FőképIdőről időre elcsodálkozom és ezzel együtt egy kicsit el is szomorodok, hogy milyen hosszú időnek kell eltelnie, míg egy viszonylag régóta, sikeresen működő zenekarra felfigyel a hazai média.
Teszem mindezt függetlenül attól, hogy szimpatizálok-e a zenekarral vagy sem. Valami rejtélyes oknál fogva, a magyar rádiók és televízió csatornák a nyáron megtalálták maguknak a Train-t…
 
A már több mint 10 éve, minőségi pop/rock muzsikát játszó amerikai banda igen komoly sikereket tudhat magáénak – főleg az Óceán túlpartján. Első három lemezük mindegyike elérte a platina státuszt, a második ráadásul dupla-platina lett és nyertek is a címadó dalért 2 Grammy-díjat…
Majd dacára a pozitív kritikáknak, negyedik albumuk kereskedelmileg nem lett sikeres, talán ezért is következett némi pauza a zenekar életében. Majd újult erővel visszatérve kihozták a jelen írás tárgyát is képező Save Me, San Francisco-t.
 
A címadó dal nyitja a kiadványt, amely egy kicsit bluesos, kicsit délies, countrys témákat is felvonultató, alapvetően rockosabb nóta. Majd érkezik az a dal (Hey, Soul Sister), amely komoly mértékben hozzájárult ahhoz, hogy rengetegen megismerték a banda nevét, ugyanis hatalmas nagy slágert faragtak belőle.
 

 
Vitathatatlanul, Shakira „Waka Waka”-ja és a másik foci vb-s dal mellett ez volt a nyár slágere.
Amikor először meghallottam, elszörnyülködtem, hogy milyen dal ez, aztán úgy negyedik-ötödik hallgatás után magamon is meglepődtem, hogy egész vállalhatónak éreztem, ám hamarosan eljött az az idő, hogy szinte bármelyik rádióadóra kapcsoltam, 10 percen belül biztosan belefutottam, hihetetlen módon elkezdtem rühellni.

Az persze megint más kérdés, miért lett belőle ekkora sláger… Nem is azzal van a baj, mert kétlem, hogy a kereskedelmi rádiók zenei szerkesztőinek járt hirtelen egy rúgóra az agya, inkább valószínűleg a kiadó egyik embere emelte meg a telefont…
Azonban, ha ezzel a dallal ezt meg tudták tenni, akkor más zenekarok jó dalaival miért nem tudják ugyanezt véghezvinni? Illetve ha nem akarunk ennyire messzire menni, akkor a többi, esetleg régebbi Train nótát miért nem protezsálták be a rádióadókhoz?

Mert azt veszem észre, hogy az emberek többségének így a Train nem több egy „egyslágeres” bandánál. Pedig, a már említett, 2 Grammy-díjjal jutalmazott „Drops Of Jupiter (Tell Me)” vagy a „Calling All Angels” köröket ver a „Hey, Soul Sister”-re.
Utóbbi problémámra talán remek példa, hogy lehetett nyerni az egyik, nagy, országos kereskedelmi rádiónál a zenekar bécsi koncertjére jegyeket, és akkor kellett telefonálni, ha elhangzott egy vonat szignál. Nem akkor, ha meghallják a csapat egyik dalát, hanem egy szimpla vonathangnál. Tehát még arra sem vették a fáradságot, hogy más dalt is leadjanak tőlük… De el kell fogadni, sokan kedvelik ezt a dalt.
 
Nem kell megijednie annak sem, aki hozzám hasonlóan nem szimpatizál ezzel a szerzeménnyel, mert az album tartalmaz remek felvételeket is. Speciel a hármas, „I Got You” a maga reggae-s, „csípőrázogatós” témájával még nem az, nekem kissé üresjáratnak tűnik, a nóta végén hallható, acapellas rész mondjuk elég ötletes és szépen kivitelezett.
 
Nem úgy a következő a daltrió, amelyek az album csúcspontjai. A „Parachute” az a fajta lírikusabb hangvételű szerzemény, amely némileg ugyan szirupos, de attól még bőven a rádiókban lenne a helye, nagyívű refrénje az egyik legjobb a lemezen.
Ezután következik egy alapvetően zongorás ballada (This Ain’t Goodbye), amely azért vonósokat is csatasorba állít, és nem is marad el a kívánt siker. Nyilván lesznek, akiknek ez nagyon nyáladzós lesz, de ez maradjon az ő bajuk.

A dal érdekessége, hogy az a Ryan Tedder volt a társszerzője, aki amellett, hogy a OneRepublic énekes-frontembere, az elmúlt években dalszerzőként és producerként is letette a névjegyét a szakmában, ugyanis a mai popzene felsőligájában már szinte az összes fontosabb szereplővel dolgozott együtt (Leona Lewis-tól kezdve Rihanna-n át Beyonce-t is érintve egészen Adam Lambert-ig vagy James Blunt-ig).

Az „If It’s Love” pedig, amely a második single lett a lemezről, végképp ordít a rádiókban történő játszásért. Mérföldes előnyben van a „Hey, Soul Sister”-rel szemben, erről azonban megfeledkeztek már a „szakemberek”… Első hallgatás után megnyert magának, és azon vettem észre magam, hogy talán nyolcadszorra kezdődik újra egymás után a dal.
 
Aggodalomra semmi ok, az album hátralévő szerzeményeivel sincs nagy baj, tehát a színvonal marad. A britpop-os „You Already Know”-ban sikerült majdhogynem tökéletesen eltalálni, hogy melyik az a dob-, és gitárhangzás, amitől a „falramászok”, azonban szerencséjükre olyan refrént sikerült írniuk, amellyel megmentették a dalt.

A „Words” újfent egy zongorás-vonós líra, amelyben női vokál és kórus is szerepet kap. A „Brick By Brick” akár a „Parachute” ikertesója is lehetne, hasonló stílusjegyek és hangszerelés jellemzi.
A kissé elvont, „alternatívoskodó” „Breakfast In Bed” a leghosszabb felvétel. Zajok, torzított ének és gitárszóló is szerepel benne. Az utolsó egy percben rendesen kiteljesedik a dal, tempót váltanak, feljebb kapcsolnak, és egy nagyon korrekt zárást hoznak össze.

A harmadik single, a „Marry Me” zárja a kiadvány standard verzióját. Finom levezetés, egy szál akusztikus gitár, finom hegedű háttér, leheletfinom zongora, és Pat Monahan énekes. Itt is, valamint az album egészét tekintve nagyon nagyot alakít, bátran merészkedik a magasabb tartományokba is, óriási dallamokat varázsol elő, tehát az egyik legjobb énekes ebben a szakmában.
 
A Golden Gate Edition-on helyet kaptak még dalok: az egyik a „Shake Up Christmas”.
 

 
Nyilvánvalóan nem egy elhamarkodott és rossz ötlet az ünnepek idején kijönni egy ilyen dallal, és valószínűleg hozzná is az elvárt sikert, de szerintem kissé jellegtelen. Talán nem is meglepő, hogy valami csoda folytán már hallottam egy-két hazai rádióadón…

A „Half Moon Bay” egy szépen felépített popnóta, a „Finish Line” pedig egy újabb zongorás líra, amiben megint hatalmasat énekel Monahan. Rihanna „Umbrella”-ján sokat nem változtatott a banda, így aki az eredetit szerette, annak ezzel sem lesz különösebb problémája.
A „Parachute” alternatív variációjában kissé hátrébb lett keverve a zenekar, a gitárról leszedték a torzítást, ezáltal jobban előtérbe került az ének.

A „Marry Me” (First Dance Mix)-ébe pedig beillesztettek egy kis loop-ot, dobot, valamint hangosabb lett a vonós rész.
Ez talán még jobban is tetszik, mint a „normál” változata, tényleg alkalmas, akár esküvőkön vagy mondjuk iskolai rendezvényeken az első táncra. Illetve, ahogy szinte az összes dal a lemezről, filmzeneként is felhasználhatók lehetnének. Ahogy hallgatja az ember, olyan hangulatuk van, hogy egyből el is tudja képzelni a hozzá alkalmas képi világot és történetet.

A „Drops Of Jupiter (Tell Me)” koncertverziója is szerepel még ezen a verzión. Aki nem ismerte eddig a dalt, talán az is megértheti, hogy miért tartom némileg elszomorítónak, hogy még csak véletlenül sem kerül műsorba egyik rádióadón sem…
 
Összegzés
Őszintén szólva eleinte tartottam a lemeztől, mert nagyon nem vagyok kibékülve a „Hey, Soul Sister”-rel, azonban újfent bebizonyosodott, hogy nem megfelelő dolog egy dalból messzemenő következtetéseket levonni egy egész lemezre vonatkozóan.
Mekkora hiba lett volna, ha szó nélkül „elmegy” mellettem ez az album, ami egy nagyon igényes, nívós pop-rock kiadvány lett, így aki nyitott arra, hogy valami minőségit hallgasson, és nem riad vissza attól, ha néha kissé túlságosan érzelgősek a dalok, akkor az ne habozzon, és tegyen az új Train-albummal egy próbát!
 
Az együttes tagjai:
Patrick Monahan - ének, harmónika
Jimmy Stafford - gitár, vokál
Scott Underwood - dob, ütős hangszerek
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Save Me, San Francisco
2. Hey, Soul Sister
3. I Got You
4. Parachute
5. This Ain`t Goodbye
6. If It`s Love
7. You Already Know
8. Words
9. Brick by Brick
10. Breakfast in Bed
11. Marry Me
12. Shake Up Christmas
13. Half Moon Bay
14. The Finish Line
15. Umbrella" (Rihanna feldolgozás)
16. Parachute" (alternatív verzió)
17. Marry Me" (First Dance Mix)
18. Drops Of Jupiter (Tell Me) (élő) (bónuszdal)
 
Diszkográfia:
Train (1998)
Drops of Jupiter (2001)
My Private Nation (2003)
For Me, It`s You (2006)
Save Me, San Francisco (2009)
California 37 (2012)