FőképValószínűleg nem vagyok egyedül azzal, hogy időnként hajlamos vagyok azt képzelni, az élet mindig máshol zajlik, mint ahol én éppen vagyok, és hogy más vidékek, más városok, vagy akár csak más városrészek több titkot, több érdekességet, több történetet rejtenek, mint a saját közvetlen környezetem. Ez a fajta gondolkodás persze állandó mehetnéket és nyughatatlanságot szül, pedig talán egyszerűbb lenne azzal kezdeni a kalandozást, hogy először a saját vidékünkön nézünk körbe, hiszen kiderülhet, hogy ott is épp annyi élet, románc, izgalom vagy tragédia lapul, mint bárhol máshol.

Claudio Magris éppen ezt teszi a Kisvilágokban – otthon kezdi a világ felfedezését. A trieszti író saját szülővárosát, illetve a környező vidékeket helyezi a könyve középpontjába. Az esszéregény minden fejezete más vidékről, városrészről vagy éppen egy parkról vagy kávéházról szól – tehát nem „nagy” és első ránézésre nem is feltétlenül izgalmas kisvilágokról. De aztán minden egyes helyszínről kiderül, hogy tulajdonképpen az a világ közepe, és ha valaki mondjuk a trieszti San Marco kávéházban vagy a dél-tiroli Antholz Mittertalban élné le az egész életét, akkor sem kellene úgy éreznie, hogy bármi fontosból kimaradt.

Magris minden kisvilágot alaposan feltérképez – számára semmi sem olyan kicsi, hogy megfeledkezzen róla. A könyv egyes fejezeteiből megismerhetjük az adott vidék vagy város természeti környezetét (erdőket, szigeteket, parkbeli fasorokat), a hely történelmének és kultúrtörténetének jeles vagy tragikus eseményeit, a helyi legendákat és a nemzedékről nemzedékre öröklődő anekdotákat, az adott vidékhez kötődő vagy onnan származó kisebb-nagyobb hírességeket, írókat, művészeket, illetve azokat az embereket is, akik se nem híresek, se nem hírhedtek, viszont elválaszthatatlan részei annak a világnak, ahová születtek s ahol aztán leélték az életüket.

Mivel esszéregényről van szó, a Kisvilágoknak természetesen nincs egyetlen összefüggő története. Csak történetek és töredékek vannak: Magris néha több oldalon keresztül ír az adott kisvilág valamely lakójának sorsáról vagy egy-egy nevezetességről; máskor egy-két mondatba belesűrít egy egész életet. De az ilyesféle rövid összefoglalók sem hagynak maguk után hiányérzetet – nem mintha az adott élet tényleg csak egy-két mondatra lenne méltó, hanem mert abban a pár szóban ugyanúgy benne van az egész, mint ahogy a trieszti kávézóban zajló lassú délutánokban vagy a hűs vizű kút körül ülve eltöltött, borozgatós nyaralásokban benne van a világ összes kávéházi délutánja és nyaralása.

Magris stílusa és elbeszélésmódja remekül illik a könyv tartalmához. Az író gyakran elkalandozik, máskor tényt tényre halmoz, időnként pedig szinte elérzékenyül, és nagyon szépen, költőien, ábrándozva mesél valamely kisvilág (és az élet) szépségéről és kimeríthetetlen gazdagságáról. A könyv végére érve pedig – amellett, hogy megismerjük Magris városának és az író többi szeretett vidékének történetét és hangulatát – talán csillapodik valamelyest az esetleges nyughatatlanságunk, és a folyton messzire vágyakozás helyett kedvünk támad kicsit jobban körülnézni a saját kisvilágainkban is, amelyekről – azt hisszük – már mindent tudunk.