ahogy kezdtem, holott – Isten a tudója – éppen eléggé boldogtalan vagyok. Hazudtam, csaltam, hízelegtem, áldicsérő, magasztaló leveleket írtam, udvaroltam mindenkinek, hogy könnyebb legyen Neked, hogy húzhassam a szekeredet, amit semmiért nem akartál megmoccantani. Többet kellett volna tennem. Nem tudom, mit, de többet. Kettőnk örökre összeforrt sorsának képlete úgy előttem van, mint egy tervrajz. Többet kellett volna tennem, többet, többet, még akkor is, ha megharagudtál volna miatta, ha meg kellett volna lopjalak, hogy megszerezzem az eldugott kéziratot. Hogy pusztultál el, boldogtalan, aki nem tudtad, mekkora sikered lesz, hogy engedhettem Neked akkor is, ha az orvos megfenyegetett: nem érhet izgalom.
Tudom, marhaság az egész. Éjfél elmúlt, elolvastam egy életedben mindenhonnan visszaadott remekművet, ez feldúlt, ennyi az egész, világos perceimben tudom, mindent megtettem, egész múltam, egész jelenem egyéb se volt, csak szerettelek, segítettelek, szolgáltalak. Tudom, és mégis. Keserves édesség volt ez az együttlét Veled. Elég jó szót kaptál legalább éntőlem? Azt hiszem, igen, de Neked idegen dicséret kellett volna, azt hitted, a szerelem az, ami tüzel, hogy többre tartalak, mint amennyit érsz. Nem igaz. Ne hidd. Nagyon nagy író vagy, Bumszi, sokkal nagyobb nálam. És szeretlek és életem legnagyobb – legnagyobb? –, egyetlen büszkesége, hogy Te vettél el engem feleségül. Ma álltam a sírodnál, és majdnem elpusztultam az utánad való vágytól, most ülök a székedben, mindent értek már, minden világos, minden egyszerű. Nem kell nekem megölnöm magam, halott vagyok én all right, ami még hátra van, csak eltelik, és Te annyira megígérted, hogy a karodba veszel a sírban. Én nem a Béla prömierjére készülök ma, pedig micsoda glóriát hallottam magamról, csak a Veled való végleges találkozásra, a halálomra.
 

Éjjel van. A telefont kikapcsoltam, a postát félretettem, nem bontom fel, nem érdekel, ki üzen, mit üzen. Azt hiszem, szerelmem, ez a halál kezdetének első jele. Az ember kikapcsolja a telefont, nem nézi meg, mit közöl vele a világ. Nincs is világ. Volt egyszer egy Szobotka Tibor, aki találkozott egy vidéki lánnyal, és boldogan éltek, míg meg nem halt. A mese nincs tovább. Senki nem írta meg soha, mi történt aztán a királynéval, hogy a férjét eltemette. Gondolom, kihúzta a telefont, gondolom, nem felelt többet a levelekre. Gondolom, egyszer azt is abbahagyta, hogy leveleket írjon a túlvilágra, mert eljutott a kétségbeesés és a befelé fordulás olyan fokára, ahol az ember már annyira fél, hogy nem is fél, és annyira mindegy már minden, hogy nem közvetít semmit a betű. És a világ elgurult előle, mint egy narancs, és ez is mindegy volt, és a királyné elkészítette a csomagját, Erlangenbe, majd Münchenbe repült, majd hazajött színdarabot próbálni, aztán nekilátott egyéb tennivalóinak: másolta a hagyatékot, intézte az üzleti ügyeket, és olyan kis ügyes és csinos és attraktív királyné volt, hogy senki se vette észre, hogy réges-régen csak koporsója van, amit az arcán visel, az a szeretetreméltó valami csak egyéb hazugságainak egyike.


Én, Szabó Magda, Elek lánya, János unokája, olyan tárgyilagosan szerencsétlen, olyan vigasztalhatatlanul kétségbeesett, s olyan egyedül vagyok, hogy nem logikus az, hogy élek. Bár végeznék már az életművel, s mehetnék megtudni, mi van az Aurora Borealison túl.

A Kiadó engedélyével.