Főkép Utószavában Szántó György Tibor lényegében mindent leír Kurt Vonnegut harmadik poszthumusz novelláskötetéről. Tanulmányából megtudhatjuk, miféle érvek szólnak a szerző életében kiadatlanul maradt írások eredetisége mellett, és hogy mi nem lehetett az oka annak, hogy a fényes műnyomópapíron megjelenő magazinokban publikált kisprózák Vonnegut halála napjáig (sőt, egy darabig még az után is) az íróasztalfiókban rejtőztek. Végül pedig azt is elárulja nekünk, melyik két novellát tartja valódi remekműnek, jóllehet azt már nem indokolja meg, miért. Persze nekünk kell, vagyis nekünk érdemes megadnunk erre a választ, hiszen mégiscsak a mi tudatunkon szűrődik át az üzenet, és nekünk tetszik vagy épp ellenszenves ilyen-olyan mértékben a láthatóan már egészen korán kialakult, sajátos vonneguti stílus.
 
Ami mégis megkülönbözteti ezeket az írásokat a még a szerző életében kötetbe szedett daraboktól, az talán a pénz kiemelt, majdhogynem központi szerepe szinte mind a tizenhat miniatűrben. Különösen hangsúlyozott e jelenlét a „Pénz beszél” című történetben, melyben a hatalmas örökség terhét és az ebből fakadó bizalmatlanságot az emberek iránt a majd’ tucatnyi shakespeare-i szinonimával jelölt fizetőeszköz megszemélyesítése, a valóságból való kiemelése oldja fel valamennyire. A zöldhasú szelleme azonban áttételesen még a belterjességről és a merev konzervativizmusról szóló „Tangó”-ban vagy a munkatársak egymás szórakozására kiötlött tréfáját elmesélő „Bomar”-ban is kísért. E mögött pedig sejthetően Vonnegut ötvenes évekbeli megélhetési nehézségei, no meg a világháborúból épp feltápászkodó és önmagát a fegyverkezési versenybe hajszoló amerikai gazdaság gondjai lehettek.
 
A másik, ha lehet, még kiemeltebb toposz a férfi és nő viszonya, mégpedig a törődés, a nem steril, hanem cselekvő szeretet szemszögéből mutatva és arra kihegyezve. Vonnegut jószerével didaktikusan közli velünk üzenetét a párhuzamok és ellentétek mátrixát felrajzoló „Mr. Z”-ben, vagy a kötet valóban egyik legjobban sikerült novellájában, a „Húnyj ki, kurta láng!” című, melodramatikussága ellenére tényleg szívbemarkolóan megható, régimódian poénra kihegyezett történetben. Jóval agyafúrtabban jár el az író a „Jenny”-ben, ahol a hús-vér nő helyét egy látszólag emberi érzésekkel bíró, beszélő gépezet veszi át – de nem ám holmi android robot, hanem egy hűtőszekrény! Ennek épp ellenkezője jelenik meg – legalábbis első olvasatra, noha a legmeghittebb pillanatokat ábrázoló jelenet voltaképp rácáfolhat erre – „A terepasztal királya” című karcolatban és annak a felesége helyett kizárólag a vasútmodelljeinek élő hősében.
 
A kötet legsikerültebb írása mégis a Szántó György Tibor által is kiemelt „Színjátszó szélhámosok”, melyben a két főhős hitveseik uszításától hajtva, ám akaratuk ellenére megcselekszi, ami emberi lény számára a legnehezebb: meghaladják önmagukat. Hasonló, igaz nem vetélkedésen alapuló önjobbítás a témája a jelen novellánál évtizedekkel később megjelent Kékszakállnak is, és a történetet felépítő motívumok közül több szintén visszhangra talál a jóval érettebb Vonnegut-regényben, a novella mégsem marad el, cseppet sem tűnik kevésbé sikerültnek a terjedelmesebb művel való összevetésben. És ha már szóba került a képzőművészet, úgy érzem, nem mehetek el szó nélkül az egyes novellák elé beillesztett képek mellett, melyek úgyszintén Vonnegut alkotásai, és még a kisprózáknál is tömörebben és találóbban, sőt, ha lehet, még fanyarabb humorral jelenítik meg a szerzőre olyannyira jellemző témákat.
 
Ki kell térnem még Szántó György Tibor kiváló fordításaira is. Látható, hogy Vonnegut nem kizárólag kiadóként szívügye, hanem mintha ténylegesen „együtt lélegezne” a lassan fél évszázados szövegek megkomponálójával, és döbbenetes természetességgel adja át az eredeti írások hangulatát. Kétségtelenül neki is köszönhető, hogy a szerzőnek az utóbbi években itthon kiadott művei egységesen magas színvonalúak, bárki tegye is át magyarra az írásokat. Ráadásul e kötetek a mai könyvárak mellett szinte nevetségesen jutányos áron kerülnek a könyvesboltokba.
 
Kamaszkorom óta rajongok Vonnegut műveiért, és sokáig érezhetően elfogult voltam minden iránt, ami az ő tollából származott. Később aztán, ahogy fokozatosan tágult az irodalmi látóköröm, egyre kritikusabban olvastam a regényeit, különösen pedig kinyilatkoztatásszerű beszédeit és újságcikkeit, mégis a mai napig magukba szippantanak fiktív történetei, és a rácsodálkozás örömével ismerkedem meg az életmű számomra addig fel nem fedezett – vagy mint ez esetben is: eltitkolt – darabjaival, és ez valószínűleg csak egy dolgot jelenthet: hogy Vonnegut minden írói hibája és emberi gyarlósága ellenére is valóban az a zseni, egy korszak szószólója, szellemének megfogalmazója, akinek első „találkozásunkkor” tűnt. Művésztől ennél többet, azt hiszen, el sem várhatunk, és személy szerint csak üdvözölni tudok minden új megjelenést, amely teljesebbé teszi a Mester életművét.
 
Tartalom:
Előszó – Dave Eggers
 
Jenny
Kanlepra
Ezer dollár egy csókjáért
Bourbon, jéggel
A terepasztal királya
Központ, betűzöm
Ruth
Míg a halandók alszanak
Húnyj ki, kurta láng!
Tangó
Bomar
Nem vót nekije pojása
Mr. Z
Hőstenor
Pénz beszél
Színjátszó szélhámosok
 
Utószó – Szántó György Tibor
 
Illusztrációk jegyzéke

A szerző életrajza