FőképKarin Blom húszéves, enyhén alkoholista, megrögzött hazudozó és erőszakos férfifaló – szépséges anyja és kedves nővére árnyékában ő a különc, oda nem illő elem, aki sosem tudott senkiben kellemes benyomásokat kelteni, aki a családban leginkább kiállhatatlan nagynénje, Selma társaságában érzi jól magát, és aki nem átall a nővére esküvőjén majdhogynem nyíltan elcsábítani egy nős férfit. Persze lehet, hogy mindebből semmi sem igaz, Karin ugyanis az elbeszélés legelején leszögezi, hogy ő bizony gyakran hazudik. Miként a bűvész, aki fellépés előtt felhívja a közönség figyelmét arra, hogy „vigyázat, csalok” – ennek ellenére csüngünk minden mozdulatán, és szeretnénk hinni, hogy valódi csodát látunk.
 
Valahogy így állunk Karin hazudozásához is – hiába vagyunk tudatában, olvasás közben éppúgy komolyan vesszük nyilvánvaló túlzásait, csúsztatásait, fantáziálását, mint a „valóságos”, tényekkel-dátumokkal-részletekkel alátámasztott családtörténetet. Pedig tán egyiket sem kéne. Karin családja négy generációjának történetét meséli el, töredezetten, időben-térben ide-oda ugrálva, gyakran kiszínezve a valóságot, még gyakrabban saját fantáziáival egészítve ki a hiányokat. Ami mindebből összeáll, egy diszfunkcionális család zavarba ejtő, idegesítő, egyszerre hihetetlen és fájdalmasan hihető története.
 
Amikor befejeztem ezt a könyvet, az első gondolatom az volt, hogy ennyi depresszió még nekem is sok – pedig alapvetően nyitott vagyok a sötét, kilátástalan, „érfelvágós” hangulatú művekre. Karin elbeszélésfolyama azonban olyannyira szürke, kiábrándult, olyan semmilyen, hogy az szó szerint fáj. Itt nincs semmi szépség, semmi szeretet, semmi remény – szereplői minden létező aljasságot, csalárdságot, bűnt elkövetnek egymás ellen, amit el lehet egy családban, és nincs semmi, ami ezt ellensúlyozza. Egyedül a regénynek keretet adó „esti mese” az, ami sejtet valamiféle reményt (inkább csak ici-pici reménysugarat), de olvasói ösztöneim azt súgják, a remény felcsillanását a történetben tragédia kíséri. Ám ez is csak sejtés, a tragédia nincs nevén nevezve, lehet, hogy meg sem történik – ahogy lehet, hogy az egész kerettörténet sem „történik”, csupán fantázia – sosem tudhatjuk.
 
Ez a folyamatos játék a valósággal és a fantáziával ad egyfajta sodrást és rejtélyességet a regénynek, de sajnos nem eleget ahhoz, hogy élvezhető legyen – amihez hozzájárul a szereplők ellenszenvessége is. Karin Blom a legkevésbé szimpatikus hősnők közé tartozik, de a mellékszereplők sem járnak jobban. Karin apja a valóságtól elrugaszkodott, tartós kapcsolatra alkalmatlan, gyermekeivel beszélni, hangot találni képtelen ember; anyja önző, saját szépségébe és népszerűségébe belefeledkezett nő, aki önigazolását leginkább abból nyeri, hogy lányát önmagánál kevesebbnek állítja be. A nővér, Julie több sikertelen öngyilkossági kísérlet után fiatalon köt boldogtalan házasságot – férje csalja, házasságukat a közöny és a hazugságok kövei szegélyezik. Mellettük játszik „főszerepet” a nagyszülők generációja, az Amerikába vándorolt, ott tisztességes üzleti sikert elérő nagypapa, aki egyszerre volt szerelmes a nagymamába és annak húgába (vagy nem), aki rejtélyes maffiakapcsolatokkal rendelkezett (vagy nem), akinek tragikus halála után a nővérek visszatértek Norvégiába, de közben azért összeverekedtek a hajón a hamvakon (vagy nem).
 
A jelen szürke, egyszerre érzelemmentes és valamiféle felszabadult (ál)érzelemáradásban fürdő jeleneteihez képest a nagyszülők történetét bevonja egy vékony réteg patina – ami alól azért a családon belüli aljas kis játszmák pont kilátszanak. Mert Karin ilyen – még azt is mocskosnak, hazugnak, tragikusnak ábrázolja, ami a legszebb lehetne a családtörténetben. Miközben sosem tudjuk, hogy épp igazat mond-e, tudatosan hazudik, vagy valamiféle részeg kábulatban beszél össze-vissza, maga sem tudva, mi az igazság.
 
Linn Ullmann első könyve nem egyszerű olvasmány, és cseppet sem szerethető – ellenben érdekes kísérlet a hagyományos családregény teljes lebontására, és tanulságos pszichológiai esettanulmány. Olvasás után adja magát, hogy párhuzamokat vonjunk az írónő életével és híres családjával – akinek apja a világhírű rendező, Ingmar Bergman, anyja a szintén világhírű színésznő, Liv Ullmann, minimum kihívja maga ellen a sorsot, ha dekonstruktivista családregényt ír. Az írónő ugyan minden fórumon hangsúlyozza, hogy írásainak nincs önéletrajzi alapja – ennek némileg ellentmond az ebben a regényben is fellelhető utalások-egyezések tömkelege. Ám az elmúlt évek töretlen sikerének fényében ez igazából nem számít – Ullmann a jelenlegi skandináv próza egyik legnagyobb sztárjaként régen túljutott már azon, hogy Ingmar Bergman lányaként olvassuk műveit. A Mielőtt elalszol ugyan nem győzött meg arról, hogy valóban olyan zseniális, mint amilyen nagy sztár, de volt annyira nyugtalanító és felzaklató regény, hogy kíváncsi legyek a többire.