FőképFülszöveg:
Barátság, szerelem, édes, visszahozhatatlan ifjúság, vér, Vietnam: az utolsó romantikus nemzedék regénye.
Atlantisz, az elsüllyedt város - erről szólt az ezerkilencszázhatvanas évek végén Donovan híres dala. Ez volt az a korszak, amikor az Egyesült Államok véres háborúját vívta Vietnamban, amely máig ható, kiheverhetetlen traumát okozott az amerikaiaknak. Ez volt a rock and roll, a hippimozgalom, a forradalmi eszmék, Marcuse és Che Guevara, Woodstock, az LSD, a "szelíd motorosok", Malcolm X, a Fekete Párducok, a diáklázadások Amerikája, egy új kultúra születése és kiteljesedése.
1960. A tizenegy éves, félárva Bobby Garfield és hasonló korú barátai, Carol Gerber és Sully-John kisvárosi gyerekek. Életük a szokásos mederben csordogál: iskola, nyári tábor, baseball, mozi, fagylaltozás, vidámpark, apróbb stiklik, családi problémák, gyerekszerelmek.
1966. A Maine Egyetemen megkezdődik a tanév. A gólyák egyike Pete Riley, akinek számos társához hasonlóan legfőbb "tantárgya" a hearts nevű kártyajáték. Éjjel-nappal verik a blattot, ám rohamosan közeledik a vizsgaidőszak: nemcsak az ösztöndíj veszhet el, de aki kibukik, azt beszippantja a sereg, és irány Vietnam!
1983. Vak Willie vietnami veterán mindennap a templom előtt áll, nyakában tábla, mellette pohár, abba gyűlik a jótét lelkek könyöradománya.
1999. Sully-John egykori katonatársa temetésére utazik. Elmaradhatatlan kísérője az idős vietnami asszony szelleme, akit egy falu lerohanásakor koncoltak fel.
 
Ez a barátságról, szerelemről, az édes, visszahozhatatlan ifjúságról, a háború szörnyűségeiről, a tisztességről és helytállásról szóló gondolatgazdag, lebilincselő regény újabb bizonyítéka annak, hogy Stephen King nem "csak" a thriller meg a horror kiváló művelője.
A könyvből film is készült Anthony Hopkinsszal a főszerepben.

Részlet a regényből:
IV. Ted kikapcsol.
Bobby elmegy a tengerpartra.
McQuown. A SPÚR

Egy nappal az iskola befejezése után Carol Gerber mamája telerakta a kocsiját gyerekekkel, és kivitte őket Savin Rockba, egy tengerparti vidámparkba, húsz mérföldre Harwichtól. Anita Gerber ezt már harmadik éve csinálta, ami tehát régi hagyományt jelentett Bobbynak, S-J-nek, Carolnak, Carol öcsikéjének és Carol barátnőinek, Yvonne-nek, Angie-nak és Tinának. Sem Sully-John, sem Bobby nem ment volna el sehova egymagában a három lánnyal, de így együtt rendben volt a dolog. Mellesleg Savin Rock túl erősen csábított, semhogy ellenállhassanak. Még túl hideg van, legföljebb belábalhatnak az óceánba, de lóghatnak a parton, és már minden nyitva tart: a mutatványossor is. Tavaly Sully-John mindössze három baseball-labdával leütött három faidomokból épített piramist, és egy nagy, rózsaszín plüssmacit nyert az anyjának, amely azóta is büszkén trónol a Sullivan család tévéjén. S-J most akarta megnyerni a párját.
Ami Bobbyt illeti, neki már az is vonzerőt jelentett, ha kis időre otthagyhatta Harwichot. Semmi gyanúsat nem észlelt az ugróiskola mellé rajzolt csillag és félhold kivételével, de Ted jól megijesztette, miközben Bobby a szombati újságot olvasta föl, amit az a csúnya veszekedés követett az anyjával.
A dolog akkor történt, amikor Bobby éppen egy szösszenetet olvasott föl, amely azon fintorgott, hogy Mickey Mantle valaha is megdönthetné Babe Ruth hazafutási rekordját. A cikkíró nagyon kardoskodott, hogy Mickeyből hiányzik a kellő kitartás és elszántság. – „Mindenekelőtt a jelleme nem megfelelő ennek az embernek” – olvasta Bobby. – „Ez az úgynevezett Mick gyakrabban fordul meg az éjszakai lokálokban, mint…”
Ted ismét kikapcsolt. Bobby tudta, valahogy megérezte, mielőtt felnézett volna az újságból. Az öregember üresen bámult ki az ablakon a Colony Street és Mrs. O’Hara egyhangúan csaholó ebe irányába. Ezen a reggelen már másodszor történt meg vele, de az első szünet csak néhány másodpercig tartott (Ted behajolt a nyitott jégszekrénybe, a szeme kitágult a jeges fényben, nem mozdult… azután megrezzent, kicsit összerázkódott, és benyúlt a narancsléért). Ez alkalommal teljesen kikapcsolt. Ember, végállomás, ahogy Kookie mondta volna a 77 Sunset Strip-ben. Bobby megzörgette az újságot, kíváncsi volt, magához térítheti-e. Semmi.
- Ted? Talán… – Hirtelen rémülettel látta, hogy valami baj van Ted szembogarával. A szeme láttára tágult és szűkült. Mintha sebesen tologatnák ki-be valami pokolfekete szakadékban… holott közben egyfolytában a napfényben ül.
- Ted!
Egy cigaretta égett a hamutartóban, de mostanra nem maradt belőle más, csak csikk és hamu. Ahogy Bobby odanézett, rájött, hogy Ted valószínűleg semmit sem hallott a Mantle-ról szóló, utolsó újságcikkből. És amit a szeme csinál, ahogy a szembogara tágul és szűkül, tágul és szűkül…
Epilepsziás rohama van vagy ilyesmi. Istenem, nem nyelik le ilyenkor a nyelvüket, és ha igen, akkor mi van?
Úgy tűnt, Ted nyelve a helyén van, de a szeme… a szeme…
- Ted! Ted, térj magadhoz!
Mire észrevette, hogy mozog, már odaát is volt az asztal túlodalán, Ted mellett. Megragadta Ted vállát, és rázta. Mintha egy ember formájúra faragott fadarabot rángatott volna. Ted válla kemény, vékony és merev volt a hosszú ujjú ingpulóver alatt.
- Térj magadhoz! Térj magadhoz!
- Most nyugat felé tartanak. – Ted továbbra is az ablak felé bámult különös táguló-szűkülő szembogarával. – Ez jó. De visszajöhetnek. Ők…
Bobby csak állt, rémülten és lenyűgözve, és fogta Ted vállát. A táguló-szűkülő szembogárban mintha a szívverését látta volna. – Ted, mi bajod?
- Nagyon csöndesnek kell lennem. Nyúlnak a bokorban. Tovább mehetnek. Fakadhat víz, ha Isten úgy akarja, és tovább mehetnek. Minden dolog szolgálja a…
- Mit szolgál? – A fiú szinte suttogott. – Mit szolgál, Ted?
- Minden dolog a Sugarat szolgálja – válaszolta Ted, és hirtelen megmarkolta Bobby kezét. Nagyon hideg volt a keze, és a kisfiú egy pillanatra lidércnyomásos, észvesztő rettegést érzett. Mintha egy holttest ragadta volna meg, amely csupán a kezét és holt szemének pupilláit képes mozgatni.
Azután Ted ránézett, és noha a szeme rémült volt, de ismét majdnem normálisnak tűnt. Egyáltalán nem halottnak.
- Bobby!
Bobby kifejtette kezét Ted szorításából, és átkarolta a nyakát. Magához ölelte, és közben harangok kondultak a fejében – nagyon kurta, de nagyon világos pillanat volt. Még a kongás mélyülését is hallotta, ugyanúgy, ahogy a vonatfütty mélyül, ha elrobog a szerelvény. Mintha nagy sebességgel haladna a fejében valami. Lópaták dobogását hallotta valami kemény felszínen. Fa? Nem, fém. Port is érzett az orrában, szárazon és fenyegetőn. Ugyanebben a pillanatban viszketni kezdett a szemfeneke.
- Ssss! – Ted lélegzete száraz volt, mint a porszag, és valahogy bensőséges. Megmarkolta Bobby lapockáját, és egyenesen tartotta a kisfiút. – Egy szót se! Egy gondolatot se! Kivéve… baseball! Igen, a baseball, ha szereted!
Bobby Maury Willsre gondolt, ahogy először átveszi a vezetést, előremegy, kimér három lépést… azután négyet… Wills derékból meghajol, kezeit lóbálja, a sarka kicsit fölemelkedik a talajról, bármelyik irányba elmozdulhat, attól függ, hogy a kapó mit csinál… és amikor a lemez felé indul, Wills másodpercek alatt átváltozik a sebesség és a por robbanásává és…
Elmúlt. Minden elmúlt. Nem szóltak harangok a fejében, nem dobogtak lópaták, nem érződött a por szaga. A szeme sem viszketett. Egyáltalán létezett az a viszkető érzés? Vagy csak azért gondolta, mert úgy megijedt Ted szemétől?
- Bobby! – súgta a fülébe Ted. A fiút megborzongatta az ajkak érintése a bőrén. Azután: – Jóságos Isten, mit teszek?
Eltolta Bobbyt, gyengéden, de határozottan. Az arca zavart és kicsit túl sápadt volt, de a szeme ismét normálissá vált, a szembogarak megnyugodtak. Bobbyt egyelőre csak ez érdekelte. Mindazonáltal különösen érezte magát – kábult volt, mintha most ébredt volna föl mély álomból. Ugyanakkor a világ döbbenetesen fényesnek tűnt, minden vonal és forma tökéletes alakot nyert.
- A mindenit! – nevette el magát reszketősen. – Mi volt ez?
- Semmi, amin aggódnod kellene. – Ted a cigarettájáért nyúlt, és meglepődve látta, hogy csak egy kicsiny, füstölgő csikk maradt belőle a hamutartó peremén, ahova rakta. Ujjpercével bepöccintette a maradványt a többi közé. – Már megint elmentem, igaz?
- Aha, úgy valahogy. De megijedtem! Azt hittem, epilepsziás rohamod vagy mid van. A szemed…
- Ez nem epilepszia – legyintett Ted. – És nem is veszélyes. De ha ismét megtörténik, jobban teszed, ha nem érintesz meg.
- Miért?
Ted újabb cigarettára gyújtott. – Csak. Megígéred?
- Jól van. Mi az a Sugár?
Ted éles pillantást vetett rá. – Beszéltem a Sugárról?
- Azt mondtad: „Minden a Sugarat szolgálja.” Azt hiszem, ennyi volt.
- Egyszer talán elmondom, de nem most. Ma kimész a partra, igaz?
Bobby meglepetten felugrott. Ted órájára pillantott és látta, hogy majdnem kilenc óra. – Aha – biccentett. – Készülődnöm is kéne. A felolvasást befejezhetem akkor is, ha megjöttem.
- Igen, rendben. Jó ötlet. Néhány levelet kell megírnom.
Nem kell, csak meg akarsz szabadulni tőlem, mielőtt újabb kérdéseket tennék föl, amelyekre nem akarsz válaszolni.
De az sem érdekes, ha ez volt Ted szándéka. Ahogy Liz Garfield gyakran mondogatta, Bobbynak a saját dolgával kell törődnie. Mégis, ahogy Ted ajtajához ért, eszébe jutott a tévéantennán lógó vörös rongyfoszlány, a félhold és a csillag az ugróiskola mellett, és kelletlenül megfordult.
- Ted, valamit…
- Igen, az alacsony emberek, tudom! – Ted elmosolyodott. – Most ne izgasd magad emiatt, Bobby. Pillanatnyilag minden rendben. Nem errefelé jönnek, még csak nem is néznek ide.
- Nyugatra mentek – felelte Bobby.
Ted keményen ránézett kék szemével a cigarettafüst felhőjén át. – Igen – bólintott --, kis szerencsével nyugaton is maradnak. Seattle éppen megfelelne nekem. Érezd jól magad a tengerparton, Bobby.
- De láttam…
- Talán csak árnyékokat láttál. Mindenesetre nem most van a beszéd ideje. Csak emlékezz arra, amit mondtam: ha ismét így kikapcsolok, maradj ülve és várd meg, amíg elmúlik. Ha érted nyúlok, húzódj hátrébb. Ha föl akarok kelni, mondd, hogy maradjak ülve. Ebben az állapotban megteszem, amit mondasz. Olyan, mint a hipnózis.
- Miért…
- Ne kérdezz többet, Bobby. Kérlek.
- Jól vagy? Tényleg jól vagy?
- Tökéletesen. Most eredj. Érezd jól magad.
Bobby lesietett, ismét megdöbbentette, milyen élesen lát mindent: az emeleti lépcsőforduló ablakán bezúduló ferde napfénypászmát, a katicabogarat, amely Proskyék lakása előtt mászik az üres tejesüveg száján. A fülében zengő édes zsongás olyan volt, mintha a nap hangja lenne: a nyári szünidő első szombatjáé.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írásaink:
Ezüst pisztolygolyók (DVD)
A remény rabjai (DVD)
A halálsoron (DVD)
Lisa Rogak: Kísértetszív. Stephen King élete

A szerző életrajza

Magyar Stephen King HQ:
Magyar Stephen King HQ