Placebo: Meds (CD)

A kritikusok azt mondják, hogy a Meds az együttes eddigi legjobb lemeze. Ezt támasztják alá a lemezeladási statisztikák adatai is. Én sokadik hallgatás után sem merem ezt egyértelműen kijelenteni. Azt viszont feltétel nélkül aláírom, hogy felveszi a versenyt bármelyik előző lemezükkel.

Három esztendőt kellett várnunk, hogy valami frisset, valami újat hallhassunk a Brian Molko, Stefan Olsdal, Steven Hewitt neve fémjelezte triótól. És ahogy az lenni szokott, derült égből a villámcsapás, itt van a Meds, a kis alattomos, aminek jóval előbb látom meg a fényét, és csak utána üt be a hangja. De akkor aztán, mint az atom.

Amikor először tudomásomra jutott, hogy készül valami a Placebo háza táján, persze hogy felspannoltam magam, hiszen az eddigi négy album alapján bizton reméltem, hogy valami olyan születik a fiúk keze munkájából, ami méltó folytatása lesz az eddigi sikersorozatnak.

Aztán, amint megjött a lemez, jó munkásember módjára meghallgattam és vártam valami elemi erejű hatást. Na, ez nem jött. Ellenben a cucc megmoccantott valamit ott belül. Nosza, fussunk neki megint. És ez így ment egy jó darabig, az a „valami” meg egyre inkább mocorgott. Aztán úgy a huszadik végighallgatásnál kezdtem azt érezni, hogy ez egy „nagyon ott van” lemez.

A titok az volt, hogy sokat kellett hallgatnom és a zene folyamatosan arra inspirált (és inspirál még most is), hogy újra és újra meghallgassam. Mert kicsit „agyasabbnak” tűnik nekem zeneileg, mint az előző négy. Így vagy úgy „belerágja” magát az emberbe.

Persze mindjárt a slágergyanús nótát próbáltam kiszúrni az albumról, valami olyasmit, mint a „Special K” a Black Market Musicról vagy a „The Bitter End” a Sleeping With Ghostsról. Sokat kellett keresgélnem és talán az album harmadik nótája, a „Drag” lesz a befutó. Bár eddig csak a lemez záródalából, a „Song To Say Goodbye”-ból, és a az „Infra-red”-ből készült videoklip és került bemutatásra a különböző zenei csatornákon, az előrejelzések azt mutatják, hogy korántsem ez a két nóta lesz csak a tuti befutó az albumról.

Alapvető változás az új albumon, hogy jóval kevesebb a szintetizátor és jóval több, hangsúlyosabb és erősebb a gitár. Egy-két nóta szinte kimondottan gitárzene, bár ez csak magára a hangszerekre igaz, mivel elég rendesen torzítva van esetenként a hangja. No, nem annyira, mint a Muse esetében – ahol ez szinte alapvető követelmény –, de valami ilyesmiről van szó nagyjából.

Egy másik dolog, ami mindenképpen említést érdemel, az az „Infra-red” és a „One Of A Kind borzasztó erőteljessége, dinamizmusa, lendületessége. Szinte letaglózza az embert a dalokból áradó energia. A „Broken Promise”-ban pedig a frontember, Brian Molko szenvedélyes-szenvedős énekhangja kap elmei erejű hangsúlyt a refrén alatt a széttorzított gitártól, valamint az ebben a számban közreműködő Michael Stipe (R.E.M.) énekkíséretétől.

Akinek esetleg még mindig kétségei lennének a Meds nagyszerűségét illetően, az hallgassa továbbra is szorgalmasan az albumot, és próbálja megtekintheti a zenekart élőben június 12-én az Arénában, ahol a Depeche Mode előzenekaraként lépnek a színpadra.

Az együttes tagjai:
Brian Molko - ének, gitár, szintetizátor
Stefan Olsdal - (lead guitar), basszusgitár
Steven Hewitt - dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Meds
2. Infra-red
3. Drag
4. Space Monkey
5. Follow The Cops Back Home
6. Post Blue
7. Because I Want You
8. Blind
9. Pierrot The Clown
10. Broken Promise
11. One Of A Kind
12. In The Cold Light Of Morning
13. Song To Say Goodbye

Diszkográfia:
Placebo (1996)
Without You I`m Nothing (1998)
Black Market Music (2000)
Sleeping With Ghosts (2003)
Once More With Feeling / Singles 1996-2004 (Válogatás lemez)
Meds (2006)
Battle for the Sun (2009)
B-Sides (B-oldalak, 2009/2011)