FőképIgyekszem végképp leszokni arról, hogy egy dal alapján messzemenő következtetést vonjak le zenekarokról, illetve azok lemezeiről, mert megesett nemegyszer, hogy kissé elhamarkodottan ítéltem, és ezáltal megfosztottam magam egy remek zenei élménytől. Abban, hogy ezt a hibás hozzáállást sikerült leküzdenem, sokat segített például a Train is…

Az amerikai pop/rock csapat előző lemezét felvezető „Hey, Soul Sister”-rel a világból ki lehet kergetni… Eleinte még csak-csak elvoltam vele, de miután a rádiók annyira sulykolták a hallójáratokba, hogy akárhova tekert az ember, belefutott, nagyon elegem lett belőle. Ennek az ellenszenvnek köszönhetően nem is éreztem magamban különösebb késztetést a Save me, San Franciscóhoz, de mégis adtam neki egy esélyt, és hamar be kellett látnom, hogy mekkora hibát követtem volna el, ha kihagyom azt az albumot.

A „Hey, Soul Sister” lazán a nyár dala lett, és frenetikus sikerének köszönhetően még az olyan vaskalapos médiumokba is beférkőzött a csapat, mint amilyenek a hazai rádióadók. Persze az előzetes félelmeim beigazolódtak, és itthon „egyslágeres” bandaként állították be a zenekart, ugyanis a karácsonyi dalukat („Shake Up Christmas”) még csak-csak játszották, de nemhogy arról a lemezről nem kerültek be a további single-k a játszási listákba (sem a balladisztikus „Marry Me”, sem a nagy kedvencem, az „If It’s Love”), de abban még reménykedni sem lehetett, hogy a zenei szerkesztők kicsit beleássák magukat a banda munkásságába, és mondjuk a kétszeres Grammy-díjas „Drops Of Jupiter (Tell Me)”-t vagy bármelyik másik megaslágerüket műsorra tűzik.

Az új albumról általában elmondható, hogy érződik rajta, hogy a szerzeményeket próbálták „felfűzni” a „Hey, Soul Sister” sikerére, ugyanis az a hangulat és hangszerelés szinte mindegyik számban visszaköszön valamilyen formában. A merengős, számvetős, saját élményeken alapuló kezdés („This’ll Be My Year”) keserédessége nyitánynak kicsit lehangoló, de a dal a végére pozitívabb hangulatúvá válik, amelyet aztán a klipes „Drive By” tovább fokoz. A kissé bugyutácska dal a maga kis tingli-tangli mivolta miatt abszolút nyári sláger, ártalmatlan, ám igényesen hangszerelt, így kellemes hallgatnivaló. A számban ugyanaz a norvég szerzőpáros segített a bandának, mint a „Hey, Soul Sister”-ben is, és akiknek a Train mellett sokat köszönhet többek között Beyonce, Leona Lewis és Chris Brownig is. Nem véletlenül nézték meg a klipet több mint 13 millióan alig két hónap alatt.



A „Feels Good At First” kesergőjét kicsit korainak érzem a sorrendet illetően, mert annak ellenére, hogy nagyon hangulatos, harmadikként némileg leülteti a lemezt.



Valamelyest felpörög a tempó a „Bruises” című duettel, amelyben egy countryénekesnő, Ashley Monroe működik közre. Erről a dalról is elmondható, hogy áthatja egyfajta kellemes kis limonádéhangulat: nyárias, napsütéses, feelgood, de semmi komolyabb, magvasabb gondolat nincs benne. Ezután érkezik a legnagyobb kedvencem, a „50 Ways To Say Goodbye”, óriási dél-amerikai, leginkább mexikói hangulattal, trombitával, fúvósokkal, tényleg már csak egy sombrero hiányzik a fejükről… Tempó, jókedv, vicces dalszöveg – telitalálat. Igazság szerint több ehhez hasonló szerzeménnyel is megörvendeztethettek volna az albumon. (Nagyon sokáig járt az agyam, hogy honnan annyira ismerős a verzékben hallható dallam. Bevallom, saját kútfőből nem is találtam ki, de szerencsére jött segítség: Az operaház fantomjának jellegzetes részét idézték meg.)

Ha valaki azt mondja, hogy egy dal, amely fütyörészésre épül, nekem tetszeni fogom, biztosan fejcsóválva fogadom. Viszont be kell látni, még ez is jól áll a Trainnek, illetve olyan igényes köntösbe (cselló, hegedű, kicsit gospeles kórus stb.) tudnak bújtatni egy nem éppen vidám mondandójú számot („You Can Finally Meet My Mom”), hogy nemhogy kivetnivalót nem talál benne az ember, de nyugodt szívvel ajánlja másoknak is.

A „Sing Together” rendelkezik az egyik legszínesebb hangszereléssel: a tubától kezdve a klarinéton át egészen a majdnem minden dalban hallható ukuleléig (az a „mini-akusztikus gitár”) rengetegféle hangszer kap szerepet ebben a lírikus hangvételű számban. Ennél jóval hagyományosabb a „Mermaid”, amely azonban újfent olyan (mint már az előző dalok közül is néhány), mintha a „Hey, Soul Sister”-t gondolták volna újra, de remek refrénje miatt mégsem mondanám gyenge utánzatnak.

A címadó modernebb, alternatívabb (gépies dobok, torzított ének) megközelítésén talán már meg sem lepődik az ember, viszont ha valakinél ez kissé kiverné a biztosítékot, ajánlott odafigyelni a folytatásra, mert a két záródal az ősfanoknak is tetszeni fog. Megkockáztatom, ezek nyugodtan odahelyezhetők a „Drops Of Jupiter” mellé, és létjogosultságuk lenne az első lemezek bármelyikén. Egyik sem tartozik a szélvészgyors számok közé: a szépen építkező, torzítós gitárszólót is magába foglaló „We Were Made For This” végén érdekességképpen, levezetésként még egy dudaszóló is hallható, a „When The Fog Rolls In” epikus, fennkölt, kórusos kiteljesedésénél pedig sok embernél borítékolható a libabőr. Ekkorra jöttem rá, hogy kinek az életművében lehet hallani hasonló zenei megoldásokat felvonultató dalokat: Meat Loaféban. Lehet, hogy tévedek, de a különféle fordulatok, zenei fogások engem sok esetben emlékeztetnek „Fasírt Úr” megnyilvánulásaira.

Egy bónusz felvétel is helyet kapott a kiadványon, ez a „To Be Loved”, amely sokak számára esetleg már ismerős lehet, ugyanis az Elhurcolva című film egyik betétdala volt, amelyben az Alkonyat (Twilight) sorozat radiátorhasúvá gyúrt szépfiúja akciózik, amolyan tini Jason Bourne-szerűen. Mindennek ellenére ez nem egy kíméletlen tempójú, headbangelésre ösztönző szerzemény, de mindenképp hallgatásra ajánlott, mert egészen pofás szám.

A California 37 a negyedik helyen debütált a Billboard 200 albumeladási listáján, az Egyesült Királyságban a tizedik helyen nyitott, amely a zenekar második legjobb rajtja ezen a listán. A „Drive By” kislemez pedig világszerte óriási népszerűségnek örvend, és már több helyen elérte a platina státuszt. Tehát a zenekar csillaga továbbra is magasan ragyog, és a srácok sikert sikerre halmoznak. Ami negatívumot hirtelen fel tudnék hozni az albummal kapcsolatban, az az lenne, hogy a játékidő a bónuszdallal együtt sem éri el a háromnegyed órát…

Összegzés

Kár is lenne tagadni: a lemez hallgattatja magát. Akik a legutóbbi albumnak, illetve főképp a „Hey, Soul Sister”-nek köszönhetően váltak a banda rajongóivá, azok számára mindenképp remek szórakozást tud nyújtani ez a dalcsokor is, mert nagyjából az előző kiadvány logikus folytatásának tekinthető. Akik pedig a régebbi szerzeményekkel szimpatizálnak, és olyanokat várnak, azok számára sem kerülendő a California 37, ugyanis a dalokban felsejlenek a zenekar klasszikus motívumai (pl. folkos hangszerelés). És az sem elhanyagolható tény, hogy a fiúk ismét JÓ számokkal rukkoltak elő!

Az együttes tagjai:
Pat Monahan - ének
Jimmy Stafford - gitár, vokál
Scott Underwood - dob, ütős hangszerek

Közreműködő zenészek:
Hector Maldonado - basszusgitár, gitár, vokál
Jerry Becker - billentyűs hangszerek

A lemezen elhangzó számok listája:
01. This`ll Be My Year
02. Drive By
03. Feels Good at First
04. Bruises (duett Ashley Monroe-val)
05. 50 Ways to Say Goodbye
06. You Can Finally Meet My Mom
07. Sing Together
08. Mermaid
09. California 37
10. We Were Made for This
11. When the Fog Rolls In
12. To Be Loved (bónusz)

Diszkográfia:
Train (1998)
Drops of Jupiter (2001)
My Private Nation (2003)
For Me, It`s You (2006)
Save Me, San Francisco (2009)
California 37 (2012)