FőképSzinte még bele sem kezdtem a kötetbe, rögtön mellbe vág. Miért foglalkozik egy ennyire fiatal (nálam legalábbis majd’ egy évtizeddel később született) költőnő ennyire intenzíven a halállal? Mélyebbre jutva a versek folyamában azonban hamar kiderül, hogy egy édesanya elvesztése húzódik meg az érdeklődés mögött. Ámde a személyesnek, átéltnek tetsző élmény feldolgozása mellett akár az irodalom, mindenekelőtt a líra egyik fő toposzának mindenütt fellelhetősége szintén magyarázat lehet, különösen miután nem sokkal később felbukkan a szövegekben a jószerével mindig a halállal karöltve járó másik visszatérő téma: a szerelem is. Jobban mondva valamiféle szerelemtelenség. A szerelem fájó vagy éppenséggel megnyugtató hiánya, a szerelem emléke, a talán-már-nem-szeretés.
 
Látszólag épp ezt húzza alá, ezt a benyomást erősíti meg a komoly irodalomban meglehetősen ritka cicavers, a „Macska télire” is. Persze e megállapítás hallatán felhördülhetnénk, hogy: No de T. S. Eliot egész kötetnyi költeményt szentelt a doromboló szőrgombócoknak! Ám itt nem megszemélyesített, emberi tulajdonságokkal felruházott macskák fantasztikus világával szembesülünk, hanem hús-vér lényekkel, akik egy kevéske melegséget vihetnek (a szó átvitt és fizikai értelmében is) máskülönben vigasztalan életünkbe. No de valószínűleg szerencsésebb idemásolnom a legjellemzőbb, legkedvesebb versszakot:
 

Mert tél jön mindjárt, és hideg, és

mi lesz veled, ha nincs cicád?

Ki bújik be, hogy melengessen,

melléd a takaró alá?

Ki dorombol füledbe éjjel?

(mancsát arcodra fekteti)

Ki kelt hajnalban nyávogással,

hogy rögtön enni adj neki?

Ki kaparja a bezárt ajtót,

mikor hazaérsz, ki örül?

Kunkorodó farkkal ki rajzol

nyolcasokat bokád körül?
 
E sorokból is kiérződik, mennyire mesterkéletlen és mennyire modern Kiss Judit Ágnes költészete; ugyanakkor mily mértékben igyekszik (bevallottan ösztönösen-akaratlanul is) továbbéltetni a költői mesterség fogásait és hagyományait. A modernség ezenkívül még többek között abban is megmutatkozik, mennyire ügyesen szólal meg a kötetben a rap, az ezredforduló talán legtipikusabb, köznapinak mondható verses megnyilvánulási formája. A tökéletesen elkapott ritmusok, a kancsal, esetenként fürtökbe gyűjtött rímek még valódi dalok szövegeként is működnének, annak dacára is, hogy „Az utolsó rap” és az „Anarchista rap” sorai leplezetlenül stilizáltak, látszólagos spontaneitásuk ellenére jól érezhetően kimunkáltak, ennek ellenkezőjét pedig még akkor sem hinném vagy fogadnám el, ha egyenesen a költőnő szájából hallanám a cáfolatot.
 
Méltatói ugyanakkor hasonlították már Kiss Judit Ágnest Villonhoz is, és ugyan nem tagadható némi hozzáállásbeli rokonság kettejük között, egy középkori verselő (de ha tágabb értelemben vesszük a középkort, akkor a humanisták is), sokkal vaskosabban fogalmaztak volna – hozzájuk képest egy kis „kakilás”, „dugás”, meg egy pár „bazmeg” voltaképp cizellált fogalmazás. Ha mindenáron párhuzamokat akarnék találni, inkább a költemények formalizmusát emelném ki. A villanella köztudottan kemény kihívást jelentő versforma, ebben a kötetben pedig kettőt is olvashatunk belőle, igazán bravúrosnak azonban mégis a Ragasztott szonettkoszorú-t mondanám, amiben – mint ahogy a többi versben is – gyakoriak a finom változtatások, eltolások, összességében viszont mindebből és mindenből a tökéletes mesterségbeli tudást érezhetjük ki.
 
Egészen különleges még a halandzsanyelven íródott „Kajmontara” és „Tannen te khaj!” szó szerinti és formahű „fordítása”: ugyanannak a témának két alig eltérő, árnyalataiban mégis finoman különböző meg- és (tettetett) átfogalmazása. Rendkívül sajátos költői világba invitál minket e két hármasvers, amivel egyrészt nagyon nehéz mit kezdeni, másrészt a költészet kvintesszenciájának egy apró szikráját villantja fel. Értelmezni mindenkinek magának kell az ilyen kísérleteket, megismerni ugyanakkor minden kétséget kizáróan érdemes.
 
Egyéni és kifejezetten szerethető Kiss Judit Ágnes legújabb kötete, és a címtől kezdve az egyes költeményekig, de meg az összefüggő egységként kezelt 121 oldalnyi lírai megnyilatkozástömegig egyre újabb meglepetésekkel, elgondolkodtató (és néha szégyentelenül gyönyörködtető) sorokkal, stanzákkal, versekkel találhatjuk szembe magunkat.