Főkép

Alig száz évvel ezelőtt a polgári iskolákban a német mellett a francia számított a legfontosabb nyelvnek, manapság viszont a magyarok zöme legfeljebb fordításban ismerkedik a francia irodalommal és kultúrával. Önt mi késztette arra, hogy a francia nyelvvel foglalkozzon?

 

Hogy ki miért érzi közel magát egy nyelvhez, annak csak a Jóisten a megmondhatója. De biztos, hogy az ilyen vonzalomnak nagyon mélyek, és a kora gyerekkorba visszanyúlók a gyökerei. Szerepet játszhattak ebben az ötvenes évek nálunk is látható fekete-fehér francia filmjei (főleg Christian-Jaque, Claude Autant-Lara és Georges Clouzot mozija), meg talán azok a francia sanzonok is, amiket az ötvenes években gyakran lehetett hallani a magyar rádióban (míg angol vagy amerikai számokat emlékezetem szerint az ötvenes évek végéig szinte alig sugároztak, francia sanzonénekesből – Edith Piaftól és Yves Montand-tól egészen Patachou-ig vagy Maurice Chevalier-ig – meglehetősen nagy volt a kínálat… )
 
Akkoriban még volt ennek a nyelvnek valami különleges varázsa, rangja, presztízse, aurája. Az embernek olyan érzése volt, mintha a franciások – az egyetemen is meg az egyetem után is – külön „szektát”, zártkörű klubot, valóságos kis szabadkőművességet alkottak volna: egy kicsit úgy tartottuk számon egymást, mintha valami vallási közösségnek volnánk a tagjai. A francia nyelvnek ez a presztízse furcsamód fordított arányban volt az akkori francia tanszék színvonalával. Akadtak ugyan tanárok, akiktől lehetett tanulni, ilyen volt például a korán elhunyt Lakits Pál vagy a középkorkutató Győry János, de a francia tanszék egészét – hála a Köpeczi Béláknak, a Padányi Mihálynéknak meg a Süpek Ottóknak – már akkor a középszerűség, a szürkeség meg a dögunalom jellemezte. Egy időben a tanszéket egy mindig kikent-kifent idős hölgy takarította, az a hír járta róla, hogy külföldön (talán Svájcban) járhatott iskolába, és hogy grófnő vagy legalábbis bárónő lehetett a régi világban. És ahogy egy alkalommal beléptünk a tanszék folyosójára, láttuk, hogy ez a takarítónő, kifestve-kirúzsozva, ott cigarettázott az egyik asztalnál, és Gáldi László Précis de stylistique française c. jegyzetét olvasta, gúnyos mosollyal az arcán.
 
Kinek vagy minek a hatására lett Önből műfordító?

 

1967 őszétől 1969 januárjáig ösztöndíjasként a közép-franciaországi Poitiers-ben tanultam, de 1968 végén (vagy 1969 elején?) váratlanul értesítettek a párizsi magyar követségről, hogy nem maradhatok tovább, azonnal haza kell mennem. Nem értettem a dolgot, de összecsomagoltam, és valamikor január elején vagy közepén haza is jöttem. Másnap letartóztattak, következett három hét vizsgálati fogság a Gyorskocsi utcában, majd tavasszal a per (három hónapot kaptam három évre felfüggesztve), végül kizártak az egyetemről. Az történt ugyanis, hogy 1968. augusztus 20-a után, amikor elbukott a prágai tavasz, itthoni évfolyamtársaimmal nagy levelezést folytattam az eseményről. A rendőrség valahogy felfigyelt erre a levelezésre, hazarendeltek Franciaországból, és izgatás vádjával bíróság elé állítottak. Igaz, hogy egy évre rá, 1970. április 4-én általános amnesztia volt, és nagy nehezen az egyetemre is visszavettek, de az nyilvánvaló volt, hogy a diplomámmal nem fogok tudni középiskolában elhelyezkedni. Nem is próbálkoztam. Arra gondoltam, próbálok fordítóként megélni. Annál is inkább, mivel még ötödéves francia-magyar szakos diákként egyik évfolyamtársam bemutatott a történész H. Balázs Évának, aki – mint a Gondolat kiadónál készülő Duby-Mandrou-féle francia civilizációtörténet külső szerkesztője – épp fordítót keresett a kötet Georges Duby által írt első (középkori és reneszánsz) részéhez. Ha jól emlékszem, ez volt az első munkám. Nem vagyok különösebben büszke rá, szerencsére még senkinek se jutott eszébe, hogy ezt a könyvet újra kiadja. Ezzel egyidejűleg Lángh Júlia is beajánlott Sükösd Mihálynak, aki szintén keresett egy franciást a Valóság szemlerovatába. Attól fogva jó húsz éven át szemléztem ennek a folyóiratnak a francia sajtóban, hetilapokban és folyóiratokban megjelent legérdekesebb cikkeket. Nagyon sokat lehetett tanulni ebből a munkából.
 
Akkoriban a prózafordítást még nem tanították az egyetemen, aki ezt a pályát választotta, annak magának kellett rájönni a rutinfogásokra. A fordító akkortájt afféle „őstermelő” volt, ösztönösen végezte a munkáját. Nekünk itt, a hetvenes évek elején, halvány fogalmunk se volt róla, hogy fordításelmélet is van a világon. Jellemző, hogy azon a nemzetközi ankéton, amit például a Nagyvilág valamikor 1974-ben (vagy 1975-ben?) rendezett a műfordításról, csak a „mit” volt a probléma, a „hogyan” kérdése fel se merült. Én először Réz Ádámtól hallottam arról, hogy a fordításnak elmélete is van, meg hogy a fordítás valamiféle szakma vagy technika, és J. P. Vinay és J. Darbelnet azóta klasszikussá vált összehasonlító francia-angol stilisztikájáról is tőle hallottam először (Stylistique comparée de francais et de l’anglais, Les Éditions Didier, Paris, 1958.) A régiek közül talán ő volt az egyetlen, aki sokat gondolkodott a fordítás szakmai, módszertani, de mondhatnám úgy is, technikai dimenzióján. Amikor, már élete végén, elhatározta, hogy Montaigne-t fog fordítani, több mint egy évet töltött Pázmány Péter stílusának tanulmányozásával, kifejezéseket gyűjtött, tele volt a céduláival egy egész íróasztal. Míg rá nem jött, hogy nem érdemes archaizálni, és hogy eleven mai beszélt nyelvre kell fordítani az Esszéket…
 
Kiváló iskola volt a Nagyvilág szerkesztősége is, ahová a főszerkesztő Kéry László 1978-ban hívott francia rovatvezetőnek… 1978-től 1992-ig dolgoztam a Nagyvilág Széchenyi utcai szerkesztőségében; olyan kollegákkal, hogy csak néhányat említsek, mint az író Nemes László, a költő Gergely Ágnes, a germanista Walkó György, a tragikus sorsú Elbert János vagy az olaszos Telegdi Polgár István… Főleg a főszerkesztő Kéry Lászlótól lehetett rengeteget tanulni. Kevés olyan emberrel találkoztam, akinek ilyen biztos lett volna a nyelvérzéke. Az volt a szokás, hogy a rovatvezetők fordításait valamelyik kollegának adták kontrollszerkesztésre. Ez a szokás rengeteg konfliktusnak volt forrása. Mindenki vérig sértődött, ha komolyabban „belemásztak” a szentírásnak tartott szövegébe, és a korrektúrát kezében lobogtatva, már rohant is, kétségbeesetten, a főszerkesztőhöz panaszkodni. Kéry Lászlónak, igaz, kifogástalan volt a nyelvérzéke, de ha az illető a főszerkesztő-helyettessel különbözött össze fordítási ügyben, az ilyen vitában sohasem az épebb nyelvérzék, mindig a hivatali hierarchia volt a győztes. Kéry László a hivatali hierarchiát még a jó fordításnál is nagyobb becsben tartotta…
 
Meglehetősen sok szakirodalmat fordított. Az irodalmi szövegekhez képest mennyiben más feladat tudományos, elméleti szövegeket magyarítani?

 

Fontos kérdés, de nem lehet erre egzakt választ adni. Van François Jacobnak egy könyve, La logique du vivant, azt hiszem, ez a címe, és a híres biológus azt írja ebben a könyvben, hogy az alkotóelemeket illetően az élő anyag meg az élettelen között tulajdonképpen nincs nagy különbség. Egy kicsit az irodalmi meg a nem irodalmi mondat is ilyen, látszatra ugyanabból az anyagból van mind a kettő, és mégis, mekkora különbség… Az irodalmi szöveg él, lélegzik, lebeg… A nem irodalmi mondat esetében csak arra kell ügyelni, hogy az ember pontosan, szabatosan tolmácsolja a közleményt, az ilyen mondat azonos önmagával, az irodalmi mondatnak azonban van mögöttes, sugallatos tartománya, van aurája, az irodalmi mondat esetében patikamérlegen van kidekázva, mi van kimondva, és mi nincs, és az irodalmi mondat esetében nagyon fontos, hogy a nyelvi burok feszesen illeszkedjen a mondattartalomra, hogy a mondatgondolat se ne „lógjon ki” a nyelvi burokból, se ne lötyögjön benne. Az irodalmi mondatok esetében jobban kell figyelni a kontextusra, a szituációra, a szavak, kifejezések funkciójára. Ott semmit sem lehet egyenes vonalú (mechanikus) megfeleltetéssel, egy az egyben visszaadni. Nemcsak megérteni kell a mondatot, a helyzetet is el kell képzelni, és úgy kell fordítani, hogy a magyar olvasó is pontosan ugyanazt „lássa”, amit a francia.
 
Csakugyan, legalább annyi eszét és tanulmányt fordítottam, mint amennyi irodalmat. De volt olyan időszak is az életemben, 1983/1984-től 1990-ig, amikor francia íróbarátommal, a 2006-ban elhunyt Maurice Regnaut-val magyarról franciára is fordítottam, már ha fordításnak lehet nevezni azt az általam készített sete-suta francia „nyersfogalmazványt”, amelynek alapján fordítótársam a végleges szöveget létrehozta. Három Kosztolányi-könyvet ültettünk át franciára. Csináltunk egy Esti Kornél-válogatást (Le traducteur kleptomane, 1985); lefordítottuk a Pacsirtát (Alouette, 1990); és Kosztolányi hírlapi írásaiból is lefordítottunk egy kötetre valót (Cinéma muet avec battements de coeur, 1988). Mindezt nem dicsekvésképpen hozom szóba. Mindössze annyit szeretnék ezzel mondani, hogy mint fordító furcsamód magyarul nem is tudó fordítótársamtól tanultam legtöbbet. Abból, hogy hogyan, milyen úton-módon jutott el a konkrétabb magyar mondattól a magyarnál mindig elvontabb franciáig… Abból, hogy az eredeti szintjéről, mint valami trambulinról elrugaszkodva milyen tartományban kereste a megoldásokat. Máig azt gondolom, se azelőtt, se azóta nem fordítottak magyar irodalmat olyan szinten, mint ő. Ezért fáj annyira, hogy soha díjat, elismerést nem kapott, de még egy nyomorult díj se viseli a nevét. Pedig valóságos remekművek az ő Kosztolányi-fordításai…
 
Jean-Paul Sartre, Roland Barthes, Michel Foucault vagy Pierre Bourdieu – csupán négy azon fontos nevek közül, akiknek a szövegeit segített magyarul is hozzáférhetővé tenni. Milyen hatással voltak ezek a művek az íráshoz, fordításhoz vagy az élethez való viszonyára?

 

Nekünk annak idején, a hetvenes és részben a nyolcvanas években, nemcsak az volt a problémánk, hogy valahogy átlássunk a látszaton, de az is, hogy szellemileg függetlenítsük magunkat a központilag adagolt maszlagtól. Hogy meg tudjuk őrizni gondolkodási autonómiánkat, iróniánkat és humorérzékünket. Igazából csak Roland Barthes írásait és Pierre Bourdieu tanulmányait szerettem. Barthes-nak (főleg a Mitológiák Barthes-jára gondolok) az iróniája, humora, stílusa tetszett, Bourdieu-ben pedig a valóságot rögeszmésen körülhálózó megfogalmazást csodáltam. Barthes és Bourdieu nem is annyira a gondolataival hatott rám, mint inkább írni tanultam tőlük. Ezeket a szerzőket olvasni (és fordítani) valóságos felüdülés volt azokban a szürke és unalmas években…
 
Casanova emlékirataival hogyan került kapcsolatba, és mennyire találta érdekesnek, hogy őt fordíthatja?

 

A Casanova-fordításaimat a nemzetközileg is jól ismert hazai Casanova-szakértőnek, Kovács Ilonának köszönhetem. Casanova érdekes problémával szembesíti fordítóját. Tudjuk, hogy velencei olasz létére franciául írta az emlékiratait, folyékonynak folyékony, gördülékenynek gördülékeny, olvasmányosnak olvasmányos, de korántsem hibátlan francia nyelven. Van valami aranyos bumfordiság, kedves sutaság ebben az ő tanult, de korántsem tökéletes franciaságában. Tudjuk, hogy Casanova halála után vagy húsz évvel, úgy 1830 táján, az eredeti kézirat a lipcsei Brockhaus-kiadóhoz került, és a kiadó – látva a nyelvi ügyetlenségeket meg a sikamlós részleteket – egy Drezdában élő franciát, Jean Laforgue-ot kért meg arra, hogy a szöveget igazítsa hozzá a francia nyelvi standardhoz meg az erkölcsi normákhoz. Laforgue teljesen átdolgozta a visszaemlékezéseket és egészen a XX. század közepéig ebből a kilúgozott és tanárosan irodalmiaskodó szövegből dolgoztak a fordítók. A nyersebb és sokkal értékesebb eredeti viszonylag későn, csak 1960-ban jelent meg Párizsban: nálunk Kovács Ilona érdeme, hogy felhívta a figyelmet a visszaemlékezések eredeti, értékesebb, színesebb, harsányabb szövegére, ebből a kilencvenes években meg is jelent egy kisebb válogatás az Atlantisz kiadónál. Itt a probléma az, hogy hogyan fordítson az ember egy olyan francia írót, akinek a francia nem anyanyelve, és aki nem ír ugyan rosszul, de néha mégis ügyetlenül és hibásan használja a nyelvet. Egy kicsit úgy, mint amikor valaki hibásan lép a menüettben. Ezeket a nyelvi bumfordiságokat a magyarban egyszerűen lehetetlenség visszaadni, nem hangzana természetesen, ha a fordító mégis próbálkozna vele. Érdekes, hogy a mai napig egyetlen kiadónak se jutott eszébe a memoárok eredeti és teljes szövegének megjelentetése, holott biztos, hogy nagy könyvsiker lenne…
 
Honnan jött a Francia-magyar kulturális szótár ötlete?

 

Bart Istvánnak volt az ötlete, még abban az időben, amikor a Corvina kiadónak volt az igazgatója, hogy összegyűjti az angol és az amerikai nyelv „titkos” kulturális referenciáit. Ez az ötlet attól lett zseniális, hogy Bart nem száraz és semleges hangú, hanem nagyon is személyes szótárra gondolt, olyan szótárra, amelybe az adott nyelv ismerője egy kicsit saját élményeit, felismeréseit és elfogultságait is beleírja. Ilyen szubjektív szótárral, meg kell mondanom, azóta se találkoztam. Ha jól emlékszem, 2002-ben beszéltünk először a francia szótárról (az angol meg a német, ha nem tévedek, akkor már létezett), és a könyv 2004 kora nyarára meg is jelent, címlapján a köztársasági államformát jelképező nőalakkal. Ezzel valami olyasmit szerettem volna mondani, hogy a franciák ugyanúgy érzelmi viszonyban állnak a köztársasági államformával, mint ahogyan az angolok a királysággal: mindez náluk szerves része a nemzeti identitásnak. Minálunk, úgy látszik, nincs ilyen erős érzelmi kötődés, nálunk a Köztársaság, sajnos, csak üres forma, minden mögöttes tartalom nélkül…
 
Fordított Boris Vian-t. Hogyan sikerült megbirkóznia az ő különleges nyelvezetével?

 

Egyetlen Vian-regényt fordítottam, ezt most megváltozott címen újra kiadták az életműsorozatban. Ebben a regényében, szerencsére, nem voltak nyelvi nehézségek, eleven mai beszélt nyelvre fordítottam, enyhén stilizált szlenggel. Büszke vagyok erre a fordításomra, úgy érzem, nyelvileg semmit sem öregedett. Remélem, a kontrollszerkesztő sokat nem rontott rajta, az új változatot nem vetettem egybe a szövegemmel, az illető pedig valamiért nem érezte fontosnak, hogy megmutassa a javításait… És itt hadd mondjak valamit. A fordítás nem mechanikus munka, hanem az eredeti írói újraalkotása, vagyis a fordítás írói szöveg. Ha egy író elküldi a művét a kiadónak, abba se szokás a szerző tudta és engedélye nélkül belemaszatolni. Normális esetben a fordítással is ez kell hogy legyen a helyzet. Amatőrnek tartom az olyan kontrollszerkesztőt, aki ezzel nincs tisztában, és önhatalmúlag, a szerző tudta nélkül, akárcsak egy jelzőt vagy egy vesszőt is kicserél a szövegben.
 
Ahhoz, hogy általában azonos stílusúnak érezhessük a jelentős szerzők magyarra lefordított műveit, Ön szerint érdemes lenne újrafordíttatni klasszikusokat?

 

Azért volna érdemes rendszeresen újrafordítani a klasszikusokat, mert változik a nyelv, és a művet sem egészen olyannak látjuk, mint látták a korábbi nemzedékek. Az önmagában nem baj, hogy Balzacot például többen fordították: ekkora életművel egyetlen fordító nem tudna megbirkózni. Sőt, az sem ment ritkaságszámba, hogy egyetlen regényt, mint például Victor Hugo Nyomorultakját, három fordító között osztották fel. A klasszikusok újrafordításával két baj van. Egyik a pénz, vagyis hogy a kiadók nem szívesen áldoznak ilyesmire; a másik, hogy sokan érzelmileg is kötődnek egy-egy régi fordításhoz, és az irodalmi közvélemény nemegyszer valóságos szentségtörésnek tartja, hogy ha a szerzőhöz más is hozzá mer nyúlni. Illés Endre fordításai például nemcsak csapnivalók, a fordító itt-ott nem is érti a szöveget, ezért jó ötletnek tartanám, ha egy kiadó a Vörös és feketét vagy a Pármai kolostort modern fordításban adná közre. A Villon-fordításokra és Moliere-re is bőven ráférne egy kis modernizálás. Én például nagyon kíváncsi volnék, hogy a Nagy Testamentumot vagy a Tartuffe-öt Varró Dániel hogyan tudná visszaadni…
 
Általában véve milyennek érzi a fordítás mai helyzetét? Tapasztalni fejlődést, vagy inkább romlott a színvonal?

 

Rossznak. Ennek több oka van. legelőször is a fordító teljesen védtelen a kiadókkal szemben. Nekem nagy szerencsém volt, hogy az utóbbi időben csupa olyan kiadóval dolgoztam, ahol tiszteletben tartották a teljesítményt, a fordítói szaktudást, de rossz élményem is van, nem is kevés. Amikor például, hogy csak ezt említsem, egy kiadó úgy küldi vissza a végleges szöveget, hogy a szerkesztő nem jelöli a javításait. Probléma még, hogy nem kis kockázat, ha egy fordító kizárólag erre a tevékenységre akarja alapozni az egzisztenciáját. De nem ez a legnagyobb baj. A legnagyobb baj az, hogy ez a szakma tele van amatőrrel, ami annyit jelent, hogy sokszor maguknak a megrendelőknek se kifogástalan a nyelvérzékük. Előfordul, hogy néha már a könyv címének fordítása se stimmel; lassan oda jutunk, hogy az ember a könyvesboltban kinyit egy újonnan megjelent fordítást, és nem hisz a szemének, ahogy olvassa egymás után a tapadó, recsegő, suta magyar mondatokat. Különös, hogy míg egy írót általában lehet kritizálni, fordításról ritkán olvasni a sajtóban, hogy pocsék vagy olvashatatlan. Igaz, azt se nagyon szokták megírni, ha a fordítás jó minőségű! Hadd mondjam el még egyszer: a fordítás az eredeti szöveg írói újrafogalmazása, újraalkotása, nem valami talajszinten való araszolás egyik lefordított szótól a másikig. Előfordul, hogy a fordítók nyelvtudásával sincs minden rendben. A fordítónak sajátos nyelvtudásra van szüksége, nem elég egy nyelvet jól-rosszul beszélni, ismerni kell azt a nyelvet, ha csak passzívan is, minden árnyalatában. És tudni kell olvasni a sorok között. Csak akkor tudunk irodalmat fordítani, ha minden egyes mondatról igyekszünk megközelítően annyit tudni, mint amennyit a szerző tudott, amikor leírta…
 
Melyik fordítására legbüszkébb, és kikkel szeretne még fordítóként foglalkozni?

 

Legbüszkébb a Tocqueville-emlékiratok (Emlékképek az 1848-as forradalomról) fordítására vagyok, ez nemrég jelent meg az Európa-kiadónál. Nagyon szeretem még a svájci Nicolas Bouvier-t, akinek L’Usage du monde (Világunk járása) c. csodálatos útikönyvén jelenleg is dolgozom. Mint fordító, főleg a klasszikusok foglalkoztatnak: ezeknek az újrafordítását nem valami valóságidegen és papírízű irodalmi nyelven, hanem eleven mai nyelven képzelem el. Szívesen dolgoznék például egy Casanova-összesben, ha ilyesmi eszébe jutna valamelyik kiadónak, örömmel állítanék össze egy Tocqueville-levélválogatást, már ha egy ilyen tervnek ma akadna kiadója, és szívesen fordítanék Montaigne-t meg Chateaubriand-t is (a Sírontúli emlékiratok Chateaubriand-jára gondolok), mert az a véleményem, hogy e két óriás közül egyiknek se volt szerencséje a fordítójával. De ezek már nem is annyira tervek, mint inkább ábrándok…