FőképA Legtávolabb a haláltól nem könnyű könyv – sem a formájában, sem pedig a tartalmában. A könyvnek két elbeszélője van, akik a jelen és a múlt, illetve az emlékek, a vágyak és a valóság közt ide-oda váltogatva mesélik el a történetüket. Egyikük Paul, az elvált, mindenből kiábrándult, normális emberi kapcsolatok kialakítására képtelen finn férfi, aki Afrikában nőtt fel, s aki a családja összeomlása után visszatér gyerekkora színhelyére – állítása szerint azért, mert ott akar meghalni. Ez talán kissé melodrámaian hangzik, de Hirvonen képes élővé tenni Paul alakját és érthetővé tenni a férfi tetteit, problémáit és a gondolatait – vagyis Paul jóval összetettebb, árnyaltabb személyiség, mint egy „tipikus”, éppen az életközépi krízisén keresztülmenő férfi.

A regény másik elbeszélője pedig az afrikai nő, Esther, aki egy isten háta mögötti faluban nőtt fel, ám a tanára felismerte a tehetségét, és elintézte, hogy a lány a városban tanulhasson és kitörhessen az elmaradott, ősi szokások uralta világból. Esther be is váltja a tanára és az őt mindenben támogató édesanyja által hozzá fűzött reményeket, és felnőttként az országa sorsának jobbításán dolgozik, de közben ő sem boldog: gondolatait egyrészt gyerekkori barátnője, Bessy elvesztése foglalja le, másrészt pedig szerelme, az angol John sorsa, aki a regény jelen idejében egy angol kórházban fekszik kómában.

A regényben néhány Paul által mesélt fejezet váltakozik néhány Esther által elmesélttel – ami remek feszültségteremtő eszköz, hiszen az olvasó kénytelen folyton azon gondolkodni, vajon mikor és hogyan fog a két olyannyira különböző sorsú ember története összefonódni. Ugyanakkor ez a fajta elbeszélésmód kissé nehézzé teszi az olvasást és eltávolít a szövegtől, hiszen az egyes szereplők által elmesélt fejezetblokkok között óhatatlanul is megfeledkezünk valamennyire a másik narrátor történetéről – hogy aztán minden egyes visszatérés a már-már háttérbe szorult történethez új erővel rázzon meg.

Mert ez a regény megráz. Mind az egyes szereplők egyéni tragédiájával (mint amilyen Bessy története), mind a névtelen mellékszereplők nem kevésbé szörnyű sorsával (mint például az afrikai zenész története, akit az elvileg oly fejlett, oly befogadó Finnországban ver össze egy csapat skinhead); mind pedig azzal, ami az egyéni tragédiák hátterében áll: rasszizmus, korrupció, tudatlanság, elmaradottság, az ősi szokások és babonák vak követése, agresszió és a szociális védőháló majdhogynem teljes hiánya, ami az amúgy is nehéz helyzetben lévőket (a falusiakat, a gyerekeket és főleg a lányokat) még kiszolgáltatottabbá teszi.

Elina Hirvonen legnagyobb erőssége, hogy képes a legkeményebb témákról is ízléssel, sőt szépen írni. Az írónő mindig tudja, hol kell megállnia ahhoz, hogy a szövege ne váljon a mocsokban öncélúan dagonyázó vagy éppen nevelő szándékú, a világ szörnyűsége miatt sopánkodó irománnyá, ugyanakkor Hirvonen abba a hibába sem esik, hogy beborítja a történetet valami kellemes kis giccsel, nehogy véletlenül megviselje az olvasót, amit olvas. Hirvonen nem kíméletes és nem elkendőző író, de nem sokkol csak a „hatás” kedvéért, vagy azért, mert a témája feljogosítja erre. Az írónő módszere, hogy még a legnagyobb, társadalmi jelentőségű problémák kapcsán is az egyes emberekre koncentrál: nála a korrupció nem csupán azért szörnyű, mert ellenkezik valamiféle erkölcsi elvvel, hanem azért, mert a korrupció miatt fordulhat elő, hogy valaki meghal a kórház ajtaja előtt, mert a felesége nem tudja kifizetni az elvárt vizsgálati díjat. Hirvonen mindent emberi méretűvé változtat, s ezáltal minden szörnyűséget sokkal megfoghatóbbá és átérezhetőbbé tesz, mint ha csak úgy általánosságban moralizálna vagy mesélne valamely nagy problémáról. És ez az emberi lépték és a személyes hangvétel teszi annyira megrázóvá és súlyossá ezt a remek könyvet.

Részlet a könyvből