FőképFülszöveg:
A Westish College tipikus amerikai főiskola a Michigan-tó partján. Természetesen baseball-csapata is van, ám a Westish Szigonyosok már jó ideje egyetlen meccset sem nyertek a főiskolai bajnokságban. Eezen az áldatlan állapoton változtat egy új diák, Henry Skrimshander, a reményteljes baseballjátékos, akire nemsokára az iskola falain kívül is felfigyelnek. Mindenki úgy véli, fényes jövő vár rá, ám amikor egy szerencsétlenül dobott labda fejen találja egyik diáktársát, Henryben megroppan valami...
 
"A védekezés művészete" az elsőkönyves Chad Harbach nagyszerű regénye, mely azonnal a sikerlisták élére robbant; egy regény a baseballról és a főiskolai életről, barátságokról és szerelmekről, sikerekről és kudarcokról, beteljesült és összetört álmokról; egy szívet melengető és szívszorító regény, csipetnyi iróniával és jó adag bölcsességgel fűszerezve. Az utóbbi évek egyik legeredetibb regénye, a New York Times bestsellere.
 
"- Kórházban vagyok - emelte fel a hangját Henry. - A pszichiátrián. Nem tudok dobni. - Kezével rávágott az ágyra. Elöntötte a harag. Nem akart az álmairól beszélni. Csak arról akart beszélni, ami valóban létezik.
- Tudom, hogy komoly gondjaid voltak - felelte erre Dwight. - Megesik a legjobbakkal is.
- Te ezt most komolyan mondtad - eszmélt Henry. - Tényleg beválogattatok.
- De mennyire! Sokkal több lehetőséget látunk benned, mint a legtöbb sokadik körben bekerülő játékosban, és ennek megfelelően magasabb bónuszt is kínálunk neked, hogy meggyőzzünk arról, érdemes aláírnod velünk egy szerződést. Száz elég jól hangzik?
- Dollár?
Dwight elnevette magát. - Ezer. Százezer dollár helyből."
 
"A védekezés művészete (The Art of Fielding) Chad Harbach nagy dobása. Élvezetes, megunhatatlan olvasmány, mintha csak az a másik Fielding vezette volna az író kezét - mintha a Tom Jones a baseballról és a főiskolai életről szólna." (John Irving)
 
"Mélyreható, tiszteletet parancsoló, izgalmas bemutatkozás. Harbach férfias prózája új életre kelti Amerika nemzeti sportját, elénk tárva a körötte bolygóként keringő egyéni sorsokat, s az olvasó a könyvet becsukva, újdonsült baseball-hívőként, hosszan és vágyakozva időz még el az olvasottak fölött." (Téa Obreht)

Részletek a naplóból:
1

Meccs közben Schwartznak egyáltalán nem tűnt fel a kölyök. Pontosabban, csak annyit vett észre, amennyit bárki más is – hogy ő a legkisebb játékos a pályán, egy meglepően vakarcs shortstop, aki elég fürge, de az ütése harmatgyenge. Csak miután a játék véget ért, és a fiú visszatért a napégette gyémántra, hogy pattanós labdákat gyakoroljon, akkor vette észre Schwartz azt a letisztultságot, ami Henry minden mozdulatát jellemezte.
Augusztus második vasárnapja volt, Schwartz ősszel készült megkezdeni másodéves tanulmányait a Westish College-ban, a Wisconsinnak nevezett baseballkesztyű egyik szögletében megbúvó kis főiskolán. A nyarat otthon, Chicagóban töltötte, és amatőrligás csapata épp most kente el egy sereg dél-dakotai parasztfiú száját valami nevesincs mérkőzéssorozat középdöntőjében. A nézőtéren néhány tucatnyi néző tapsolt lagymatagon az utolsó kiejtésnél. Schwartz, akinek a forróságtól egész nap izomgörcsei voltak, félredobta elkapómaszkját, és megkockáztatott pár bizonytalan lépést a kispad irányába. Beleszédült, feladta, és lehuppant a földre, széles, minden ízében sajgó hátát a drótkerítésnek vetve. Későre járt, de a nap még mindig valami iszonyúan perzselt. Péntek este óta öt meccsen vett részt, közben félig belefőtt fekete, bogárpáncélhoz hasonló elkapószerelésébe.
Csapattársai a kispadnál lehajigálták a kesztyűiket, és már indultak is az üdítős stand felé. A kiírás szerint a bajnokságbeli meccs fél óra múlva kezdődött. Schwartz szégyellte, hogy épp ő az, aki gyenge, ő az, aki közel jár az ájuláshoz, de hát ezen már nem lehetett segíteni. Egész nyáron nem kímélte magát – minden reggel súlyokkal edzett, tízórás műszakokat húzott le az öntödében, esténként baseballozott. És akkor ehhez jött még ez a pokoli időjárás. Ki kellett volna hagynia a mérkőzést – másnap hajnalban már ott volt az egyetemi focibajnokság első edzése a Westish-en, egy lényegesen fontosabb elfoglaltság, csupa öngyilkos tempójú sprint rövidnadrágban, térdvédővel. Jobban tette volna, ha szundít egyet, és kíméli a térdét, de a csapattársak annyira kérték, hogy maradjon már. Így hát itt ragadt ezen a vacak kis pályán, amit Peoria határában egy ócskavastelep és egy pornográf könyveket áruló bolt közé sikerült beszorítani, rögtön az autópálya mellé. Ha lenne esze, kihagyná a bajnoki meccset, letudná az ötórás autóutat észak felé a campusig, bejelentkezne a Diákegészségügyi Központba egy infúzióra, meg egy kis alvásra. A Westish-nek már a gondolata is megnyugtatta. Lehunyta a szemét, és igyekezett összegyűjteni az erejét.
Amikor újra felnézett, a dél-dakotai shortstop épp visszakocogott a pályára. Miközben átvágott a dobódombon, a kölyök lehámozta magáról az egyenmezt, és félrehajította. Alatta fehér atlétatrikót viselt, lehetetlenül homorú mellkasa volt, bőre vörösen lángolt ott, ahol a ruha nem fedte. Karja átmérője Schwartz hüvelykujjáéval vetekedett. Zöld amatőrligás sapkáját egy megfakult, vörös, St. Louis Cardinals baseballsapkára cserélte. A perem alól loboncos, szőkés fürtök kandikáltak ki. Úgy tizennégy évesnek nézett ki, maximum tizenötnek, holott a mérkőzéssorozaton tizenhét év volt az alsó határ.
A meccs alatt Schwartz úgy tippelte, hogy a kölyök túl vézna ahhoz, hogy rendeset üssön, ezért egyik gyorslabdát – fastball t – a másik után kérte be, úgy, hogy az ütőzóna fölött, de az ütőjátékoshoz közel repüljenek a labdák. Az utolsó előttinél közölte vele, hogy mire számítson, és hozzátette: – Mivel egyébként sem bírod elütni. – A fiú nekiveselkedett, elhibázta, csikorgatta a fogait, majd megfordult, és nekiindult a kispad felé vezető hosszú útnak. Schwartz ekkor súgta oda, olyan halkan, hogy a kölyök azt hihette, a saját fejében szólalt csak meg a hang: – Puhapöcs. – A fiú megtorpant, csenevész válla megfeszült, akár egy macskáé, de nem fordult szembe vele. Ezt soha senki nem tette.
Most, hogy a kölyök elért az alaposan feltúrt porfoltig, ami a short stop helye volt, megállt, kicsit rugózott lábujjhegyen, és lerázta végtagjait, mintha lazítania kellene. Jobbra-balra hajolgatott, le-leguggolt, karjával körzött, olyan energiát égetett el, amije nem is lehetett volna. Ugyanannyi menetet nyomott le ebben a brutális hőségben, mint Schwartz.
Pár pillanat múlva a dél-dakotai edző ballagott be a pályára, egyik kezében ütő, a másikban egy húszliteres festékesvödör. Leállította a vödröt a hazai bázis mellett, és lustán suhintott egyet az ütővel. A dél-dakotai játékosok egyike, kezében hasonló vödörrel, morcosan ásítozva kibattyogott az egyes bázishoz. Az edző benyúlt a vödörbe, kimarkolt egy labdát, odamutatta a shortstopnak, aki biccentett és mélyen előrehajolt, kezét épphogy a föld fölött tartva.
A kölyök odasiklott az első pattanós labdához, magától értetődő könnyedséggel kapta a kesztyűjébe, majd kitámasztott, és eldobta az egyes bázis felé. Már-már lustán mozgott, a labda mégis szinte kirobbant a kezéből, s ahogy átsuhant a belső pálya felett, egyre jobban felgyorsult. Olyan hanggal csapódott az egyes védő kesztyűjének zsebéhez, mintha puskát sütöttek volna el. Az edző elütött egy újabb labdát, most keményebben – ugyanaz az erőfeszítés nélküli mozdulat, ugyanaz a csattanó hang. Schwartz érdeklődve felült. Az egyes védő mindegyik labdát a szegycsontja magasságában kapta el, még csak el sem kellett onnan mozdítania a kesztyűjét, majd a lábánál álló vödörbe pottyantotta őket.
Az edző egyre erősebbeket ütött, és változtatott az irányon is, hol a kettes bázis felé célzott, hol a két játékos közti pontra. A kölyök egytől egyig elkapta őket. Schwartz többször is biztosra vette, hogy most aztán kénytelen lesz becsúszni vagy ráugrani a labdára, sőt, hogy az a bizonyos labda tuti elszállt, azonban mindegyik simán landolt a kölyöknél, akinek még ideje is maradt továbbdobni. Nem tűnt semmivel sem fürgébbnek egy átlagos, valamirevaló shortstopnál, s mégis rögtön ott termett, ahol lennie kellett, mintha valahogy megérezte volna, merrefelé száll majd a labda. Vagy mintha számára, és csakis számára megállt volna az idő.
Minden egyes labda után, mint egy macska, visszakuporodott eredeti előrehajló helyzetébe, kis kesztyűje ujjhegye a kiégett földet érte.
Kesztyűtlen jobb kezével fogott egy guruló labdát, majd halálbiztosan lőtte el az egyes bázisra. Magasra szökkent, hogy kikapjon a levegőből egy erősen elütött, alacsony ívben szálló labdát. Az arcán ömlött a verejték, miközben átszökellt a leves sűrűségű levegőn. Arckifejezése még futás közben sem árult el semmi érzelmet, már-már unatkozni tűnt, akár valami virtuóz zenész skálázás közben. Legfeljebb ötvenhat-ötvenhét kiló lehetett. Schwartz meg nem tudta volna mondani, hogy hol járhatnak a fiú gondolatai – hogy van-e bármi a kifejezéstelen arc mögött. Visszaemlékezett egy verssorra Eglantine tanárnő költészetórájáról: Kifejezéstelen, akár Istené.
Aztán kiürült az edző vödre, az egyes védőé pedig megtelt, és a három alak egyetlen szó nélkül levonult a pályáról. Schwartznak különös veszteségérzete támadt. Szerette volna, ha folytatódik a mutatvány. Szerette volna visszatekerni, hogy lassításban újra megnézhesse. Körülnézett, hogy ki más láthatta még az egészet – legalább hadd váltson elégedett pillantást egy másik elragadtatott szemtanúval –, de senki oda sem hederített. Az a néhány drukker, aki nem húzott el, hogy sört vagy árnyékot keressen, főleg a mobiltelefonja kijelzőjét bámulta lustán. A kölyök lúzer csapattársai már a parkolóban voltak, nagy csattanásokkal zárták le a csomagtartóikat.
Negyedóra múlva meccs. A még mindig szédülő Schwartz feltápászkodott. Legalább másfél liter Gatorade-re lesz szüksége, hogy végig bírja az utolsó összecsapást, aztán egy kávé és egy kis doboz bagó az éjszakába nyúló, hosszú autóútra. De először a távoli kispad felé vette az irányt, ahol a kölyök épp összepakolta a holmiját. Majd útközben kitalálja, hogy mit mondjon. Schwartz egész életében arra vágyott, hogy legyen valami kimagasló tehetsége, valami olyan egyedi, ragyogó képessége, amit a világ egységesen csak zsenialitásnak nevez. Most, hogy végre közelről is láthatott egy effajta tehetséget, nem hagyhatta, hogy az csak úgy lelépjen.

A Kiadó engedélyével.