FőképFülszöveg:
Tizenkét író, tizenkét zseniális történet a sáros, véres, levendulaillatú középkorból.
A kötet szerzői hivatalosan amatőrök, hiszen nem mutatkoztak még be önálló könyvvel, nem köszönnek ránk óriásplakátokról, és nem hangos tőlük a sajtó. Az olvasó azonban mégis meglepődhet, méghozzá okkal: azt a lendületet, frissességet, íráskészséget, tehetséget és kreativitást, mellyel a Sár, vér, levendula tucatnyi szerzője bír, sok nemzetközi hírű sikerszerző megirigyelhetné.
E rendhagyó, tematikus antológia segítségével különleges időutazást tehetünk a kilencedik és a tizenhetedik század között. Átélhetjük annak a harcosnak a vívódását, akinek a törzse megölte Gellért püspököt. Megismerhetjük az ingatag, részeges Vak Béla király feleségét, aki Aradon hatvannyolc magyar nemesnek nyújtja át a mérges kelyhet. Együtt kereshetjük a Szentföldről hazatérő, kiábrándult lovaggal János pap országát. A török által ostromolt nagyváradi végvárban megtudhatjuk, miféle titkos fegyvert agyalt ki és rejtett el költeményeiben Janus Pannonius. A crécyi csatában pedig, mely a Monty Python legelborultabb pillanatait idézi, úgy ronthatunk az ellenségre, hogy közben a hasunkat fogjuk a nevetéstől.
Nem kétséges, hogy a Historium Kiadó Fiatal magyar prózaírók sorozatának első kötetét jegyző írók neveivel találkozni fogunk még a jövőben.


Részletek a könyvől:

Köcsky Rudolf: János pap országa

A tél fehér fogai még egy utolsót martak a tavaszba, mikor urammal az apátsághoz értünk. Az utolsó város, Guardia Piemontese, negyednapi lovaglásra maradt mögöttünk a hegy és az erdő átellenes oldalán. Előttünk tejszínű köd rejtette a völgyben fekvő klastrom rozsdabarna épületeit, egyedül a harangtorony emelkedett ki a fehérségből, akár egy hatalmas varrótű feje.
Hátasainkat kantárszáron vezettük ki a fák közül, mert a patáknak veszélyessé vált az ösvény. Ökölnyi, éles sziklák közt jártunk, és gyakran kerülgetnünk kellett az utat felverő, alattomos gyökereket.
A késő délutáni, fagyos levegő beette magát a testemet borító szőrme alá. Lélegzetem párás gőzfelhője elvegyült a lovakéval, és messzire szállt az utat szegélyező dudvarengeteg fölött. Ez a dermesztő hideg igencsak megviselt a Szentföldön töltött évek után. Teljesen elszoktam a téli hónapok olykor fékezhetetlen zordságától.
Uram már jó ideje vezette némán a kancát előttem, mikor megszólított:
– Jacob, akad egy-két dolog, amit tudnod kell, mielőtt elérjük a klastromot.
– Hallgatlak, signore – feleltem.
– Kevés tapasztalatod van az itáliai telekkel, de még kevesebb az emberekkel. Azt akarom, hogy odabent csak akkor szólj, ha engedélyt adok rá.
– Értelek – bólintottam. – Nem tennék olyat, ami ellenedre van.
Ezio Rafelli, az uram, elmosolyodott.
– Helyes. – Néhány további lépést tett az úton, aztán megállt. – Fel kell készülnöd, Jacob! Az Úr eszközei kegyetlenek a világnak ezen a részén. Nem is gondolnád, mennyire találékony az ember, ha Isten akaratát véli teljesíteni.
Nem tudtam, mit felelhetnék erre.
– Azt kívánom tőled, hogy legyél a szemem és a fülem. Ne okozz csalódást!
Levette szőrcsuháját, és a kezem ügyébe adta. Mellvértjén előtűnt a fehér posztóra festett, sötét kettős kereszt, a Szent Sír Lovagrend jele. Felsegítettem a nyeregbe, majd feladtam neki a sisakot. Mindent úgy csináltam, mint oly sokszor annak előtte, mégis elfogott az a kellemetlen érzés, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor elvégezhetem fegyverhordozói teendőimet.

***

Lóháton tettük meg a maradék utat. Úgy tűnt, a köd függönye egyre feljebb és feljebb emelkedik a paták kopogásának ütemére, míg egyszer csak ott találtuk magunkat a homokszínű falak alatt.
A vastag, fából ácsolt kapu irdatlan szárnyai nyikorogva tárultak ki előttünk.
– Piemonteséből üzenték meg az érkezésünk – jegyezte meg az uram némi éllel a hangjában, majd beléptetett a portán.
Odabent feketecsuhás barátok nyüzsögtek a hatalmas udvaron, derekukon daróckötél tartotta össze a súlyos vásznakat. Alig szálltunk le a nyeregből, egyikük fújtatva elénk sietett, és széttárta a karját.
– Isten hozott, lovag! – hajolt meg az ember. – Régen ért minket az a tisztesség, hogy hozzád hasonlatos nemes urat láthatunk vendégül. Híreket hoztál talán a Szentföldön vívott dicső csatákról?
– Tartogasd a szavaid azoknak, intéző, kiket kevésbé fontos ügyek sürgetnek! – válaszolt hűvösen a signore. – Vezess inkább az apáthoz, nekem vele van dolgom!
– Ahogy parancsolod. – A csuhás arcáról lehervadt a mosoly, és intett az istállófiúnak, aki elvezette hátasainkat. – Azt azonban tudnod kell, hogy Luciano abbé zsinatra ment Rómába, s Vittore testvérünk helyettesíti távollétében.
– Akkor vezess hozzá, barát! Nincs vesztegetni való időm.

***

Az apátság kétszintes főépülete körbeölelte a templomot és a harangtornyot. Az emeleten gyűrűző loggiáról zöld levendulabokrok ontották émelyítő illatukat. Nem is sejthettem, milyen fontos szerepe van e növénynek a rend életében, míg urammal be nem léptünk a monostor ajtaján.
Mire átértünk az udvaron, a fejem zsongott a tömény, olajos szagtól, mely később enyhült ugyan odabenn, a folyosókon, ám halványan még akkor is érezni lehetett a levegőben. Mintha a barátok bekenték volna vele a falakat.
– Érzed a szagot? – kérdezte az uram, a hangját suttogásra fogta. Bólintottam, azt hittem, a levendulára gondol. – Majd hálásabb leszel még a gyomokért, amiket a barátok ültetnek.
Az épület mélyéről fojtott kiáltás hallatszott.
Az intéző átvezetett minket egy kerengőn, ahol további csuhások ügyködtek a kertben burjánzó, átható illatú bokrok körül.
– Minek ide ennyi levendula, signore? – szaladt ki belőlem a kérdés.
Az uram tekintete szikrákat vetett, mire eszembe jutott az úton tett ígéretem. Láthatta rajtam, hogy megrémültem, mert enyhült pillantásának súlya, és válaszolt is a kérdésemre.
– Hogy elnyomja a vér szagát – felelte.

***

Egy emeleti folyosón az intéző megállított, és hellyel kínált a fal mellett álló, díszesen faragott padok egyikén. Innentől csak uramat engedték tovább a belső helyiségbe, Luciano apát fogadótermébe.
Megvártam, míg becsukódott mögöttük az ajtó, majd felfedezőútra indultam. Az épület teljesen kihalt volt ezen a szinten, így nem kellett magyarázkodnom senkinek. A sarkon, egy bejáró mögött meg is találtam, amit kerestem.
A latrina szűk helyiség volt. A falak mentén fából esztergált ülőládák sorakoztak, fedelükön méretes lyukak kínáltak kényelmes helyet, hogy a barátok illő módon könnyíthessenek magukon. Engem azonban a falon világító, szögletes nyílás érdekelt.
Felléptem az egyik ládára, és kitornásztam magam a loggiára. Reméltem, hogy kintről majd kihallgathatom a fogadóteremben zajló párbeszédet. Nem volt szokásom az efféle mesterkedés, mégis kellemes, pezsegő érzéssel töltött el a dolog, és ha úgy vesszük, ezzel csak uram kívánságát teljesítettem.
Egy keresztrácsos ablakot nyitva találtam. Odabentről a signore szavai hallatszottak.
– Az okirat, melyet testvéretek állított ki Messinában, tanúsítja a vezeklést.
– Sajnálom, lovag. – A kenetteljes hangot a Vittore nevezetű barátnak tulajdonítottam. – Ebben az ügyben nem tehetek semmit. Az abbé személye…
– Te helyettesíted őt a távollétében, nem igaz?
– De igen…
– Akkor nem látok problémát.
Uram hangjából sütött az indulat, ám a barát kitartott.
– Mégsem áll módunkban eleget tenni kérésednek. Igazán restellem, hogy hiába tetted meg ezt a nagy utat, lovag.
Számomra ez volt a végszó. Visszaosontam, amerről jöttem.

***

– Sajnálom, signore – súgtam az uramnak, bár nem értettem, mire is vonatkozik a gesztus, hiszen nem tudtam, mit rejteget előlem; hogy mi a jövetelünk valódi célja.
Szavaimmal megkockáztattam egy büntetés lehetőségét, ő azonban csak mosolygott.
– Még semmi sincs veszve, Jacob – felelte fojtott hangon.
Az intéző jobbra fordult a lépcső alján, és átvezetett bennünket egy tágas, oszlopokkal aládúcolt csarnokon. Határozottan emlékeztem, hogy nem errefelé jöttünk, és már nyitottam is a számat, hogy szóvá tegyem, mikor ismét eszembe jutott némasági fogadalmam. Úgy tűnt, a legkönnyebb dolgot a legnehezebb megállni.
A barát egy kis szobába vezetett minket. Az ajtót gondosan bereteszelte magunk után.
– Jó lovag! – nyalta meg a szája sarkát az intéző. – Nincs sok időnk, de gondolom, kíváncsi vagy, miért hoztalak ide.
Uram szemében nem látszott érdeklődés, mégis azt felelte:
– Mit kívánsz tőlem, barát?
– A Szentföldről érkező hírek többsége szomorúsággal tölti el a hívő ember szívét – fogott bele a mondandójába –, azonban akadnak érdekesebb regék is.
– Folytasd! – noszogatta a signore türelmetlenül.
– Igaz-e, lovag, hogy a Keresztesek országában annyi sok a kincs és az arany, hogy még az Urat is megörvendeztetné?
– Mit akarsz ezzel, barát? Feltartasz holmi mendemondák miatt?
A csuhás vigyorgott.
– Nem állna szándékomban, ha nem tudnám, miért jöttél.
Kezdtem érteni, mire megy ki a játék, és egyre nagyobbá nőtt bennem a holdvilágos képű intéző iránt érzett ellenszenv.
– Mit kívánsz hát tőlem? – sóhajtott az uram.
– Megadni ugyan nem vagyok képes, amit szeretnél, ám levihetlek a hitetlenek közé, ha azt óhajtod. – A barát vigyorra nyíló szája mögött egyre láthatóbbá váltak rothadó fogai. – Persze, nekem kell állnom a kockázatot, és jobban érezném magam…
– Elég a szóból! – dörrent a signore hangja. – Szavaidtól megfájdul a fejem. Mennyit ér, hogy eláruld az abbéd parancsát?
Odaintett magához, én pedig a kezébe adtam az erszényt. A csuhás hebegni kezdett.
– Fogd, barát! – nyújtotta neki az egészet az uram. – Mikor kiérünk az apátság kapuján, a párja is a tied lesz. És most vezess, mielőtt valamelyik testvérednek feltűnik, hogy még itt vagyunk!
Az intéző hevesen bólogatott, ám tekintetét le nem vette a kezében tartott, apró bőrzsákról. Szemében ijesztően csillogott az arany iránti vágy leplezetlen fénye. A kapzsiságot tehát nem tekintette főben járó bűnnek, és ahogy az alkatát elnéztem, a torkosság is a kivételek közé tartozott.
– Kövessetek! – motyogta, majd sietve kilépett a cellából. (…)


Sümegi Attila: Göröngyös utak

– Száznegyvenegy!
Bökény újabb farönköt tett az öccse elé. A fejsze a magasba lendült, aztán lecsapott.
– Száznegyvenkettő!
– Minek számolod?
Sebe elvigyorodott, és a fejsze nyelére támaszkodott. Fújtatása párapamacsokat táncoltatott vékony szája előtt, kezén a bütyköket pirosra csípte a hideg.
– Irigykedsz, mert nem tudsz ezerig elszámolni, mint én!
Bökény elvörösödött.
– Na és? Elég, ha a pásztorok meg a kalmárok számolnak. A favágóknak nincs ilyenre szükségük!
Sebe intett a bátyjának, hogy ne lazsáljanak, Bökény pedig lehajolt a következő nedves és hideg fáért, és nyögve az öccse elé helyezte. Nem bánta, hogy kora ellenére ő szolgálja ki a másikat: Sebe mindig is ügyesebben forgatta a fejszét. Csattanás, és a fa két hasábra hullott szét.
– Száznegyvenhárom! Nem akarok örökké fát vágni.
– Hát mit akarsz?
Sebe megnyalta a szája szélét.
– Bármi mást. Elindulni valamerre… Szerencsét próbálni.
– Ó! És hol aludnál?
– Megszállnék valahol…
– És mivel fizetnél?
– Dolgoznék… Ahogy eddig.
Sebe összeszorított fogakkal csapott le a hasábra, Bökény pedig sóhajtva nyúlt a következőért. Megint ugyanoda lyukadtak ki. Az utóbbi időben minden alkalommal. Nem jó a favágás, csináljunk mást, ügyesek és okosak vagyunk, sokra vihetnénk…
Bökény a fejét csóválta. Fiatal még, alig tizenkét esztendős, és buzog benne a vér, akár a nagyapjában, akit a tatárok öltek meg.
– Ma este mesélek neked – törte meg a beállt csendet végül.
Csak a fejsze csattanása hallatszott, Sebe nem válaszolt.
– A keresztesekről.
– Mit tudsz róluk? Semmit. Csak kitalálod az egészet…
Ezúttal Bökény hallgatott. Igaza volt az öccsének, nem tudott ő róluk mást, csak amennyit az apjától hallott még kiskorában. Emlékezett az öreg duruzsoló hangjára, amelytől Sebe azonnal elaludt, ő viszont mindig végighallgatta a történeteket. Aztán ő adta tovább a páncélosok kalandjait, kissé kiszínezve, elnagyolva.
Az apjáról eszébe jutott a Duna, a megállíthatatlanul áradó folyam, a sötét víz, és felkavarodott a gyomra.
Szótlanul dolgoztak tovább. Egészen kimelegedtek a munkában, ingük izzadtan tapadt a hátukra a bekecs alatt. A kucsma folyton Bökény szemébe csúszott minden egyes hajolásnál, Sebe pedig kis híján hanyatt esett, amikor bocskora beszorult két fahasáb közé. Amikor végeztek, csak akkor ittak egy keveset a butykosból, amit az asszony hozott nekik. Savanyú, vizezett bor volt, remekül oltotta szomjukat.
– Köszönöm a jó munkát! – bújt elő a házból az asszony, amint a fejszecsattogás abbamaradt. Válla meggörnyedt már a kortól. Kendőt tekert a fejére és az arcára a hideg ellen, göcsörtös kezében egy tábla szalonnát hozott.
Bökény nagyot nyelt, de igyekezett nem mutatni, mennyire éhes.
– Itt a fizetségetek.
– Köszönjük!
Bökény hagyta, hogy Sebe a tarisznyájába tegye a füstös illatú szalonnát, ő maga pedig a vállára támasztotta a fejszét. Biccentettek köszönés gyanánt, és az utcára sétáltak. A két napja esett eső belefagyott a szekérnyomokba, vigyázniuk kellett, hova lépnek.
A Vértes felé indultak. Az erdő szélén laktak, egy maguk eszkábálta kunyhóban. Bökény gondolatban már a nap további részét tervezte, hogyan raknak tüzet, hogyan sülnek majd a szalonnadarabok a nyárson. Összefutott szájában a nyál.
Patadobogás hallatszott.
Felkapták a fejüket, mert ritkán láttak lovasokat a faluban. Az út szélére húzódtak, és Bökény még a fejszét is a lába mellé helyezte, nehogy megszólják. Az első lovas fekete csődörön érkezett, tollas fejfedőt, magas szárú csizmát hordott, az oldalán hosszú tőrt viselt. A másik egy szürke ménen lovagolt, szerényebb ruházatban, de hasonlóképpen kihúzta magát. Bökény oldalba lökte öccsét, hogy ne bámuljon annyira, inkább csak szemlélje a göröngyös utat, amíg a lovasok elléptetnek előttük.
A hátasok azonban horkantva álltak meg. Az uraság meg is forgatta a lovat, a fiúk érezték az állatból áradó szagot és meleget. A szürke ménen lovagló fiatalabb férfi szólította meg őket.
– Ti vagytok az erczi fiúk?
Bökény elengedte a fejsze nyelét, úgy hajolt a földig.
– Igenis, méltóságos uraim!
– Csókakő várnagya áll előttetek. Velünk jöttök a várba, mert dolog van ott, és úgy hallottam, hogy gyors és megbízható emberek vagytok!
Bökény szíve a torkában dobogott. Összeszedte minden erejét, és a szótlan férfi szemébe nézett. A széles orr alatt vastag, lelógó bajusz díszítette a várnagy ábrázatát. A másik, minden bizonnyal a szolgája, marcona tekintettel várta a választ.
A fiú ismét meghajolt.
– Favágásban jeleskedünk, méltóságos uraim, másban nem igazán…
– Éppen efféle munkát kaptok! – mordult a várnagy türelmetlenül. – Az elődötöket el kellett zavarnom, és az építkezés lefoglal minden embert. Nektek ugyan még nem serken a bajuszotok, de csak jót hallottam felőletek, és én adok az egyszerű emberek véleményére.
– Köszönjük, méltóságos uram…
– Mennyi idős vagy, fiú?
– Tizenöt – válaszolta bizonytalanul Bökény, mert azt tudta, hogy télen született, de azt már nem, hogy pontosan melyik évben.
A várnagy biccentett, és megfordította a lovát. A szolga hasonlóképpen cselekedett, a válla felett még odavetette:
– Szállást és élelmet kaptok, amíg tart a munka. Na, gyertek a várba!
Most? – akarta kérdezni Bökény, de nem mert mondani semmit, a lovasok meg már el is poroszkáltak a vár irányába.
– Szállás és élelem? – morogta Sebe. – Az uraság lehetne nagylelkűbb…
Bökény szemöldöke összeszaladt.
– Ne légy telhetetlen! És főleg ne légy kapzsi! Inkább adj hálát az Úrjézusnak!
Ő maga így is tett, elmormogott legalább húsz miatyánkot, mire fújtatva felértek Csókakő várához. A kopaszodó fák fölé emelkedő falakon még dolgoztak a falubeli férfiak, a kapunál két, kövekkel megrakott szekér várta, hogy beengedjék. A csákányok és kalapácsok csilingelését oda-vissza verték a sziklák. A Vértes felőli oldalon egészen mély hasadékot vágtak már a szorgos kezek. Gyorsan haladtak. Amikor Bökény legutóbb felmerészkedett az öccsével, hogy meglessék, hol tartanak az építkezéssel, még éppen csak elkezdték a kövek fejtését.
– Odanézz, mekkora torony! – ámult Sebe, és koszos ujját a fal fölé emelkedő öregtoronyra szegezte. A lakóépület oldalának támasztott faállványokon szorgoskodtak a falubeliek, adogatták fel egymásnak a köveket.
Bökény biccentett, és a szekerek között a kapuhoz sietett. Az éhség helyét szorító érzés vette át. Nem tudta osztani öccse lelkesedését, mert minduntalan az járt a fejében, tud-e majd úgy válaszolni az uraknak, ahogy azt kell, tudnak-e majd úgy dolgozni, ahogy elvárják.
A kapuban strázsáló őr – nem tűnt többnek lándzsás parasztnál – azonnal észrevette őket, és feléjük vakkantott:
– Mit kerestek itt?
– Jöttünk fát vágni – hajtott fejet Bökény, és megpaskolta a fejsze nyelét.
– És mi van a tarisznyában?
– Szalonna…
– Az a miénk! – ölelte magához Sebe a jussukat.
Az őr kajánul elvigyorodott.
– Bejöhettek, ha ideadjátok.
– Nem! – vágta rá azonnal a fiatalabbik testvér. Bökény nagyot sóhajtott.
– Rendben!
– Azt már nem! – Sebe hátrébb lépett, de bátyja elkapta a vállát.
– Bent kapunk enni, amennyi belénk fér, azt ígérte a várnagy! És meleg szállást! Ez a tábla szalonna semmi ahhoz képest, ami odabent vár minket!
Sebe hosszasan bámult rá, aztán a szalonnát nézte, mintha csak elbúcsúzna tőle, végül a finom illatú táblát az őr kezébe nyomta, és szótlanul besétált a kapun. Bökény követte, és igyekezett tudomást sem venni az őr kuncogásáról.

A kötet tartalma:
Losonczy Attila: Tavaszból a télbe
Mészáros Péter: Hét év, három nap
Szőllősi-Kovács Péter: Arany Atyácska könnyezik
Horvát Gábor: Egy sáros kor alkonya
Bányai Ilona: Fűben, fában…
Baka L. Patrik: Hatvannyolc
Köcsky Rudolf: János pap országa
Sárgai-Szabó Anna: A szekér
Sümegi Attila: Göröngyös utak
Bukros Zsolt: A gyám
Bökös Borbála: Janus öröksége
Pollák Gergő: Crécyi komédia

A Kiadó engedélyével.