FőképFülszöveg:
Valójában mindenre emlékezni akarok. Ahogyan elszívtad kint az első cigarettád. Majd a következőt. És reméltem, hogy előkerül abból a dobozból még sok másik, csak hogy órákon át állhassunk a verandán.
*
Egyetlen opció van. Hogy visszatalálsz.
*
Az én álmom belenevet a valóság szemébe. Az én álmom minden felett áll. Az én álmom határtalan, és mindent bekebelez. Lenyeli a hitetleneket, akik kardot tartanak a kezükben és ott az álom gyomrában próbálják felvágni azt, és legyilkolni. De erősebb vagyok az álom nélkülieknél. Erősebb vagyok a halandóknál.

Részlet:
PROLÓGUS

Magamat megtaláltam, de abban a pillanatban hirtelen újra el is veszítettem. Talán szüntelen meg kell találnom, hogy mikor elveszítem, újra legyen mit keresnem. Persze mindig más. Mindig minden egészen más, csak egyetlen sejt az állandó. Hajlékony kis középpont. Nem tudom, hogy mekkora utat tettem meg az elmúlt évek alatt. Lehet, csak én érzem nehéznek a lábaimat, és közben pedig mindig négy fal volt a társam. Vándorolunk, évezredeket utazunk, pedig igazából azt keressük, ahonnan elindulunk. Csak abból a pontból soha nem látjuk magunkat. Nem hiszem, hogy sokat változtam, vagy hogy bölcsebb lettem. A sebeket nem viselem büszkén, pedig megtehetném. De már nem mérem végig a bőröm esténként. Nem hiszem, hogy közelebb kerültem magamhoz, hiszen igazán távol sem voltam soha. Nem hiszem, hogy kevésbé merek álmodni. Néha bátortalanul mondom ki, de belül folyton hiszek. Hiszek a sorsban, az előre leírt sakklépésekben. Hiszek abban, hogy Isten mindent lát, és tud, és hogy én, a kis porszem, nem igazán választhatok. Amit teszek, ösztönösen teszem. Akit keresek, azt a vérem kutatja. A hangokat miatta hallom. Egy terv részei vagyunk, és a tervet véghez kell vinni. Katonák vagyunk, ólom vagy plasztik, egészen mindegy. És hogy mennyi emberrel találkoztam az utam során? Kevésre emlékszem. Kevés ember lenyomata feszül bennem. A nagy horderejű változások elsöpörnek minden régit. Talán hálásabbnak illene lennem mindenkiért. Soha nem értett meg senki igazán. Volt, akiknél szándékosan nem akartam, vagy éppen nem érdekelt. Megszokások alapján beszéltem, meséltem, éltem. Tudtam, hogy kinek mikor és mit kell mondanom, hogy azt értse, amit én akarok, hogy értsen. Aztán egyszer jött valaki, aki azt érti, aki vagyok. Mintha plazmák lennénk, a testünk kristályos, a hangok pedig patakként nyaldossák a testünket. Azóta tudom, hogy rengeteg felesleges emberrel is találkoztam. Mindenkitől tanultam, de már nem akarok mindenkire emlékezni. Talán gyávaságból. Kerülöm az esetleges találkozások helyszínét. De különösebben nem érdekel. A valóság egyre távolabb kerül tőlem. A világom mesterkélt, mégis a sajátom. A húsommá lett.

CUKOR ÉS CIÁN

survive
Akkor ömlött keresztül rajtam a nap először ebben az évben. Háttal ültem neki, és a tarkómon csorgott végig, majd a pad alá fészkelte be magát. Hajnal volt, és most volt először üres a váróterem. Talán már senki nem vár senki érkezésére. Senki sem készül indulásra. Felkavart porba rajzoltam az este képeit. Borcseppek a sárga harisnyán. Kékké vált ujjnyomok. Csak a körmök végén az az éjjeli mocsok. Füstpára a ruhák szövetén. Szóval várakozom. Néha keresztezett lábakkal, néha nem. Néha megvizsgálom közelebbről a cipőm orrát. Lökdösöm tovább a perceket. Ha most nem én lennék, rágyújtanék. De csak hangosabbra veszem az mp3-am. Egyetlen dal ismétlődik, már órák óta. Survive, vagy hasonló. Valóban mindig szívtájékon bukunk el, vagy már hamarabb? Esélyeket latolgatok. Talán még a szakadék szélét sem láttam soha, nemhogy beleesni. Biztonságosan távol tartom magam. Le is ülök a földre, és a pad vas részébe kapaszkodom. Mert hát tényleg, hogy egyszer úgy szeressek, hogy mondjuk viszont. Emberek érkeznek. Rohannak keresztül a világon. Rohannak keresztül egymáson. Én pedig csak félek. Félek, ezen a túl biztonságos helyen. Egyszer majd szembejössz, tudom. Egyszer már nem csak ülsz velem szemben, hanem be is fejezel minden érintést.

túlfeszített
Nem tudom, hogy veszíthetünk-e. Vagy, hogy fáj-e a fának, mikor levelet növeszt. Volt-e valami valaha is a birtokunkban? Nem tudom, hogy valóban elrontottam-e most valami fontosat. Vagy csak elkerüljük ezentúl egymást. Pont úgy, ahogy szoktam, nem kötődöm hozzám közelálló emberekhez. A távoliak elől pedig könnyen el tudok rejtőzni. Nem látlak majd, nem látsz majd. Feledünk. Megérte? Lehetett volna máshogy? A nevetséges determinizmus.

torztükör
Azt hiszem, kettétéptek. Ott maradtam valahol abban a pillanatban. Illetve a peremén. Talán egy részem még most is zuhan. Éljen a sablonosság, hajtsunk fejet a klisék előtt. Hát nem. Viszont, valaki markolja egy részem. Olyan konokul, hogy sajog gyomortájon. Mindig mondtam, hogy milyen dolog az, hogy a szívem minden szeretetével, mikor én a gyomromban is érzem. Szóval megtörtént. Megkötözték legszebb részem. Lélek, vagy afféle. Keserű légyott. Ott sem voltál. Közhelyek ömlenek belőlem, hogy olcsó húsnak, híg a leve. Mit ér az, amiért nem küzdünk meg? Kit keresek én ebben az agyonprovokált szerelemben? Versenyt futok régi rémálmokkal. Szeretni hívtalak. Igen, csak ennyit kértem. Valakire szükségem volt, akit… Hát most megtörtént, és a boldogság meg valahol félúton úgy gondolta, ő ebben nem vesz részt. Még csak meg sem vagyok lepve. Kíváncsi vagyok a boldogság arcára, mikor belép az ajtón, és köszönés helyett ilyet szól, hogy: Bocs, lekéstem a csatlakozást! Hol is kellene már tartanunk? Ja, hogy előjáték. Kimondta már valaki, hogy szeretlek? Nem? Hát akkor jó. És ő meg hozzálát. De nem. Kinek kell ilyen jelmezbálosdi? Remegek, hallod? Te meg csak ott álltál, és kiabáltál velem. Én meg inkább elfutottam, hogy ne sérüljek. Másra nem emlékszem. Nem ismerem a szemed. Falakat látok. De a falak mögött magamat érzem. Ott lakok benned. És ez nem egy szokásos tévképzet. Elborult agyszülemény. Monoton monológ. Talán nincs is mit veszítenem, ezért nem félek beléd nézni. Nem félek kimondani, hogy érzem rajtad a titok szagát. Hogy bőrödön át áramlik felém az, amit száddal tagadsz.

igazság
Továbbra is az egyetlen ember, akire semmilyen hatással sem vagyok. Végtelen történetek helyett vég nélküli történetek. Azt keresem folyton, akibe bele lehet halni.

hintalógalopp
Ólmokat mostak ki belőlem, és sebeket forrasztottak. Erősebb volt a szívem, mint hittem. És most valóban lebegek. Ha lenézek, a semmi erőtlen karmai nyúlnának utánam. Ha leesnék. Persze nem fogok. Érzek fentről erős karokat. Az arcok még nehezen kivehetők. De mesélték, hogy léteznek. Persze soha nem volt könnyű az átállás. Az alagút végén mindig hunyorogni kell. Mindig nehézkes a légzés. Néhol pedig felszakadt, fekete cafatok. Tépett felhőfoszlányok. Aztán pedig átölel, átfolyik és befogad. Mindig is része voltál, csak csukott szemmel jártál. Sós. Valami sós. Néha elered a könnyem. Mikor azt mondják, már minden rendben lesz. Borzasztó elfogadni a világ tökéletességét. Útpadkák szélén ülök. Mitől is féltem ennyire, hogy tüdőmből fagyott lélegzet áramlik még a legnagyobb hőségben is. Fogják már a kezem. Talán otthont is leltem. Talán minden jó elkezdődik egyszer. Talán a véget ért dolgokkal eleget játszottam már. Velő és hús volt, mit az éhező kutyáknak magamból földre vetettem. Mindenről azt gondoltam, oly szükségtelen már. Pedig ahol padka van, út is van. S az utat járják rendesen. Összegyűjtött virágszirmok kezemben. Arra jártam, ahol hiányoznak a fák alól az elhullajtott szirmok. Zsebemet tömöm meg velük. Ott jártam hajnalban, ahol nem szól madárdal. Táskámba rejtettem mind. De csak azokat, amit úgysem hallott volna senki. Így lesz majd.

széttépsz
Én kettőt lépek hátrálva. Át a küszöbön. Aztán vádlimnak feszül az ágy széle. Tényleg vágyom, betegesen vágyom a tökéletességre. Sorvadt kis vesztem ez, tudom jól. De most majd megtörténik, nevetségesen sokat késik az első csók. Annyiszor eljátszottam már, annyi változatban. És másokkal annyira könnyen megy. Csak megtörténik. Mi pedig állunk. Ő nem tudja mire vár. Észre sem veszi, hogy mindvégig rám várt. Minden lépésben ott hordozott magában. Hogy a tavalyi szerelme sem a nagy ő volt, hanem. És én ezt nem árulom el neki, mert akkor a mindene lennék. Egy megrögzött keresés végeredménye. Ahol beleeshetnénk a semmibe, átbillenve ebből a hatalmas bizonytalanságból. És nem lenne többet pánik. A félelem pedig feloldaná magát a boldogságban. Inkább lesütöm a szemem. Ő meg belefagy. Mindig belefagy a mozdulatba, mindig ott van az a törés. Pedig tényleg akarja. És akkor megfogom a kezét. Hát mi ez a játék? Sodródhatnánk könnyedén, de szögletesek ezek a precízzé érlelt mozdulatok. Én készülök rád, s ez olyan helytelen. Szándékosan jobbra kellene lépnem, mikor te balra gondolsz engem. És akkor miközben szemedbe szeretnék nézni, feszítem állam. De aztán csak belecsöppenünk abba, hogy megtörtént minden. És ugye nem is fájt. Félek majd az üres pillanatoktól. Tudod, mennyire képes vagyok a semmitől való rettegésre. Hogy majd akkor percekre meghal bennem minden. És felébredek, és nem én leszek én. Belőled akarom kinyelni a holnapom. Azt akarom, hogy omoljon le minden míves fal, minden fényesre csiszolt kerítés. Nézz rám édesem, ez itt valami különleges most. Semmit nem akarok, mi már ne lenne a miénk. Feszült inak és izmok támasztják egymást. Támasztanak el tőlem. És felbosszant, hogy nem egyesülhet két test úgy igazán. Hiszen ellenáll a csont, a hús. És nehéz, nagyon nehéz lesz velem. Pedig azt gondolod, te vagy, akivel ez lehetetlen. Én meg, hogy mindez mennyire halhatatlan. Aztán szándékosan lecsókolom a füstöt a szádról, mert már valóban könnyen megy az, hogy érintelek. Annyi idő után. Először. Annyi idő után. Újra. Benned én lüktetek. Én vagyok a párnád. Én vagyok a súly a szendergő pillákon. Én vagyok talán az egyetlen leküzdhetetlen félelmed.

A Kiadó engedélyével.