FőképAz újrakiadás kapcsán ismét kézbe vettem Hassel regényét, mert kíváncsi voltam, mennyire látom másként, mint évekkel korábban. Jó hír, hogy megítélésem mit sem változott, ez a könyv még mindig brutális krónikája a II. világháborúnak. A teljességhez hozzátartozik a kiegészítés, miszerint ezek a könyvek nem valósághű naplók, nem történész szemmel fogant visszaemlékezések, hanem csupán a szerző regényes formában közreadott háborúellenes hitvallása. Tudom jól, sokan megkérdőjelezik Hassel személyes tapasztalatát, és nem győzik hangoztatni a könyveiben előforduló valótlanságokat, véleményem szerint azonban ezek igazából nem csökkentik az írások értékét. Eddig is fikciónak tartottam őket, ha úgy tetszik, költői túlzásnak – persze költészet egy bekezdésnyi sincs ezekben a szövegekben, ellenben ott van mindaz a borzasztóság, amit a közember átélhet és elszenvedhet a háborúban.
 
Hassel szerencsére megkímél bennünket az izmusok által dicsőített hősiességtől, nála teljes mértékben hiányzik az orosz háborús regényekre jellemző csapatszemlélet, miként az amerikaiak által képviselt „egyéniségek mennek a harctérre és győznek” felfogást sem teszi magáévá. Pusztán azt tudjuk meg, milyen a besorozott átlagpolgár élete a harcmezőn, ahol nem csupán azt mondják meg neki, mikor menjen vécére, hanem a gondolkodást is kinevelik belőle. „Már nem vagyunk emberi lények, csak valamiféle sarkköri vadállatok, akik ölnek, hogy élhessenek. Ha pihenőt kapunk, akkor is csak a fegyvereinket élesítjük.”
 
A dán író, mire eljutott tizedik könyvéhez, úgymond tökélyre fejlesztette stílusát, aminek fő jellegzetessége a hagyományos értelemben vett történetmesélés hiánya. Ez a könyv nem regény, inkább csak papírra hányt emlékmorzsák halmaza, melyeknek nem sok közük van egymáshoz, legfeljebb az egymást követő oldalszámok biztosítják a folyamatosságot. De míg mondjuk egy hasonló módon megírt szerelmes regény, vagy pusztán szépirodalom esetében erősen kétséges a hatás, addig Hasselnél minden a helyén van, működik. Cseppet sem zavaróak a látszólagos bakugrások ebben a nemlétező történetben, mert a dirib-darabokból összeáll a kép: a moszkvai csata grandiózus és véres drámája, a front előre és hátra mozgása, amikor a résztvevő katonák számára csak a pusztulás volt biztos. A korábban megismert „hősök” pontosan beleillenek ebbe a reménytelenségbe, ahol csak a túlélés, a pillanatnyi életben maradás és a közvetlen bajtársak számítanak, minden más értelmetlen és üres jelentéssel bír. Ezt az érzést erősítik a naturálisan elmesélt csatajelentek, amelyekből nem csak az erőszakos elmúlás számtalan válfaját ismerjük meg, hanem a pusztítás szüneteinek csendje is felértékelődik.

Hassel legnagyobb erénye kétségtelenül abban rejlik, ahogyan képes visszaadni a lövészárok nyomorúságát (akárcsak az előző háború kapcsán tette Barbusse), a harcolók elszántsággal elegy kétségbeesését, és nem utolsó sorban az egész háború embertorzító mivoltát. Ráadásul nem feledkezik el a másik oldalról, időnként bepillantunk a szovjet katonák hétköznapjaiba is. A tablót a fejezetek elején elhelyezett idézetek teszik teljessé, melyek a német hátország és vezetés kaotikus állapotát mutatják be. Sokadszorra is letehetetlen, és bár a tartalmán lehet vitatkozni, hatása megkérdőjelezhetetlen.
 
A szerző életrajza