FőképFülszöveg:
A bosszú nyilai C. J. Sansom világszerte népszerű Matthew Shardlake-sorozatának az ötödik része.
 
1545-ben járunk, a franciák hadiflottája az invázió rémével fenyegeti Angliát. A királynő, Parr Katalin Shardlake-et, a púpos ügyvédet kéri meg, hogy járjon utána egy öreg szolgálója ügyének, akinek a fia öngyilkosságot követett el. Shardlake hamarosan egy rendkívül szövevényes ügy közepén találja magát, és mialatt az igazságot próbálja kideríteni, az élete is veszélybe kerül. A szálak messzire vezetnek, a politika legmélyebb bugyraiba, a bűntények felderítésének pedig nagyobb a tétje, mint azt gondolta volna.

Részlet a regényből:
Első fejezet

A templomudvar békés volt a nyári délutánon. A kavicsos ösvényen ágak és gallyak hevertek szanaszét, amiket az országon végigsöprő pusztító szelek törtek le a fákról 1545 viharos júniusán. Mi Londonban olcsón megúsztuk, csak néhány kémény veszett oda, de északon a szelek nagy pusztítást vittek végbe. Az emberek öklömnyi jégdarabokról beszéltek, melyeken arcvonások rajzolódtak ki. Azonban, ha valakik, az ügyvédek igazán tudják, az emberek hogyan színezik ki a történeteket.
Az egész reggelt a Lincoln’s Inn-beli irodámban töltöttem, néhány új tényvázlaton dolgoztam a Court of Requests elé kerülő ügyekben. Őszig ezek már nem kerülnek sorra, mivel a törvényszék nyári ülésszaka korábban fejeződött be a király parancsára, tekintettel az invázió veszélyére.
Az elmúlt hónapokban azon kaptam magam, hogy egyre nyugtalanabbá váltam a papírmunkától. Néhány kivételtől eltekintve a Requestsen ugyanolyan ügyek kerültek elő újra meg újra: földbirtokosok el akarták űzni a bérlőiket a földjeikről, hogy birkákat legeltethessenek a jövedelmező gyapjúkereskedelem céljából, vagy ugyanezen okból próbálták kisajátítani a falu közös földjeit, amelyektől a szegények függtek. Fontos ügyek voltak, de mindig ugyanazok. És miközben dolgoztam, pillantásom állandóan arra a levélre tévedt, amelyet egy küldönc hozott Hampton Courtból. Az asztalom sarkán hevert, egy fehér téglalap, amelynek közepén egy domború vörös pecsétviasz csillogott. A levél aggasztott, főképp tartalma vázlatossága miatt. Végül, mivel képtelen voltam visszatéríteni a gondolataimat a munkához, úgy döntöttem, sétálok egyet.
Az irodámból kilépve egy virágárust vettem észre, egy fiatalasszonyt, akit beengedett a Lincoln’s Inn kapuőre. Az udvar egyik sarkában állt, szürke ruhában, piszkos kötényben, arcát fehér főkötő keretezte, és kis bokrétákat nyújtott az elhaladó ügyvédek felé. Ahogy odaértem, megszólított, közölte, hogy özvegy, a férje a háborúban esett el. Sárga violák hevertek a kosarában, amelyekről rögtön eszembe jutott, hogy közel egy hónapja nem látogattam meg szegény házvezetőnőm sírját, mivel ezek a virágok voltak Joan kedvencei. Kértem egy csokrot belőlük, és ő átnyújtotta megkérgesedett kezével. Egy félpennyst kapott érte; pukedlizett és kedvesen megköszönte, bár a tekintete hideg maradt. Továbbmentem, keresztül a főkapun, fel a nemrég kövezett Chancery Lane-en a tetején lévő kis templomhoz.
Séta közben megróttam magam az elégedetlenségem miatt, emlékeztetve magam arra, hogy sok kollégám irigyelte a Court of Requestsnél betöltött ügyvédi pozíciómat, és arra, hogy megvoltak azok az alkalmankénti, jövedelmező ügyeim, amelyek a királynő ügyvédjén keresztül jutottak hozzám. De az utcán mellettem elhaladó sok, magába merült, aggodalmas arc eszembe juttatta, hogy olyan idők járnak, amikor bárki elméje zaklatott lehet. Azt beszélték, hogy a franciák harmincezer embert gyűjtöttek össze a Csatornaparti kikötőikben, készen arra, hogy lerohanják Angliát hatalmas flottájukkal, némelyik hadihajó fedélzetén még istállók is voltak a lovak számára. Senki sem tudta, hogy hol szállhatnak partra, és szerte az országban embereket soroztak be és küldtek a partvidék védelmére. A király flottájának minden hajóját a tengerre küldték, valamint nagy kereskedelmi hajókat foglaltak le és készítettek fel a háborúra. Előző évben a király példátlan adókat vetett ki, hogy fizethesse a Franciaország elleni, teljes kudarcnak bizonyult hadjáratát; ráadásul a múlt év tele óta egy angol sereget ostrom alatt tartottak Boulogneban. És most a háború elérkezhet hozzánk.
Beléptem a templomkertbe. Akármennyire is hiányzik az emberből a vallásosság, a temető légköre csendes elmélkedésre biztat. Letérdeltem, és Joan sírjára helyeztem a virágokat. Közel húsz éven át vezette a háztartásomat; amikor először jött hozzám, negyvenéves özvegy volt, én pedig egy tapasztalatlan, frissen végzett ügyvéd. Egy özvegy család nélkül, aki arra szánta az életét, hogy kiszolgálja az igényeimet; csendesen, hatékonyan, kedvesen. Tavasszal influenzás lett, és egy héten belül meghalt. Mélységesen hiányzott, annál is inkább, mert rájöttem, hogy mindezen évek alatt mennyire természetesnek vettem odaadó gondoskodását. A különbség ahhoz a hitvány fickóhoz képest, aki most az inasomként szolgál, keserű volt.
Egy sóhajtással felálltam, a térdem recsegett. A sír felkeresése megnyugtatott, de felkavarta azokat a melankolikus hangulatokat, amelyek természetemből kifolyólag emészteni szoktak. Végigsétáltam a sírkövek között, mivel ismertem másokat is, akiket ide temettek. Egy szép márvány sírkő előtt álltam meg.

ROGER ELLIARD
A LINCOLN’S INN BARRISTERE
SZERETETT FÉRJ ÉS APA
1502–1543

Emlékeztem a beszélgetésre, amit Rogerrel folytattam nem sokkal a két évvel ezelőtti halálát megelőzően, és szomorúan elmosolyodtam. Arról beszéltünk, hogy a király eltékozolta a rendházakból szerzett vagyont, elköltve palotákra, pompára, és semmit sem tett azért, hogy valamivel pótolja azt a kevés segítséget, amit a szerzetesek nyújtottak a szegényeknek. Egyik kezemet a kőre helyeztem, és csendesen azt mondtam: – Ó, Roger, ha látnád, hogy mit hozott ránk most. – Egy öregasszony, aki virágokat rendezgetett egy közeli síron, felém nézett, ideges fintor jelent meg ráncos arcán arra a látványra, hogy egy púpos ügyvéd a holtakhoz beszél. Eljöttem onnan.
Egy kicsivel arrébb újabb sírkő, amelyet Joanéhoz hasonlóan én emeltettem azon a helyen, egy rövid felirattal rajta:

GILES WRENNE
YORK BARRISTERE
1467–1541

Ezt a sírkövet nem érintettem meg, és nem is szólítottam meg az öregembert, aki odalent feküdt, de emlékeztem rá, hogyan halt meg Giles, és ráébredtem, hogy tényleg én vonzom a sötét hangulatot magamra.
Ekkor egy hirtelen felharsanó trombita hangja rémített majdnem halálra. Az öregasszony is felegyenesedett, és maga köré bámult, kitágult szemekkel. Sejtettem, mi történhetett. Odamentem a templomudvart a Lincoln’s Inn Fieldstől elválasztó falhoz, és kinyitottam a fakaput. Átmentem rajta, és a mögötte lévő látványra meredtem.

A Lincoln’s Inn Fields egy üres, nyílt, megműveletlen terület volt, ahol joghallgatók vadásztak nyúlra a Coney Garth füves dombján. Máskor kedd délután csak néhány áthaladó embert láthattunk volna ott, de ezen a napon tömeg gyűlt össze, nézték, ahogy ötven fiatalember, közülük sokan ingben és zekében, de néhányan kék inasköpenyben felálltak öt girbe-gurba sorba. Néhány rosszkedvűnek látszott, mások nyugtalannak, míg voltak, akik lelkesnek tűntek. A legtöbbjük kezében hosszúíj volt, amelynek tartását törvény követelte meg a katonakorban lévő emberektől az íjászat gyakorlása céljából, és aminek sokan nem tettek eleget, helyette az úriember státusszal nem rendelkezők számára illegális tekézést vagy a kockázást és kártyázást részesítve előnyben. A hosszúíjak két yard hosszúak voltak, legtöbbször magasabbak, mint tulajdonosaik. Akadtak azonban, akik kisebb íjakat viseltek, néhány gyengébb minőségű szilfából készült a tiszafa helyett. Majdnem mindegyikük bőr csuklóvédőt viselt az egyik karján, és ujjvédőket a másik kézen. Az íjaik fel voltak ajzva, használatra készen.
A fiatalembereket tízesével sorokba rendezte egy középkorú, szögletes arcú, rövid fekete szakállas katona, erősen rosszalló kifejezéssel az arcán. Kitűnt a londoni városőrség egyenruhájában, ami egy fehér, ujjas zekéből állt, és egy hasított nadrágból, ami felfedte az alsó vörös bélést, valamint egy kerek, kifényesített sisak egészítette ki ruházatát.
Több mint kétszáz yarddal távolabb álltak a célpontok, a füvesített, hat láb magas földhányások. Itt kellett volna minden szolgálatra alkalmas férfinak gyakorolnia minden vasárnap. Hunyorogva kivettem egy odaerősített, rongyokba öltöztetett szalmabábut, fején sisakkal, amelynek az elejére elnagyolt francia liliomot festettek. Rájöttem, hogy ez egy újabb seregszemle, ami arra szolgál, hogy még több városi ügyességét teszteljék, és kiválogathassák azokat, akiket a partvidéken gyülekező seregekbe küldenek, vagy a király hadihajóira. Örültem, hogy negyvenhárom éves púposként fel voltam mentve a katonai szolgálat alól.
Egy remek szürke kanca hátáról zömök kis férfi figyelte a helyükre toporgó férfiakat. A lovat borító takaró London város színeiben pompázott, a fején pedig egy fém védőlemez volt a szemeinek kivágott lyukakkal, ami ettől koponyára hasonlított. A lovas mellvértet viselt, karját és felsőtestét fényesre csiszolt acél borította, széles fekete kalapján egy pávatoll lengedezett a szellőben. Felismertem benne Edmund Carvert, az egyik rangidős városi tanács tagot; két évvel korábban megnyertem neki egy ügyet a bíróságon. Nyugtalannak látszott a páncéljában, kényelmetlenül fészkelődött a lován. Egy igen jóravaló ember volt a selyemkereskedők céhéből, akit emlékeim szerint leginkább a finom ételek érdekeltek. Mellette két másik katona állt a város őrség egyenruhájában, egyikük egy hosszú réztrombitát tartott, a másik egy alabárdot. A közelben egy írnok várakozott fekete zekében, nyakában hordozható írótábla lógott egy köteg papírral hozzáerősítve.
Az alabárdos férfi letette a fegyverét, és felkapott fél tucat bőr nyílvesszőtegezt. Végigfutott az újoncok első vonala előtt, és egy sorban nyílvesszőket borított ki a földre. A parancsokat osztogató katona még mindig éles pillantásokkal figyelt, szeme az embereket vizslatta. Sejtésem szerint hivatásos katonatiszt lehetett, olyan, mint amilyenekkel a király Yorkba vezető nagy menetén találkoztam négy évvel korábban. Most valószínűleg a londoni városőrségnél szolgált, az önkéntes katonák pár éve felállított londoni alakulatánál, akik hétvégenként katonai gyakorlatokon vettek részt.
Hangosan, erőteljesen beszélt az emberekhez. – Anglia férfijainak szolgálniuk kell a legnagyobb veszedelem órájában! A franciák készen állnak rá, hogy partra szálljanak, hogy tüzet és rombolást hozzanak asszonyainkra és gyermekeinkre. De mi emlékszünk Agincourt-ra! – Drámai szünetet tartott. Carver felkiáltott: – Úgy ám! – és az újoncok utána kiáltották.
A tiszt folytatta. – Agincourt óta tudjuk, hogy egy angol három franciával ér fel, és mi ellenük küldjük a legendás íjászainkat, hogy szembeszálljanak velük! Azok, akiket ma kiválasztunk, egy köpenyt és naponta három pennyt kapnak! – Hangja megkeményedett. – Most pedig lássuk, fiúk, hogy közületek ki az, aki hetente gyakorolt, ahogy a törvény előírja, és ki az, aki nem. Aki nem… – hatásvadász szünetet tartott – az esetleg lándzsásként találja besorozva magát, hogy közvetlen közelről találkozhasson a franciákkal! Tehát ne gondoljátok, hogy a gyenge teljesítmény megment a háborútól. – Végigfuttatta a pillantását az embereken, akik toporogtak és nyugtalannak látszottak. Volt valami komor és dühös a tiszt sötét szakállú arcában.
– Most pedig – kiáltotta – amikor megszólal újra a trombita, minden ember hat nyilat lő a célra, olyan gyorsan, ahogy csak képes, kezdve az első sor bal szélétől. Egy különleges bábut készítettünk nektek, így elképzelhetitek, hogy ez egy francia, aki az anyátokat jött megbecsteleníteni, ha van anyátok!
A figyelő tömegre pillantottam. Voltak ott izgatott süvölvények és néhány idősebb férfi a szegényebb fajtából, de néhány ideges kinézetű fiatalasszony is, talán az odahívott férfiak feleségei vagy szerelmei.
A katona az ajkaihoz emelte a trombitát, és ismét megfújta. Az első ember, egy köpcös, jóképű fiatalember bőrmellényben, magabiztosan előrelépett íjával. Felkapott egy nyílvesszőt, és az íj húrjára helyezte. Aztán gyors, könnyed mozdulattal hátradőlt, kiegyenesedett, és nagy ívben útjára engedte a nyílvesszőt, keresztül a széles térségen. Az tompa zajjal belecsapódott a liliomba a madárijesztőn, olyan erővel, hogy úgy megremegett, mintha élő dolog lenne. Kevesebb mint egy perc alatt megfeszített és elengedett még öt nyilat, mindegyik eltalálta a bábut. Lármás éljenzés harsant a gyerekek felől. A férfi elmosolyodott és megfeszítette széles vállait.
– Nem rossz! – kiáltott fel a tiszt kelletlenül. – Menj, és jegyeztesd be a nevedet! – Az új regruta odament az írnokhoz, íjával a tömegnek integetve.
Egy magas, laza járású, fehér inges fiatal fickó volt a következő, aki alig látszott húsznak. Csak egy szilfa íja volt, és aggodalmasnak tűnt. Feltűnt, hogy nem viselt sem csuklóvédőt, sem ujjvédőt. A tiszt zordan nézett rá, ahogy félresöpört a homlokából egy szőke tincset, aztán lehajolt, felvett egy nyílvesszőt, és a húrra helyezte. Látható erőfeszítéssel megfeszítette az íjat, és elengedte. A nyílvessző túl hamar leesett, belecsapódott a fűbe. Az íj megfeszítésétől a fiatalember kibillent az egyensúlyából és majdnem elesett, egy lábon szökdécselt egy pillanatig, és nevetést váltott ki a gyerekekből.
A második nyílvessző mellé ment, a céltábla szélébe ágyazódott, a fickó pedig felkiáltott, meggörnyedve a fájdalomtól. Egyik kezét a másikkal tartotta. Vér csorgott az ujjai közül. A tiszt komor pillantást vetett rá. – Nem gyakoroltunk, mi? Még egy nyílvesszőt sem tudsz kilőni rendesen. Belőled lándzsás lesz, az bizony! Egy ilyen magas fickó, mint te, hasznos lesz a közelharcban. – A fickó rémültnek látszott. – Gyerünk – kiáltotta a tiszt –, van még négy nyílvessződ, amit ki kell lőnöd. Ne foglalkozz a kezeddel. Ennek a társaságnak, úgy néz ki, jól jönne egy kis nevetés.
Elfordultam. Engem megszégyenítettek egyszer egy tömeg szeme láttára, és ez nem olyasmi volt, amit mások kárára élveztem volna végignézni.

Az udvarról már eltűnt a virágárus. Az irodámba mentem, ahol fiatal írnokom, Skelly végzéseket másolt a külső irodában. Egészen közel ráhajolt az író asztalára, figyelmesen meredve szemüvegén keresztül az iratra.
– Seregszemle van odaát a Lincoln’s Inn Fieldsen – mondtam neki.
Felnézett. – Hallottam, hogy a városőrségnek ezer embert kell találniuk, hogy leküldjék őket a déli partvidékre – mondta csendes hangján. – Gondolod, hogy a franciák valóban megtámadnak minket, uram?
– Nem tudom, Skelly – mosolyogtam rá nyugtatón. – De téged nem fognak behívni. Feleséged van és három gyereked, és szemüvegre van szükséged a látáshoz.
– Remélem én is, és imádkozom, uram.
– Biztos vagyok benne. – Bár ezekben a napokban sohasem tudhatja az ember.
– Barak visszatért Westminsterből? – kérdeztem, rápillantva az asszisztensem üres asztalára. Én küldtem el a Requests hivatalába, hogy pénzt helyezzen letétbe.
– Nem, uram.
Felhúztam a szemöldököm. – Remélem, Tamasin jól van.
Skelly elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy csak azért késlekedik, mert csónakot kell találnia a folyónál, uram. Tudod, hogy mennyire zsúfolt az utánpótlást szállító hajókkal.
– Lehet. Mondd meg Baraknak, hogy keressen meg, amikor megjön. Vissza kell térnem az irataimhoz. – Átmentem az irodámba, kissé attól tartva, hogy Skelly túlzottan aggodalmaskodónak gondol. Barak és a felesége kedves barátaim voltak. Tamasin két hónapon belülre babát vár, az első gyermeke halva született. Egy sóhaj kíséretében a székembe vetettem magam, és felkaptam egy igényjogosultság leírását, amit korábban olvastam. A pillantásom megint az asztal sarkán lévő levélre vándorolt. Kényszerítettem magam, hogy másfelé nézzek, de a gondolataim hamarosan visszatértek a seregszemléhez: az invázióra gondoltam, azokra a fiatalemberekre, akiket szétszaggatnak és legyilkolnak a csatában.
Kinéztem az ablakon, aztán elmosolyodtam és megráztam a fejem, ahogy megláttam régi ellenfelem, Stephen Bealknap magas, vékony alakját, amint átvágott a napsütötte udvaron. Mostanra meggörnyedt, és fekete barristerköpenyében, valamint fehér sapkájában úgy nézett ki, mint egy óriási szarka, ami giliszták után kutat a földön.
Bealknap hirtelen kiegyenesedett és előremeredt. Megpillantottam Barakot, amint felé sétál az udvaron keresztül, vállán lógó bőrtáskájával. Titkárom hasa kidomborodott a zöld zekéje alatt. Arca is teltebb lett egy kissé, ami meglágyította a vonásait, és fiatalabbnak látszott tőle. Bealknap megfordult, és gyorsan elsietett a kápolna felé. Ez a furcsa, zsugori ember két évvel azelőtt eladósodott nálam egy kisebb összeggel. Az általában határtalanul szemtelen Bealknap, aki azzal büszkélkedett, hogy sohasem vált meg pénztől, megfordult és elsietett, ha bármikor meglátott engem. Ez állandó tréfa tárgya lett a Lincoln’s Innben. Nyilvánvalóan már Barakot is kerülte. A titkárom megtorpant és szélesen elvigyorodott Bealknap hátát látva, ahogy az elrohant. Megkönnyebbülést éreztem; nyilván semmi sem történt Tamasinnal.
Néhány perccel később csatlakozott hozzám az irodámban. – Minden rendben a letétekkel? – kérdeztem.
– Igen, de nehéz volt csónakot szerezni a Westminster lépcsőinél. A folyó dugig telt a hadseregnek utánpótlást szállító bárkákkal, a csónakosoknak a parthoz kellett húzódniuk, hogy utat adjanak. Az egyik nagy hadihajó is lent volt a Towernál. Szerintem Deptfordból hajózták fel, hogy az emberek láthassák, de nem hallottam örömujjongást a partokról.
– Az emberek hozzászoktak már ezekhez. Teljesen más volt, amikor a Mary Rose és a Great Harry kivitorlázott. Százak álltak ujjongva a két parton. – Az íróasztalom előtt álló szék felé mutattam. – Gyere, ülj le. Hogy van ma Tamasin?
Leült és szárazon elmosolyodott. – Morgós. Megviseli a hőség, és a lábai bedagadtak.
– Még biztos abban, hogy a gyerek lány lesz?
– Igen. Tegnap kikérte egy jósnő véleményét, aki a Cheapside-on tevékenykedik, ő meg természetesen azt mondta neki, amit hallani akart.
– És te biztos vagy benne, hogy a gyerek fiú lesz?
– Az vagyok. – Megrázta a fejét. – Tammy ragaszkodik hozzá, hogy a megszokott módon élje a napjait. Mondtam neki, hogy a jó származású hölgyek a szobáikban maradnak nyolc héttel a szülés előtt. Azt hittem, hogy ettől egy kicsit megpihen, de nem.
– Nyolc hét mostantól?
– Guy szerint. Holnap ő is meglátogatja. És ott van neki Marris asszony, hogy gondoskodjon róla. Tammy örült, amikor látta, hogy dolgozni megyek. Azzal vádol, hogy felfújom a dolgot.
Elmosolyodtam. Tudtam, hogy Barak és Tamasin most boldogok. Az első gyermekük halála után volt egy rossz időszakuk, és Tamasin elhagyta őt. Baraknak azonban sikerült visszahódítania olyan állhatatos, szerelmes kitartással, amit hajdan nem gondoltam volna róla. Segítettem nekik, hogy találjanak egy kis házat a közelben, és egy alkalmas cselédet is Joan barátja, Marris asszony személyében, aki dajkaként dolgozott, és volt tapasztalata a gyerekekkel.
Az ablak felé bólintottam. – Láttam, ahogy Bealknap megfordult, hogy elkerüljön.
Felnevetett. – Ezt mostanság kezdte el csinálni. Attól fél, hogy rákérdezek arra a három fontra, amivel tartozik neked. Ostoba seggfej. – Szeme gonoszul felcsillant. – Négyet kellene kérned tőle, látva, mennyit esett a pénz értéke.
– Tudod, néha kételkedem benne, hogy Bealknap barátunk még teljesen épelméjű-e. Két éve már, hogy bolondot csinál magából és gúnyolódások céltáblájává vált azzal, hogy elkerül engem, és most már téged is.
– És mindeközben csak gazdagabb lett. Azt mondják, hogy eladott valamennyi aranyat a pénzverdének újraverés céljából, és nagyban kölcsönöz pénzt azoknak, akiknek szükségük van rá az adók megfizetéséhez, most, hogy a pénz kamatra adását legálissá tették.
– Vannak páran a Lincoln’s Innben, akiknek szükségük van erre, hogy megfizessék a rendkívüli hozzájárulást. Mégis az, ahogy Bealknap viselkedik, nem egy kiegyensúlyozott elmére utal.
Barak átható pillantással mért végig. – Olyanná váltál, aki túlságosan könnyen őrültséget feltételez az emberekről. Ez azért van, mert túl sok időt töltesz Ellen Fettiplace-szel. Válaszoltál már a legutóbbi üzenetére?
Türelmetlenül intettem. – Ne kezdjük ezt megint. Válaszoltam, és holnap megyek a Bedlambe.
– Talán bolond, de kénye-kedve szerint ugráltat téged. – Barak komolyan nézett rám. – Tudod, hogy miért.
Témát váltottam. – Ma elmentem sétálni korábban. Szemlét tartottak a Lincoln’s Inn Fieldsen. A tiszt azzal fenyegette azokat, akik nem gyakorolták az íjászatot, hogy lándzsás lesz belőlük.
Barak megvetéssel válaszolt. – Tudod te is, ahogy mindenki, hogy a király törvényei ellenére is csak azok gyakorolják az íjászatot rendszeresen, akik szeretik azt. Ez kemény munka, és megállás nélkül kell csinálnod, ha jó akarsz lenni benne. – Komoly pillantást vetett rám. – Nincs értelme annyira népszerűtlen törvényeket hozni, amelyeket erővel kell kikényszeríteni. Lord Cromwell tudta ezt, tudta, hol kell meghúzni a határt.
– Ezt kikényszerítik. Sohasem láttam ehhez foghatót azelőtt. És tegnap szemtanúja voltam, amikor a konstáblerek átfésülték az utcákat a koldusok és csavargók után, akiket a király utasítására a gályák evezői mellé küldenek. Hallottad a legutóbbi hírt, hogy francia csapatok szálltak partra Skóciában, és a skótok is készen állnak, hogy ránk zúduljanak?
– A legutóbbi hír – ismételte Barak gúnyolódva. – Ki terjeszti ezeket a történeteket arról, hogy a franciák és a skótok lerohannak minket? A király emberei, azok. Talán, hogy megakadályozzák a nép lázadását, ahogy ’36-ban tették. Az adók és a pénz lerontása ellen. Nézd csak ezt. – Keze az erszényébe mélyedt. Elővett egy kis ezüstérmét, és odacsapta az asztalra. Felvettem. A király kövér, tokás arca nézett fel rám.
– Egyike az új shillingeknek – mondta Barak. – Egy teston.
– Nem láttam még ilyet.
– Tamasin elment vásárolni Marris asszonnyal tegnap a Cheapside-ba. Ren geteg van belőle. Nézd a tompa színét. Olyan sok rezet adtak az ezüsthöz, hogy csak nyolc penny értéken számolnak vele. A kenyér és a hús ára az egekbe emelkedett. Nem mintha sok kenyér lenne, annyit elrekviráltak a hadsereg számára. – Barak barna szeme dühösen megvillant. – És hová tűnt a többletezüst? A német bankárok kifizetésére, akik pénzt kölcsönöztek a királynak a háborúra.
– Te tényleg azt gondolod, hogy egyáltalán nem lesz francia invázió?
– Talán. Nem tudom. – Tétovázott, aztán hirtelen kibökte: – Az hiszem, megpróbálnak elvinni a seregbe.
– Micsoda? – egyenesedtem fel azonnal.
– A konstábler minden házat körbejárt a kerületben múlt pénteken valami katonával, és minden katonakorú férfit nyilvántartásba vettek. Mondtam nekik, hogy feleségem van és úton van a gyerek. A katona azt mondta, hogy alkalmas férfinak látszom. Bemutattam neki, és közöltem vele, hogy tűnjön el. A gond az, hogy tegnap visszajött. Tamasin látta az ablakon keresztül, és nem nyitott neki ajtót.
Felsóhajtottam. – A túlzott önbizalmad fogja a végzetedet okozni egy nap.
– Ezt mondja Tamasin is. De nem visznek el házasembereket, akiknek gyerekük van. Vagy legalábbis nem sokat.
– A hatalom komolyan veszi. Szerintem lesz egy inváziós kísérlet, különben miért toboroznák ezt a többezernyi katonát? Vigyáznod kellene magadra.
Barak felháborodottnak látszott. – Semmi ilyenre nem kerülne sor, ha a király nem támadta volna meg Franciaországot a múlt évben. Negyvenezer embert küldtek át a Csatornán, és mi történt? Úgy zavartak el minket, hogy a farkunkat a lábunk közé húzva rohantunk vissza, kivéve azokat a szerencsétlen barmokat, akiket Boulogne-ban ostromolnak. Mindenki azt mondja, hogy csökkenteni kellene a veszteségeinket, feladni Boulogne-t és békét kötni, de a király nem fog. Nem, a mi Henrikünk.
– Tudom. Egyetértek.
– Emlékezz a múlt őszre. A Franciaországból visszatérő katonák lerongyolódva, betegségtől sújtva hevertek minden városba vezető úton. – Arca megkeményedett. – Nos, ez nem fog megtörténni velem.
Ránéztem az asszisztensemre. Volt idő, amikor Barak kalandként tekintett volna a háborúra. De nem most. – Hogy nézett ki ez a katona?
– Nagydarab, veled egykorú, fekete szakállal, a londoni városőrség egyenruhájában. Úgy nézett ki, mint aki már katonáskodott.
– Ő vezette a seregszemlét. Hivatásos tiszt lehet. Nem olyan, akinek keresztezned kellene az útját, azt mondom.
– Hát, ha ő mustrálja az összes besorozott embert, remélhetőleg túl elfoglalt lesz, hogy velem törődjön.
– Remélem. Ha visszatér, keressél fel azonnal.
– Köszönöm – mondta csendesen.
Kinyúltam az asztalom sarkán fekvő levélért. – Cserébe szeretném, ha
megnéznéd ezt. – Átadtam neki.
– Ugye nem egy újabb üzenet Ellentől?
– Nézz rá a pecsétre. Már láttad azelőtt.
Felnézett. – A királynőé. Warner úrtól jött? Újabb ügy?
– Olvasd el. – Haboztam. – Aggaszt engem.
Barak kibontotta a levelet, és hangosan olvasta.
– Örömmel venném személyes tanácsát egy ügyben, egy magánjellegű ügyben. Felkérem, hogy látogasson meg itt a Hampton Courtban, holnap délután három órakor.
– Aláírás…
– Tudom. Katalin királyné, nem Warner ügyvéd.
Barak újra elolvasta. – Ez elég rövid, de azt mondja, hogy ez egy ügy. Semmi nem utal arra, hogy bármi politikai jellege lenne.
– De biztosan valami olyan, ami szorosan érinti őt, mivel saját maga írt. Egyre csak a múlt év jut eszembe, amikor a királyné Warnert bízta meg a szolgája rokonának a képviseletével, akit eretnekséggel vádoltak.
– Megígérte, hogy kihagy az ilyen jellegű dolgokból. És ő olyan személy, aki tartja a szavát.
Bólintottam. Több mint két évvel korábban, amikor Parr Katalin királyné még Lady Latimer volt, megmentettem az életét. Akkor ígéretet tett arra, hogy egyrészt a pártfogóm lesz, másrészt sohasem kever bele politikai ügyekbe.
– Mikor láttad őt utoljára? – kérdezte Barak.
– Tavasszal. Megtisztelt egy audienciával a Whitehallban, hogy megköszönje, hogy megoldottam a midlandi birtokainak zűrzavaros ügyét. Aztán a múlt hónapban elküldte nekem az imádságoskönyvét. Emlékszel, megmutattam neked. Imák és meditációk.
Grimaszt vágott. – Lehangoló írás.
Szomorúan elmosolyodtam. – Igen, az volt. Azelőtt nem vettem észre, hogy mennyi szomorúság van benne. Tett bele egy személyes megjegyzést, miszerint reméli, hogy ez majd az Úr felé fordítja az elmémet.
– Ő sohasem tenne olyat, ami ártana neked. Ez egy újabb ingatlanügy lesz, meglátod.
Hálásan elmosolyodtam. Barak ismerte a politika világának sötét oldalát a korai éveiből, és értékeltem a nyugtatgatását.
– A királyné és Ellen Fettiplace ugyanazon a napon! – mondta tréfálkozva. – Zsúfolt holnapod lesz.
– Igen. – Visszavettem a levelet. Emlékeztem az utolsó alkalomra, amikor meglátogattam a Hampton Courtot; a gondolatra, hogy ismét meg kell jelennem ott, összeszorult a gyomrom a félelemtől.

A Kiadó engedélyével.