FőképFülszöveg:
"Az elméd eszköz. Azért kaptad, hogy megteremtsd vele az embert, aki lenni szeretnél."
 
Gyerekként mindannyian szabadon élünk kreativitásunk hatalmával, ám mire felnövünk, állandónak hitt személyiségünk gubójába zárva töltjük egyhangú hétköznapjainkat, s legfeljebb csak fantáziálunk arról, hogy mi lehetne, mi történhetne az életünkben. Ez azonban téves hiedelem: lényünk egyáltalán nem korlátozódik erre a zárt, merev személyiségre, s ha sikerül kitörnünk burkából, lepkeként szárnyalhatunk.
 
Steve Chandler könyve segítséget jelent mindazok számára, akik szeretnék újra fölfedezni lényük mélységeit, újrateremteni magukat immár szellemi emberként, aki teljes birtokában van képességei és erői összességének.
 
A könyvből számos módszert tanulhatunk, hogy lebontsuk korlátainkat, és elengedjük pesszimista gondolatainkat, amelyek nem hagyják, hogy beteljesítsük - sőt néha még azt sem, hogy megértsük - céljainkat és álmainkat. Életbevágó, hogy megértsük: a kényelmes áldozatszerep helyett felelősséget kell vállalnunk mindenért. A modern ember ódzkodik az erőfeszítésektől - de mi van, ha épp az erőfeszítés a boldogság titka? Ténynek vesszük, hogy a kényelem a legfőbb érték - de vajon valóban így van? Akkor vagyunk boldogok, ha fejlődünk, nem igaz? Fejlődés pedig nem lehetséges erőfeszítés nélkül. Ideje hát munkához látnunk, és újrateremteni önmagunkat azzá a nagyhatalmú, sugárzóan erőteljes emberré, aki mindig is lenni akartunk!

Részlet a könyvből:
Előszó
Gubóból pillangó
 
A legtöbbünk személyisége olyan, akár egy selyemgubó. Egy kitalált történetben élünk, és közben nem tudjuk, kik is vagyunk valójában.
A gubó sötét és szűk, mi pedig azt hisszük, nem juthatunk ki belőle. Történeteket mesélünk magunknak a személyiségünkről, ezek azonban nem a valóságot tükrözik. A lelkünk mélyén tudjuk, hogy többek vagyunk ezeknél a történeteknél.
Az igazság az, hogy bármikor szétfeszíthetjük a gubót, ha akarjuk. Kiszabadulhatunk, és megláthatjuk a napvilágot. Megtanulhatunk repülni.
A legtöbben mégis a személyiségünkbe zárva töltjük az egész életünket, és sosem jövünk rá, hogy szabadok is lehetnénk. A saját kitalált korlátaink között vergődünk. Nap mint nap egy szürke és homályos világra ébredünk. Megannyi probléma terhe alatt nyögünk, és szinte sosem látjuk a fényt. Hiábavalónak tűnik, hogy belülről feszegessük a gubó falát. „Minek? – kérdezzük magunkban. – Ilyen vagyok, és kész.”
És mi van azokkal, akiknek sikerül kitörniük? Ők mit tesznek pontosan, hogy újrateremtsék önmagukat? Azt mondják, olyan érzés, mintha megtanulnának repülni.
Ezek az emberek voltaképpen újra felfedezik, hogy kik is valójában. Közben pedig meghódítják az emberi szellem birodalmát. Kilépnek az áldozatszerepből.

Miért vagy boldogtalan?
Mert a gondolataid 99,9 százaléka
és minden, amit teszel,
az énedért való.
Az pedig nem létezik.
Wei Wu Wei

Bevezetés
Te mi vagy: birtokos vagy áldozat?
 
Ha most visszanézel az életedre, láthatod, hogy alapvetően kétféle létforma létezik. Az ember vagy az egyikben, vagy a másikban leledzik; vagy az emberi szellem birtokosa, vagy a körülmények áldozata.
Az első esetben, a szellem birtokosaként az út során fokozatosan újra felfedezed önmagad. Ez az újra felfedezés kifelé történik, az együttérzés, a tisztánlátás és a bátorság egyre növekvő körei mentén. A másik úton (az áldozat útján) fokozatosan összezsugorodsz. Ahogy az izmaid is összetöppednek és elgyengülnek, ha nem használod őket, a szíveddel és a lelkeddel is ugyanez történik, amikor áldozatként viselkedsz.
Ha vizuálisan is magad elé szeretnéd képzelni, milyen az, amikor valaki birtokában van az emberi szellemnek, nézd meg Elvis Presley egyik korai felvételét, amelyen a „Heartbreak Hotelt” énekli. Húszéves volt akkoriban, teli élettel. Öröm, erő és a szellem könnyed magabiztossága sugárzik róla.
Akik a szellemet bírják, teljes egészében átadják magukat annak, amit csinálnak. Minden energiájukat a jelen pillanatba áramoltatják.
Dave Marsh nagyszerű életrajzában, az Elvisben (1997) felidézi azt a pillanatot, amikor Elvis Presley berobbant az amerikai zenei életbe. Legelső tévés fellépésére a Dorsey fivérek Stage Show című műsorában került sor, és épp a „Heartbreak Hotelt” adta elő. Ez az alkalom az egész világot megrázta. Marsh a következő szavakkal írja le Elvis emlékezetes előadását: „Teljes mértékben birtokában volt a dalnak, ahogyan a közönségnek is.”
Amikor teljesen odaadjuk magunkat valaminek, akkor birtokoljuk azt. Bizonyos értelemben körbevesszük, körbefonjuk és csordultig átitatjuk a saját lelkünkkel.
A birtoklás ilyen értelemben egyfajta kreatív felelősségvállalás. Valahogy úgy, ahogy Harry S. Truman is birtokba vette az elnökséget abban a pillanatban, amikor azt mondta: „Itt áll meg a vödör.”
A Váltságdíj című filmben a Mel Gibson által megformált karakter látványos, drámai és meglepő fordulattal válik áldozatból birtokossá. Miután a fia szadista bűnözők fogságába esik, egy darabig hagyja, hogy az emberrablók dróton rángassák, és minden követelésüket teljesíti. A film első felében passzívan játssza az áldozat szerepét. De aztán egyszer csak megfordul, és nem hajlandó többé arra menni, amerre diktálják. A film kulcspillanata éppen az, amikor a maga urává válik: „Ha azért vitték el a fiamat, mert azt gondolták, hogy nekik adom mindezt a pénzt, akkor velem van a baj.” Abban a pillanatban, hogy birtokba veszi a problémát, máris szabaddá lesz előtte az út, hogy ő maga legyen a megoldás is. Áldozatból birtokossá válik.

A magányos út végén
Sok éve dolgozom trénerként és termelékenységi tanácsadóként, és az ez idő alatt szerzett tapasztalataim is azt igazolják, hogy bármely helyzetről legyen is szó, mindössze kétféle ember létezik: az áldozat és a birtokos.
Áldozat az, aki úgy látja, hogy a hatalom valamely, az ő irányításán kívül álló, azt meghaladó dolog. Az ilyen ember általában magányos és pesszimista világképpel rendelkezik. És bár ez az áldozatszerep sokszor egy egész életen át tart, fontos tudni, hogy nem más, mint szokás. Ha megértjük, gyorsan levethető.
Ez a könyv arról szól, hogy mire érdemes lecserélni.
Az áldozatszerep szokását senki sem örökli. Belegondolja magát. És ebben az egészben az a legtragikusabb, hogy ez a gondolkodásmód egy olyan alapvető félreértésre épül, mint amilyen az volt valaha, hogy a Föld lapos. Az áldozatok szentül hiszik, hogy minden hatalom rajtuk kívül összpontosul. Úgy gondolják, hogy más emberek kezében van, illetve a körülményekben rejlik.
Az áldozatok ennek a hiedelemnek megfelelően mélységesen pesszimistán gondolkodnak és nyilatkoznak minden olyan dologról, amely kihívást jelent számukra. Könnyen elbátortalanodnak, és előszeretettel hivatkoznak „a sanyarú emberi sorsra” és „az emberi élet tragédiájára”. Történetükbe sötét felhangok vegyülnek, és olyan emberként élik az életüket, aki képtelen kilépni a saját árnyékából, és soha semmihez nincs elég ereje. Az efféle passzív hajlam, amely könnyen depresszióba fordul, André Gide megfigyelését juttathatja eszünkbe, miszerint „a szomorúság szinte mindig egyfajta fáradtság”. Ebben a szomorúságban pedig az a legszörnyűbb, hogy teljességgel szükségtelen.
Az Enron-botrány után, amikor nagyon sok magas rangú üzleti vezetőt csuktak le, az emberekben kialakult az a nézet, hogy valami nincs rendben a „szabadpiaccal” és a „kapitalizmussal”. Ez egy tipikus áldozatreakció: elvinni a fókuszt a személyes felelősségről, és áthelyezni valami homályos, megfoghatatlan és fenyegető entitásra, amely mindannyiunkat fogságban tart. Pedig az egész skandallumot nem más okozta, mint egyes bűnözők és erkölcstelen üzletemberek viselkedése. Hangsúlyozom: egyes embereké. Minél jobban általánosítunk, és minél inkább „a rendszert” okoljuk a történtekért, annál kevésbé várunk el felelősséget az egyes embertől a jövőben.
OJ Simpson védőügyvédei (sikeresen) igyekeztek meggyőzni a bíróságot, hogy védencük egyéni felelőssége, miszerint megölt két embert, sokkal inkább a rasszizmusról szól, semmint a saját bűnösségéről vagy ártatlanságáról. Jól tudták, hogy az esküdtek inkább beveszik ezt az áldozatszereppel átitatott közhelyes maszlagot, minthogy magukra vállalják saját állampolgári felelősségüket. Az áldozat szerepe ugyanis mindig a könnyebbik út.
Az emberi szellem birtokosai ezzel szemben teljes felelősséget vállalnak a saját életükért. Sőt, még az energiaszintjükért is. Folyton rákapcsolódnak az emberi szellem erőforrására, és merítenek belőle. Ez tüzeli, ez fűti őket, hogy felfedezzék, és aztán újra felfedezzék önmagukat. Nem keresnek külső megerősítéseket motivációjukhoz. Nem várnak megváltást. Nem akarnak valahol máshol lenni. Egyetértenek a motivációs tréner, Nathanial Branden szavaival, miszerint „ez a Föld az a távoli csillag, ahová el kell jutnunk”.
Egy ilyen ember szívesen nézi a gyermekeket, hiszen ők szeretik és élvezik az életet ezen a bolygón. Újra meg újra felfedezik önmagukat. Hallhatjuk a szellemüket a levegőben. Csak ki kell nyitnunk az ablakot, és hagyni, hogy beszűrődjön a boldog és örömteli zsivaj az iskolaudvarról. „Hé! Te nem parancsolsz nekem!” – kiabálják.
Egy felnőttekkel teli irodában nem hallunk ilyen örömkiáltásokat. Hová lettek? Mi történt?
Néhányunk esetében a szellem teljesen elrejtőzött, elaludt, és csak egy drámai külső eseményre (például egy katasztrófára) vár, hogy újra tüzet fogjon. De nem kell megvárnunk, amíg ilyesmi történik. Ha akarjuk, magunk is életet lehelhetünk a szellembe. Hiszen a lángja örök. Ha hajlandóak vagyunk rá, megtanulhatjuk, hogyan lobbantsuk fel újra. Az egész csak azon múlik, miként tekintünk magunkra és másokra. Megadhatjuk a szellemnek az éltető oxigént, ha megtaláljuk a szavakat, amelyeket gondolni érdemes, a szavakat, amelyeket mondani érdemes, és a szavakat, amelyeket dalolni érdemes. Kezdjük ezekkel: „Ez az én kis fényem. És most felragyogtatom.”

Aki áldozatot játszik, passzív agressziót követ el. Elégtételt keres önmagának, de nem őszinte munkával vagy hozzájárulással, amely a saját tapasztalatából, felismeréséből vagy szeretetéből fakad, hanem mások manipulálásával, csendes (és kevésbé csendes) fenyegetéssel. Az áldozat arra kényszerít másokat, hogy mentsék meg, és viselkedjenek úgy, ahogy ő akarja, azáltal, hogy túszul ejti őket saját további betegségének, összeomlásának, mentális leépülésének kilátásával, vagy egyszerűen olyan nyomorulttá teszi az életüket, hogy inkább engedelmeskednek neki. Ha az áldozat szerepét játszod, épp az ellenkezőjét teszed, mint ami a dolgod lenne. Ne tedd hát. Vagy ha már benne vagy, lépj ki belőle.
Steven Pressfield: The War of Art

Első rész
A szellem birtokosai

Szellem (fn.) 1. Az élőlényekben megnyilvánuló éltető elv vagy megelevenítő erő.
The American Heritage Dictionary

Első fejezet
Vesd le béklyóidat!
 
Ha szeretnénk megtanulni, hogyan válhatunk mi is az emberi szellem birtokosaivá, nem árt, ha tudjuk, mi jellemző az ilyen emberekre. Hogy néznek ki? Hogyan éreznek? Sokat segít, ha él bennünk egy kép róluk.
Emlékszem, néhány évvel ezelőtt sikerült átadnom a két lányomnak egy képet.
Margie és Stephanie épp egy iskolai fellépésre készültek, ahol énekelniük kellett. Margie hatodikos volt, és az iskolakórus előadásán szólót kellett énekelnie A szépség és a szörnyetegből, Stephanie pedig a középiskolai junior tehetségkutatóra készült Mariah Carey „Hero” című dalával.
Mindketten megkértek, hogy hallgassam meg őket gyakorlás közben. Így is tettem, és zeneileg semmi kivetnivalót nem találtam abban, ahogy énekeltek. Mindkettejüknek szép hangja és jó füle van, így sikerült eltalálniuk a megfelelő hangokat. Valami azonban hiányzott: a szellem – az éltető elv, a megelevenítő erő.
Azt tanácsoltam nekik, hogy próbálják meg egy kicsit elengedni magukat, és merüljenek bele még jobban abba, amit csinálnak. Első lépésként jónak láttam, ha „túlgyakorolják” a számot, egészen addig, amíg teljesen a magukénak érzik, birtokba veszik. Mert, ha egyszer elérik azt az érzést, hogy a dal teljes mértékben az övék, akkor az ének természetesen és erőteljesen fog kiáradni belőlük.
Margie ezt úgy oldotta meg, hogy kiragasztott a hálószobája falára egy papírlapot, és minden egyes alkalommal húzott rá egy strigulát, ha elénekelte a dalt. Folyton csak azt énekelte.
Stephanie is egyre többet gyakorolt, de valahogy mégsem volt az igazi. Még mindig bátortalannak, finomkodónak, visszafogottnak tűnt.
De egyikük sem adta fel.
Végül eljött Margie fellépésének a napja. Csodálatos volt. Olyan tűzzel, olyan erővel énekelt, hogy sikerült igazán kitűnnie a többi fiú és lány körül, akik inkább óvatos robotoknak tűntek mellette. Egyértelmű volt, hogy a sok gyakorlás által Margie-nek sikerült valóban birtokba vennie a dalt.
Stephanie tehetségkutatója is vészesen közeledett, az ő dala viszont még mindig nem állt össze. Úgy tűnt, a sok gyakorlás nem igazán javít az előadásmódján.
És akkor eszembe jutott valami. Elrohantam a közeli videotékába, és kikölcsönöztem egy viseltes kazettát, amelyen egy Janis Joplin életéről szóló zenés dokumentumfilm volt. Emlékeztem rá, hogy szerepel benne az énekesnő és együttese, a Big Brother and The Holding Company előadása, amit a Monterey Pop Fesztiválon nyújtottak. Jól ismertem ezt a fellépésüket, hiszen voltam olyan szerencsés, hogy annak idején én is a közönség soraiban lehettem.
Akkoriban az amerikai hadseregben szolgáltam, egy közeli támaszponton. Így történt, hogy aznap késő délután én is ott ültem egymagamban a negyedik sorban, amikor Janis szó szerint berobbant a zenei világba „Ball and Chain” című számának előadásával. Ez a pillanat a Monterey Pop című filmbe is bekerült, ahol jól látszik, hogy Mama Cass Elliot is ott ült a közönség soraiban, és tátott szájjal nézte Joplint.
Janis szó szerint lángra lobbant aznap. Sosem láttam semmit, ami akár csak fogható volna ahhoz, amit aznap a színpadon művelt. A mai vadóc női rockegyüttesek egyikében sem látom azt a szellemet, amely belőle áradt – talán, mert Janis közel sem volt annyira vad és dühös, mint amennyire lángolt.
Betettem a kazettát, hogy megmutassam Stephanie és Margie lányomnak. Odatekertem a „Ball and Chainshez”, és leültem melléjük, hogy együtt nézzük. Én – mint mindig – libabőrös lettem tőle, és könnyek szöktek a szemembe.
Hatalmába kerített az az érzés, amit minden egyes alkalommal átélek, ha látok valakit, aki birtokában van a szellemnek. Amit a korai, fiatal Elvis láttán is érzek. Vagy a szó szerint őrült focista, Chuck Cecil játéka láttán. Amit akkor éreztem, amikor tanúja voltam, hogy Michael Jordan influenzásan is jobban játszik, mint egy egész kosárcsapat. Vagy amikor láttam Alvin Leet és a Ten Yers Aftert Woodstockban. Vagy Pavarottit, amint a „Nessun Dormát” énekelte, és majd felrobbant az örömtől és az áhitattól, amely abban a dalban van. Vagy Marlon Brandót A félszemű Jackben vagy Jack Nicholsont az Egy becsületbeli ügyben. Vagy amikor hallottam, ahogy Buffy Ste. Marie énekli a Leonard Cohen Szépséges lúzerek című könyvéből származó sorokat: „Isten él, a Csoda körbevesz”. Ha valaha volt már szerencséd megtapasztalni olyan ember jelenlétét, aki birtokában van a szellemnek, akkor tudod, miről beszélek.
A szellem birtokosai valóban szépséges vesztesek. Mindent kockára tesznek. Vesztesek, hiszen elveszítették minden félelmüket, minden visszafogottságukat. Minden félénkségüket. Minden azzal kapcsolatos aggályukat, hogy vajon mit gondolnak róluk mások.
Figyeltem, ahogy Stephanie szeme elkerekedik, miközben Janis Joplint nézi. A szenvedély, a fesztelenség, az erő, amely abból az aprócska nőből áradt, talán csak egy hullát nem indított volna meg. A dal végén a kamera újra megkereste Mama Casst, és tisztán látszott, ahogy a híres énekesnő csak ennyit mond: „Hűha!” És az én Stephanie-m is csak ennyit mondott.

A Kiadó engedélyével.