FőképImádom a nagy, régi, ódon házakat (és az őket körülvevő miliőt), a porlepte, antik bútorokat, a sok néma szobát, a feketén, üresen ásító kandallókat, az ezüstkeretes, szépiaszín fényképeket, az évszázados leveleket, amelyek egy letűnt korba és egy-egy másik életbe engednek bepillantást. Még a sarkokban lévő pókhálókat is szeretem, amelyek magukba fonják a falak között történt tragédiákat, örömöket, haragot és szerelmet, és azt a rengeteg titkot, melyek az ilyen regények sajátjai. Imádok régi emléktárgyak után kutatni – főleg ha rejtekhelyekről kerülnek elő –, legyen az ezüst hajkefe, patinás gyűrű, elegáns sétapálca, cigarettatárca, bármi, így nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb sort kerítek Katherine Webb könyvére.
 
A történet középpontjában a Calcott család nőtagjai állnak: Caroline, a lánya, Meredith és az ő unokái, Erica és Beth. A két szálon futó cselekmény fokozatosan mutatja be a sorsukat; az egyik szál főszereplője a század elején tizennyolc éves Caroline, ez a félénk teremtés, aki szülei halála óta akut szeretethiányban szenved és rangon aluli házasságot köt egy marhatenyésztő földbirtokossal. Nem, nem hozományvadászatról és a gyenge női nem kihasználásáról van szó, Corin Massey őrülten szereti az ezüstösen szürke szemű arisztokrata hölgyet, de eléggé szívtam a fogam és egyetértettem a besavanyodott, sznob nénikével, Bathildával: ez a házasság és az általa nyújtott pusztai élet a semmi közepén nem egy New York-i úrinőnek való, ezt minden nő világosan látja, aki túlélte az első szerelem kataklizmáját.
 
Caroline azonban ekkor éli át ezt az érzelmi hullámvasutat, amelynek következtében a személyisége gyökeres változásokon megy keresztül. Megdöbbentő élmény volt olvasni, hogyan válik egy félénk, tapasztalatlan, ám kedves és alapvetően jó természetű fiatal lányból megkeseredett, szinte eszelős úrnő, akiben a fájdalom és a sok csalódás az idők folyamán olyan gyűlöletté kövesedett, amely nemcsak testét-lelkét, hanem a környezetét is megmérgezte.
 
Mi a Calcott-örökség? A gyűlölet, és a bűntudat, amely mindannyiukat felemészti. Ez öröklődik generációról generációra, vélt vagy valós bűnökkel sújtva őket. Erica, Caroline fiatalabb dédunokája meg akarja szakítani ezt a láncolatot, ezért tér vissza Storton Manorba, a család rezidenciájára, amely Meredith halála után az ő tulajdonukba kerül - ha állandó lakhelyként tartózkodnak a házban, különben a vagyont jótékony célokra fordítják. A két dédunokának is megvan a maga keresztje: gyerekkorukban nyomtalanul eltűnt rosszindulatú unokatestvérük, Henry. A gyereket égre-földre keresték, de soha nem került elő. Erica - aki az eset idején nyolcéves volt - érzi, hogy valami titok lappang a háttérben, amelynek néhány részlete megbújik az emlékezetében. Ez a titok az, mely nővérét depresszióba, majd öngyilkossági kísérletbe hajszolta, ő azonban nem hajlandó semmit mondani arról, mi történt Henry-vel. Ezért Erica úgy dönt, afféle terápiás céllal hazaviszi nővérét Storton Manorba, ám ahogy fogy az idő, egyre inkább úgy érzi, kicsúszik a rejtély a kezei közül, az emlékek pedig éppolyan nyomasztóan tornyosulnak föléjük, mint maga a ház.
 
A két szál közül Caroline történetét szerettem jobban, érthetetlen módon sokkal gördülékenyebb volt a stílusa, mint az Erica által narrált részeknek, abban a rövid, sokszor oda nem illő mondatok megtörték a szöveg egységét. Ettől függetlenül kezeltem azt, hogy magát Ericát nem nagyon szerettem, sokszor úgy éreztem, még mindig az a kislány irányítja, akit annakidején a nagyobbak kihagytak a játékból. Ennek ellenére szurkoltam neki, hogy felgöngyölítse azt a régi ügyet, de nem gyakorlatias nyomozásról van szó, sokkal inkább gondolkodásról és emlékek kereséséről. Lassú folyamatról van szó, a mozaikdarabkák apránként kerülnek egymás mellé, párhuzamosan ismerjük meg Caroline titkát, amely a jelenbe vezet, és Henry eltűnésének megoldását.
 
És mindezt belengi az a titokzatos hangulat, ami az ilyen stílusú regényekre jellemző: sötét, nyomasztó atmoszféra, a titkok fullasztó csöndjével. Igazából ezért voltam kíváncsi erre a könyvre, régen olvastam ebből a műfajból, és ezt az elvárásomat közepesen teljesítette is a történet, mégis sokkal inkább Caroline sorstragédiája kötötte le a figyelmemet. Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, kellemes élményt jelentett, és kíváncsian várom az írónő következő regényét, a Homályt, amely elvileg a Könyvhétre jelenik meg.