Interjú: Széky János – 2012. május

Először 1990-ben, A 49-es tétel kiáltása című Thomas Pynchon kisregényben találkoztam a nevével, és azóta is számos amerikai szerző művét tette át magyar nyelvre. Miért vonzódik egy olyan ország irodalmához, melynek kultúráját sokszor még az azzal foglalkozó szakemberek sem becsülik igazán nagyra az európai nemzeti kultúrákhoz képest?

Lehet, hogy a szakemberek egy része nem becsüli nagyra, de hát a második világháború óta nemcsak a populáris, de az úgynevezett magaskultúra majdnem minden ágában is ott vannak az amerikaiak a főszereplők között, ha éppen nem diktálnak. Hogy miért vonzódom az amerikai irodalomhoz, azon még nem gondolkoztam sokat. „Hámmer jó”. Amikor én gyerek voltam, meg irodalmat kezdtem olvasni, akkor ez nem volt kérdés, Hemingwayt, Salingert, Kerouacot, Ginsberget olvasni illett és passz. Vagy az egyébként németes professzorom az egyetemen közölte, hogy három meghatározó költő van a huszadik században, Eliot, Pound és Benn. Namost ezek közül másfél amerikai. Ez például igazán feltűnhetett volna a szakembereknek, akárkik is.
 
Mikor, minek a hatására határozta el, hogy műfordítással foglalkozzon?

 

Bátyám, aki most Kanadában él, nyelvzseni és nyugdíjas nyomdász, sokkal idősebb nálam, és amikor én általánosba jártam, ő könyveket fordított. Természetes volt, hogy aki tud nyelvet, az fordít. Első sógornőm, aki nemrég hunyt el, kiadói szerkesztő volt, ő közvetített kisebb fordításokat, amikor már tudtam valamennyire angolul és magyarul.
 
A műfordítást ugye 1976-ban, kritikusi pályájával párhuzamosan kezdte el hivatásszerűen, később pedig az Élet és Irodalomhoz került munkatársként és szerkesztőként. Hogyan hatott egymásra a két vagy inkább három szakma?

 

Hogy amikor az egyiket csináltam, nem értem rá rendesen csinálni a másikat. De komolyan: mint újságíró is és mint fordító is eleinte sokat kínlódtam azzal, hogy nem tudom jól kifejezni magamat. Nem jut eszembe például elég ige. Az a nyelv, amire a sajtóban és az egyetemen, mármint a tankönyvekben meg akartak tanítani, nagyon sivár nyelv volt, tele mindenféle automatizmussal, és például kevés igével, ami szerintem annak volt a leképezése, hogy abban a rendszerben az ember, ha nem dirigált a csúcson vagy nem volt kimondottan lázadó, akkor nem lehetett igazi cselekvő alany. Amikor tévékritikus voltam, ezt meg is írtam, nem értették. A műfordítás rákényszerített, hogy a való világ dolgait és szabad emberek cselekvéseit fogalmazzam meg magyarul, azaz már voltak kész megoldások, amikor cikket írtam.
 
Visszatérve A 49-es tétel kiáltására, az amolyan ujjgyakorlatnak, bemelegítésnek számított a terjedelmesebb Pynchon-művek előtt?

 

Nem én választottam. Az Európában nyilván ezt találták a legkönnyebben lefordíthatónak, viszonylag, és persze a legkevésbé költségesnek, igazuk is volt. Én viszont egyáltalán nem tartottam bemelegítésnek, ez volt az első könyv, amit életemben lefordítottam, és mindjárt piszok nehéz. Én úgy éltem meg, hogy ha ezt le tudom fordítani, akkor már minden más könnyebb.
 
A Súlyszivárvány a posztmodern kánon egyik meghatározó műve. Mennyire jelentett nehézséget a pynchoni nyelv magyar megfelelőjének megteremtése?

 

Ezt a „teremteni” igét nem nagyon szeretem, lásd még munkahelyteremtés. Ahogy egy öreg költő barátom mondja, „teremteni Isten tud”. De az tény, hogy a műfordítás kreatív mesterség, és a kreatív dolgokkal a „nehézség” nem kompatibilis fogalom. Mennyire jelenthet nehézséget megkomponálni egy szimfóniát? Nem tudom, mert nem vagyok zeneszerző, de gyanúm szerint a zeneszerzők sem nehézségnek, tehát nem valamilyen leküzdendő akadálynak fogják föl, hanem feladatnak, amit ők maguk választanak, és azért választják, mert ezt és pont ezt meg tudják csinálni. Ha nem lettem volna biztos benne, hogy képes vagyok egy ilyen szöveget produkálni magyarul, akkor nem vállalom el.
 
Mit lehet tudni a folytatásról? A legutóbbi, könnyedebb Pynchon-regény, az Inherent Vice tervezett magyar nyelvű kiadásától eltekintve nem hallottam róla, hogy a Magvető Pynchon többi művének megjelentetésében, esetleg szerzői életműsorozatban gondolkodna.

 

Dolgozom az Inherent Vice-on, hamarosan megjelenik. A többit nem tudom.
 
Egy másik kifejezetten jelentős amerikai író, aki a mai napig viszonylag ismeretlen maradt nálunk, Nathaniel West. Az Egy kerek milliócska az ön fordításában jelent meg a pozsonyi Kalligram gondozásában. Westről, erről a munkáról milyen emlékei maradtak meg?

 

Westet csodálatos írónak tartom, már csak azért is, mert ő Homer Simpson keresztapja. Az Egy kerek milliócska humora is borzasztóan tetszett. Azt, bevallom, nem tudtam, hogy egy Horatio Alger nevű lektűrszerző könyveinek a persziflázsa, de az, hogy enélkül is megáll, az értékét bizonyítja. Amellett ez a becsapással kevert hülye mártírképzés nagyon-nagyon aktuális.
 
Vladimir Nabokov, akitől A bűvölőt fordította, mennyire tekinthető amerikai írónak? Mennyire érződik az ő stílusán, szövegein a két-, vagy inkább háromnyelvűség?

Amerikába költözése után szerintem amerikai író, vagy mondjuk antiterrai. Azokban a könyvekben, főleg az Adában egy új, Nabokov-angol nyelven ír, amit ájultan csodálok, ahogy M. Nagy Miklóst is véghetetlenül tisztelem a munkáért, bár kicsit irigylem is, mert valamikor régen én szerettem volna lefordítani. A bűvölőt viszont szentpétervári oroszsággal írta, a fia fordította le angolra, és itt nem a gazdagság meg a villódzás a fő erénye, hanem éppen az elegáns, sőt gonoszul ironikus fegyelmezettség. Ami viszont inkább köztes-európai, mint orosz vagy francia vonás, már csak ezért sem bántam, hogy fordítást kell fordítanom.
 
Tibor Fischerre manapság illik büszkének lenni magyarsága miatt. Az ő Gógyigalerije mekkora kihívást jelentett műfordítóként, és rajta, a művein mennyire érződik meg magyar származása?

 

A Gógyigalerin sehogy, éppen a nyugat-európaiságát élveztem, de nagyon, és örülök, hogy tudatlanságomban nem követtem el sok hibát. Amikor fordítottam, még nem volt divat nálunk a nyelvpiercing, és nem tudtam, mi az a „súlyzó”. Ezt semelyik szótárban nem találtam volna meg, és még internet se volt.
 
Hogyan jöttek a képbe a zenészek: Nick Cave regénye és a Bachról, a tudós zeneszerzőről szóló kötet?

 

Nick Cave egy nagyon érdekes író, őszintén szólva ki nem néztem belőle, hogy ilyen jó regényt tud írni, de elemi dolgokat fejez ki, és jó volt leírni magyarul. Bachot pedig nagyon szeretem, és azért vállaltam el az erős szaklektori ellenőrzés feltételével, mert vonzódom az enciklopédikus emberekhez és témákhoz.
 
Néhány szemeszteren át az ELTE amerikanisztika tanszékén tanított műfordítást. Mennyire átadható ez a szakma intézményes keretek között?

Igen is meg nem is. Géher tanár úr szemináriuma például legendás, de… szerintem ott a gond, hogy egyrészt nagyon ritka az olyan egyetemista, aki elhatározza, hogy ő pedig műfordító lesz és nem mondjuk alanyi költő vagy irodalomtudós. Másrészt igen, egy csomó mindent meg lehet tanítani, de kérdés, hogy kinek. Én nagyon örülök, ha tehetséges fiatalembereket meg tudok tanítani olyasmire, amit én a kifejezési kultúra hasznos részének tartok ebben a kulturálatlan közegben. Buzog ám bennem a pedagógusi véna. De főleg a prózafordításhoz szerintem egy kicsit idősebbnek kell lenni, mint az egyetemisták többsége, mert a prózaírással is ugyanez a helyzet. Nem biztos, van, aki már huszonhárom évesen jó prózát ír, de az kivétel.
 
Mire a legbüszkébb a pályájából, és milyen célokat szeretne megvalósítani még?

Természetesen a Súlyszivárvány-fordításra vagyok a legbüszkébb, és most főleg az író felemet szeretném dolgoztatni.
 
Köszönöm az interjút.