Főkép

Egy film, amit az ember nem felejt el, talán sosem. Egy film, ami annyira őszinte, és igazi, hogy az ember hirtelen nem érzi magát már otthon a saját világában. Mindennek középpontjában egy férfi, aki bármit megtenne a lányáért. Szó szerint: bármit.
 
A 19. Titanic Fesztivál, mint minden évben, fantasztikus filmeket tár a (személyes tapasztalataim alapján) szűknek mondható, művészfilm-kedvelő közönség elé, akiket nem riasztanak el világunk aktuális kérdéseinek nagyon hitelesen előadott, rémisztően valóságos, ezen felül mégis lehengerlő képei. Mi is a tolerancia? Mi is az a nemi identitás? Egy nőnek öltözött férfi vajon belül is nővé válik? Mire lennénk képesek a másik kedvéért, mit áldoznánk fel az életünkből azért, hogy másnak örömet okozzunk? És mit tennénk meg azért, hogy megszabaduljunk a lelki terheinktől?
 
Az Amit csak akarsz című spanyol dráma ezeket a kérdéseket feszegeti. Leónak felesége elvesztése után be kell töltenie a családfői szerepet, ami nehezebb, mint azt valaha hitte. Nem elég, hogy ügyvédként reggeltől estig dolgozik, anyjává kell válnia Daphnénak, aki nem képes feldolgozni édesanyja elvesztését, vagy talán az apja nem is akarja, hogy a kislány elfogadja a valóságot. Ahogy ő sem akarja. Leo szó szerinti értelmét veszi az anya fogalmának. Olyannyira túlzásokba esik, hogy egy transzvesztita segítségével Aliciának adja ki magát a kislány érdekében, de olyan végletekig megy el, ahonnan már nagyon nehéz visszafordulni.
 
Leo nagyon összetett és bonyolult személyiség. Bár Leo előélete nem makulátlan (eltitkolt szerető, megcsalt feleség, elhanyagolt család), mégsem tudjuk megvetni a múltja miatt. A jelene tiszta és önzetlen, ami elfeledteti velünk korábbi baklövéseit. A mexikói Juan Diego Botto játéka annyira fantasztikusan adja vissza a vívódó, emellett végtelenül szerető apát, minden mozdulata, gesztusa oly mérvű profizmust áraszt, hogy egy teljesen másik valóságban érezzük magunkat a film elejétől a végéig. A kislányával való jelenetekben az ember lélegzete is elakadt, ahogy szavak nélkül, egyetlen érintésből a néző megérti mind azt a folyamatot, ami a filmvásznon lejátszódik.
 
Leo „átváltozása” hirtelennek tűnik, mégis egy hosszú folyamat eredménye: Tranvesztitának gondolják az utcán, amikor már nem csak az otthonában, hanem az utcán is Daphne anyjának adja ki magát. Nem foglalkozik a külvilággal és az előítéletekkel, amikbe folyamatosan beleütközik. A transzvesztita Alexszel folytatott kapcsolata segít Leónak elfogadni és megérteni a transzszexualitást, és az e mögött megbújó érzelmeket. Ráeszmél arra, hogy a kapcsolatok, amiket más emberekkel köt „új élete” során, nem egy egyszerű, felszínes, közhelyes „valamik”, hanem egy nagyon érzelmes, különleges, és értékes barátságok is lehetnek. Érdemes figyelni azokra a jelenetekre, melyekben a remek José Luis Gómez és Juan Diego Botto kettősét láthatjuk. Végtelenül tanulságos és megdöbbentő mind.
 
Egy másik ilyen probléma a lelkiismeret-furdalás, amit Martha, a volt szeretője miatt érzett a feleségével szemben. Próbálta nem csak a külvilágnak, hanem magának is bebizonyítani, hogy szerette és tisztelte a feleségét. Végül nem csak a külvilágnak, hanem saját magának is elmagyarázza, hogy élete legnagyobb vesztesége társának, szerelmének, gyermeke édesanyjának halála volt.
 
Leónak vezekelnie kell, és minden egyes lépcsőfokon végigmegy ahhoz, hogy megtisztuljon. Amint megérdemelné a boldogságot, újabb akadályokba ütközik, ám immár tiszta lelkiismerettel, és szívvel. A film legfontosabb pillanatai alatt nincs beszéd. Mindez színtiszta érzelem. Hátborzongató, mégis felemelő pillanat, amikor mi is átéljük azt a fájdalmat, a szeretetet, és a féltést, amit a vetítővásznon látunk.
 
Ha pontozhatnám ezt a filmet 10/10-et adnék. Nagyon megérintett lelkileg, és nem szégyellem bevallani, hogy gyakran nyúltam a zsebkendőhöz. Ritkán látni olyan apukát a mai világban, aki ennyire odaadóan szereti a lányát, sőt, manapság gyermekkel játszó apát is ritkán látni az utcán, vagy a játszótéren. Minden nő ilyen férjet akar magának, és ilyen apát leendő gyermekének. Bármennyire is hatásvadásznak tűnik a történet, bárki, aki megnézi, és szán az életéből két órát erre a műremekre, rájön, hogy nem az. Sőt, sokkal többet ad annál, mint azt a néző hiszi.