FőképFülszöveg:
„Anna Regina vagyok, aki nem hitte, hogy valaki beleszerethet, és amikor beleszeretett valaki, megint csak nem hitte, hogy ez szerelem volna.”
 
Selmecbánya a tizennyolcadik század első felében rohamosan fejlődő, pezsgő bányaváros volt. Felvirágoztatásához tetemesen hozzájárult két hírneves polgára, Mikoviny Sámuel, a sokoldalú tudós, geodéta, kartográfus, és mestere, a polihisztor Bél Mátyás. Ebből a történelmi háttérből emeli ki a szerző Mikoviny Sámuel feleségét, Anna Reginát. Az ő szalonjából, hálószobájából, konyhájából láttatja a soknyelvű város különböző társadalmi rétegekből származó polgárait, a város életét. Anna Regina öntörvényű, okos és józan asszony. Hogy a tizennyolcadik század elején miként él a fenti adottságokkal megáldott nő egy olyan férfi oldalán, aki megszállottja hivatásának, aki ideje nagy részét az ország feltérképezendő területein tölti, ráadásul feleségénél jó néhány évvel fiatalabb? Rút Lichnerová szellemes, tárgyilagos, jó adag szarkazmussal és pajzánsággal fűszerezett regényéből kiderül.
 
Rút Lichnerová szlovák író, művészettörténész Selmecbányán él. Évekig a Selmecbányai Bányamúzeum munkatársa volt, ahol az UNESCO kulturális örökségeként bejegyzett gyűjtemények megőrzésével és bemutatásával foglalkozott. A Kollár Galéria igazgatójaként Szlovákiában és külföldön több mint száz képzőművészeti kiállítást rendezett. Hazájában regényeivel, elbeszéléseivel, novelláival, rádiójátékaival, esszéivel vívott ki magának elismerést. Munkásságát több díjjal is jutalmazták.

Részlet a regényből:
Mikoviny Anna Regina vagyok, Mikoviny Sámuel hitvese, férjem Pozsony vármegye megbízott mérnöke, geodéta, földmérő, matematikus, aki tavaly megírta a De quadratura circuli című dolgozatot. Uram architektus, építész, asztronómus, kartográfus, és Bél Mátyás ösztönzésére, valamint őfelsége VI. Károly szíves támogatásával feladatul kapta, hogy mérje fel Magyarország és Erdély összes vármegyéjét, és rajzolja meg térképüket. Karácsonykor uram megírta nyílt levelét, az Epistola de methodo concinendarum mapparum Hungariae-t. Még korábban meghatározta az alapdélkört, amely a pozsonyi vár északkeleti tornyát metszi, és egy óra három perc harminc másodperc távolságra van a párizsi délkörtől. A délkört berajzolta a Vestigium operationis astronomico-geometricae elnevezésű térképbe és Pozsony vármegye térképébe.

Mikoviny Sámuel hitvese vagyok, a magyar földesúré, akinek címeres pecsétgyűrűje van. A címeren az aranyfészkén ülő pelikán a felsebzett begyéből kicsorduló vérével táplálja fiókáit. A pelikán fölött az oroszlántestű madár vagy madárfejű oroszlán, a griff kevélykedik, amelynek lófüle és szárnya van. Uram az apjától örökölte a címert, apja szintén az apjától, hogy előtte mi volt, ki tudja.
Sámuel két gyermekének, Erzsikének és Károlykának az édesanyja vagyok.
Korábban Frau Thulmann voltam.
A hónap első pénteke a Thulmann-házban fogadónap volt, a vendégeknek én csembalóztam. Mindig új, arra az estére varratott ruhában játszottam. A következő koncertre megint új ruhát varrattak nekem. Ugyanazt a ruhát egy esztendő múltán vehettem volna fel, legrosszabb esetben ősszel a tavaszit, tavasszal az őszit. Három estélyi ruhát kaptam, és háromszor volt alkalmam koncertezni a Thulmann-házban.
Kéthónapnyi házasság után özvegy Thulmann lettem, és más házakhoz is eljártam koncertezni. A közönség cserélődött, elég volt a három ruhát váltogatnom. Amikor bemutattak, már nem Frau Thulmann voltam, vagyis csupán Ernest Theophil Thulmann neje, hanem Anna Regina Thulmann. Az özvegység visszaadta leánykori nevem egy részét, és lehetővé tette, hogy legalább félig önmagam legyek. Ha van saját pénzem, lehettem volna Anna Regina, vezetéknév nélkül.
Vöröskőn elkértem a koncertért négy forintot. Sajnáltam az öreg Thulmann méltóságos urat, aki majdnem elsírta magát, amikor a fülébe jutott, hogy pénzt kértem. Minek a pénz? Mire kell neked pénz? Hát nincs meg nálunk mindened? Sajnáltam, hogy megsebeztem az öregurat, de azt mégsem mondhattam neki, hogy azért kértem el a négy forintot, mert el akarok menni tőle, hogy amennyire csak megtehetem, Anna Regina legyek, nem pedig egy férfi visszfénye. Apámé, férjemé, apósomé.
Holnap kiválasztok neked egy új ruhára való kelmét, mondta az öreg Thulmann méltóságos úr.
Holnap!
Megvontam a vállam.
Otthon, Szentgyörgyben apám fizette a csembalótanárt. A ruhaszövetet anyámmal választottuk ki, de nem hágtuk át apám tilalmait, teljesítettük kívánságait. Az anyag ne legyen feltűnő. A ruha ne ékesítsen. Ne emelje ki a keblet. Télen melegítsen, nyáron hűtsön. Ne legyen áttetsző, ne legyen fényes, ne csillogjon, mint az asszonyok ruhája a pünkösdi körmeneten, amelyen mi nem vehettünk részt, s ezt anyám az apám tapintatával magyarázta. Ne emlékeztessünk a négy gyermekre a nyolcból! Ne szomorkodjunk! Éljünk!
Apám kívánságára anyám mosolyra húzta a száját. Nem emlegette a halottakat. De én biztos voltam benne, hogy minden gyermekét szerelemből hozta világra, és mindegyiket egyformán szerette. És megint csak az apám iránti szerelemből hallgatott a négy halott csöppségről. Én ezt a magyarázatot találtam ki magamnak, mert amit anyám kibírt és megtett, azt csak szerelemből tehette. Egyetlenegyszer volt szerelmes, férjhez ment, és aztán szerelemből, amelyről azt hitte, sohasem múlik el, teljesítette férje kívánságait. Esténként nem ment ki egyedül a házból, és minden vasárnap ott ült a templompadunkban.
Én jótállóként ültem abban a padban, és nem saját akaratomból vettem részt az istentiszteleten, hanem annak következményeként, hogy a Gillig családba születtem, márpedig a templomban a Gilligék padja nem maradhatott üresen. Azzal gyanúsítottam apámat, hogy anyám azért szült nyolcszor, hogy a templompadunk megteljen, hogy a következő padot is elfoglaljuk, hogy nyilvánvaló legyen, apám férfiassága a Teremtő dicsősségét, Isten akaratát szolgálja.
Vasárnap reggel elszöktem hazulról. Felkapaszkodtam a sziklákra, és lecsúsztam a kőgörgetegen, amelyen a fatörzseket eresztették le. A lehullott lomb zörgött, földszaga volt és örvénylett. Nyomot hagytam magam után, s azon aztán úgy csúsztam le, mintha szánkóznék. Újra és újra felmásztam és a levelekbe süppedve lecsúsztam, a száraz lombból zene szólt, a zene viharrá változott, ilyen vihar sohasem zúgott a csembalóból, amikor Judit a zenetanárral játszott rajta, én viszont ilyen vihart akartam elővarázsolni a hangszerből. Jobban teszem, ha a zsoltárokat éneklő szüleimet kísérem, mint hogy a csembalón viharzok, mondta gúnyosan Judit.
Hát te hogy nézel ki, jajdult fel anyám, amikor hazamentem.
Zsákból varratok neked ruhát, mondta apám.
Gyanúm szerint apám leghőbb vágya volt, hogy zsákból varrott ruhában lásson, amely elriaszt tőlem minden udvarlót, hadd üljek életem végéig a templompadunkban.
Judit állította, hogy csak úgy szabadulhat az atyai szárnyak alól, ha szerez magának egy szeretőt. Utána már mindegy, mit mond apánk. ő, Judit már csak a szeretővel törődik, csak az ő kívánságait teljesíti. Egy lányt az apjától csak egy másik férfi menthet meg. Egy szerető.
Juditot igen, engem aligha.
A szeretők egytől egyig a Juditéi. Judit nem tűri, hogy valamelyikük akár csak rám nézzen. A fiúk pillantása csak Juditnak jár. Az ablakon bedobott rózsaszál a Judité. A zenetanár a Judit könyökét fogja meg. A lópatkót, amit én találtam, Judit szögezi az ágya lábához. Kolonc vagyok, amit azért akasztottak Judit nyakába, hogy ne randevúzhasson a zenetanárral.
Megint úgy döntöttem, hogy elszököm, és a szőlőhegy gyümölcsével fogok táplálkozni.
Hát te hova mégy, kislány? Kérdezték tőlem az emberek, miközben tömtem magamba a szőlőt.
Kidüllesztettem a szemem és eltakartam a szám, hogy megértsék, nem tudok beszélni, néma vagyok. Egy néma gyerek könnyebben elvész. Ha néma leszek, Judit leszakíthatja a kert összes rózsáját és bedobálhatja őket a szobába. A csembalótanár átkarolhatja a derekát. Legyenek egy pár, s akkor engem nem zárnak be a sufniba, nem kötöznek az asztal lábához. Többet nem rúgom meg Juditot, nem harapok a kezébe. Juditnak nem kell hazudnia, hogy megkergette egy kóbor kutya. Igazat fog mondani. Ezzel meghódítja apánkat. Mondj igazat, szeresd az igazságot, élj igazságban, mondja majd büszkén apánk, amikor megállapítja, hogy Judit igazat mond, és kiterjeszti lánya fölött a szárnyát. Judit nem tud ellenállni a puha tollnak, ahogy nem tud ellenállni udvarlójának vagy a finom ételnek. Judit nem tud ellenállni soha semminek, ami jó. A mohó Judit, akinek a jóból sohasem elég, apja karmaiban vergődve mosolyogni fog rá. A férfiakra mosolyogni kell, oktatott Judit, miközben én rúgkapáltam, ha egy fiú megszólított.
Mit keresel itt, kislány? Vettek körbe az emberek. Hol vannak a szüleid?
Bólogatással válaszoltam. Kétszer igen, kétszer nem volt a válaszom, hogy minél jobban összezavarjam őket. A süketnéma nem értheti, mit mondanak neki.
Szegény pára, mondták az emberek, és feltettek egy szekérre. Hagytam magam furikázni.
Szentgyörgy főterén valaki azt mondta, ez Wolfgang lánya. Ismerem. Ez itt Johann Wolfgang Gillig kislánya.
Úgy tettem, mint aki mindjárt elalszik, mert most könnyen kiderülhetett, hogy nem vagyok néma. Hegyeztem a fülem, miről beszélnek.
Johann Wolfgang Gillig a Középső utcából? Hazaviszem a kislányt, ajánlkozott egy fiatalember. Rásandítottam, nem való-e szeretőnek.
Mindenki azt mondta, ez itt Johann Wolfgang Gillig lánya. Senki se mondta, hogy Anna Regina Gillig vagyok.

A Kiadó engedélyével.