FőképHa megkérdezné valaki, ki a felelős azért, hogy lassan tizenöt éve töretlenül rajongok a nyavalygó-vinnyogó, dühvel vegyes önsajnálattal átitatott hangú férfiénekesekért, egy percig sem kellene gondolkodnom a válaszon: a Placebo frontembere, Brian Molko. Persze nagyon befolyásolható életkorban voltam, amikor 1998-ban először láttam a hangsúlyozottan androgün Molkót lesétálni a toronyház falán a „Pure Morning” videoklipjében – mindenesetre a zenész hangja (és megjelenése) az első pillanatban elvarázsolt, és azóta is a (többé-kevésbé ironikus) vinnyogás szerelmese vagyok. Miután egyetlen dal hatására Placebo-rajongóvá váltam, gyorsan beszereztem a Without You I’m Nothing albumot, amit még most is szívesen hallgatok. Bár most már vannak olyan dalok, amiken inkább átléptetek, összességében még mindig nagyon jónak tartom ezt a lemezt.



Ezen az albumon megvan minden, ami a Placebóra általában jellemző: fiatal felnőttkori aggodalmak és félelmek (amik már túlmutatnak a banda két évvel korábbi bemutatkozó albumán egy konkrét dalcím formájában is megjelenő „szimpla” „Teenage Angst”-en, vagyis kamaszkori szorongáson), egy kisebb kötetre való gender studies tanulmány popformában, valamint a városi magány, az önpusztító életforma és a modern kori szerelmi kapcsolatok kínjainak hol gyöngéd, hol agresszív, hol ironikus, hol melankolikus, hol pedig édeskés feldolgozása – s mindez igen változatos és többnyire élvezetes zenei körítéssel előadva.

A Without You I’m Nothing felütése zseniális: A „Pure Morning”-„Brick Shithouse”-„You Don’t Care About Us” hármas remek képet ad a Placebo három különböző oldaláról. A „Pure Morning” megmutatja a banda melankolikus és szándékosan, kissé hatásvadász módon enigmatikus oldalát, és véleményem szerint ez a dal a klippel kiegészítve nagyban hozzájárult Brian Molko szépséges-szenvedős imázsának és úgy általában az énekes varázsának megteremtéséhez. Érdemes összehasonlítani a videót az első lemezen hallható bármelyik szám, például a „36 Degrees” klipjével, amelyekben még egy vad, kevésbé tudatos, kamaszos Brian Molko látható – míg a „Pure Morning”-ban már teljes pompájában csodálhatjuk az énekes gondosan megkonstruált, sötét ragyogású férfi-női imázsát.



A „Pure Morning” után a „Brick Shithouse”-ban a szenvedélyesebb, frusztráltabb Placebót ismerhetjük meg – a féltékenység és a szerelmi csalódás itt feldolgozott érzelmeihez pedig remek aláfestést nyújt az agresszív, torz, az éneket sokszor szinte elnyomó zene. Az ezt követő „You Don’t Care About Us” pedig mintha az első két szám elemeit ötvözné, mind a zenében, mind a tematikában és a szövegben: tempós, némileg agresszív dal, a háttérben hátborzongatóan szóló basszussal, valamint szomorú és rezignált szöveggel.

Az első három dal szerintem a zenekar történetének legjobb albumnyitánya – viszont ami utána következik, az már kevésbé tökéletes. A lemez további részében lassú, szívfájdalmas-szerelmes és gyors, dühös, néhol ironikus számok váltják egymást. Némi általánosítással azt mondanám: a lassú dalok kevésbé jók, mint a gyorsabb, agresszívebb szerzemények. Az olyan balladák, mint a „The Crawl” vagy az „Ask for Answers” ugyan nyugodt szívvel ajánlhatók mindenkinek, aki épp szerelmi problémák miatt érez mérhetetlen önsajnálatot és olyasmit keres, amiben ráismerhet a saját érzéseire, de ha véletlenül épp nem érzünk szerelmi bánatot, egyszerűen csak zenét akarunk hallgatni, mindjárt feltűnik, hogy ezek a felvételek nem éppen remekművek: a zene repetitív és unalmas, az érzelmek ábrázolása számomra hiteltelennek tűnik, az előadásmód pedig olyan édeskésen bánatos, hogy arra még a molkói önsajnálat elkötelezett híveként is azt mondom: ez már sok.

A gyorsabb felvételeknél viszont nincsenek ilyesféle problémák: a sötét hangzású, önmarcangoló szövegvilágú „Every You, Every Me”, a zajos és ironikus „Allergic” vagy a kamaszkori félelmek témájához visszanyúló, klausztrofób hatású „Scared of Girls” mind izgalmas és megragadó szerzemények, amelyek ma is frissek s amelyeknek az érzelmi töltete (frusztráció, bizonytalanság, harag) ugyan a Molkótól megszokott magamutogató, eltúlzott és teátrális formában jelenik meg, viszont ezek az érzelmek még így is jóval hitelesebbeknek tűnnek, mint azok, amikkel a balladákban találkozhatunk.



Elsősorban talán e dalok miatt érdemes hallgatni a Without You I’m Nothingot – és mivel a Placebo mindig is inkább az egyes számokra koncentrált, nem pedig arra, hogy egy-egy albumuk kizárólag az elejétől a végéig hallgatva adjon teljes élményt, még attól sem kell tartani, hogy egy-egy számot átléptetve lemaradunk valamiről, ami az egész lemez élvezetéhez és megértéséhez szükséges.

Az együttes tagjai:
Brian Molko – ének, gitár
Stefan Olsdal – gitár, basszusgitár
Steve Hewitt – dobok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Pure Morning
2. Brick Shithouse
3. You Don`t Care About Us
4. Ask for Answers
5. Without You I`m Nothing
6. Allergic (to Thoughts of Mother Earth)
7. The Crawl
8. Every You, Every Me
9. My Sweet Prince
10. Summer`s Gone
11. Scared of Girls
12. Burger Queen

Diszkográfia:
Placebo (1996)
Without You I`m Nothing (1998)
Black Market Music (2000)
Sleeping With Ghosts (2003)
Covers (feldolgozások, 2003)
Once More With Feeling: Singles 1996-2004 (válogatáslemez, 2004)
Meds (2006)
Battle for the Sun (2009)
B-Sides (B-oldalak, 2009/2011)