Főkép

„Más-más ideje van életnek és halálnak.”
 
Svédországban 1991-ben, Magyarországon 2002-ben jelent meg először az első Wallander történet, ami magyarul A gyilkosnak nincs arca címet kapta. Szerzője, Henning Mankell, a 2007-ben elhunyt Ingmar Bergman veje, aki valójában színházi rendező és író, ám ismertségét főként a Wallander regényeknek köszönheti. Napjainkban sok skandináv krimi olvasható magyarul, ezek a történetek valahogy mégis kilógnak a sorból, talán mert valódi főszereplőjük nem a nyomozó, hanem maga a társadalom, a bűneset és a nyomozás pedig csupán lehetőséget adnak arra, hogy a szerző elmerengjen a 90-es évek európai jogállamiságáról, a változásokról, a társadalmi problémákról és egyáltalán mindarról, ami Svédországban akkoriban történt.
 
Teszi mindezt úgy, legalábbis ezúttal, hogy a helyszínt Svédország legdélebbi csücskébe, egy tanyára helyezi, ahol a háborítatlan nyugalmat egy brutális gyilkosság zavarja meg. Az idős házaspár férfitagja már halott, mire a rendőrök a helyszínre érnek, az asszonyban azonban még pislákol az élet szikrája. Nyomok nem igazán vannak, ezért ő a rendőrség egyetlen reménye arra, hogy felderíthessék ezt a különös kegyetlenséggel, látszólag indíték nélkül elkövetett bűntettet. Csakhogy néhány nappal későbbi halálakor csupán egyetlen szót hagy örökül: külföldi. Zseniális, ahogy ebből kiindulva Wallander (valójában maga Mankell) megosztja velünk a véleményét az idegengyűlöletről, illetve annak társadalomra gyakorolt hatásáról. Közben szinte nem történik semmi érdemi, csupán annak lehetünk tanúi, ahogy a nyomozók minden létező nyomnak utánajárnak, kihallgatnak mindenkit, aki tudhat valamit, illetve elméleteket gyártanak arról, hogy miért kellett meghalnia a két embernek. Olyan, mintha Mankell azt kívánná bemutatni, hogy a nyomozók élete egyáltalán nem olyan izgalmas és mozgalmas, ahogy mi azt elképzeljük. Hogy a munkájuk nagy része semmire sem jó, legfeljebb újabbnál újabb papírhalmok generálására, ám e nélkül esélyük sem lenne eredményeket elérni.
 
Ha nem lappangna a sorok között az a fura, megfoghatatlan szomorúság, ha nem ismernénk meg közben a svéd társadalom egyes jelenségeit, ha nem éreznénk annyira együtt a nyomozóval, akinek meglehetősen zűrösek a családi viszonyai, és ha nem bukkannának elő apró, ám igencsak zavarba ejtő részletek az elhunyt idős férfi életével kapcsolatban, valószínűleg idő előtt abbahagynánk az olvasást, és hagynánk a fenébe az egészet, ám Mankell nem engedi, hogy feladjuk, hiszen nemes egyszerűséggel megragad és a történethez láncol bennünket. Talán azért van ez így, mert bár nem történik semmi, mi mégis minden oldalon abban reménykedünk, hogy tévedünk, hogy most aztán már tényleg lesz valami, aztán rájövünk, hogy nem lesz, de valójában nem is hiányzik, hiszen megértjük, hogy nem ezen van a hangsúly, és a végére talán még a mélyben rejtező összefüggéseket is megértjük. Vagy legalábbis érteni véljük.
 
A legtöbb skandináv krimi szerzővel ellentétben Mankell – aki fiatalkorában baloldali politikai aktivista volt, később pedig részt vett a Norvég Maoista Kommunista Párt tevékenységében – nem bírálja a társadalmat, csupán megfogalmazza gondolatait, kétségeit és bizonytalanságát a 90-es évek változásaival kapcsolatban. A történet idején a fejlett technológia még nem segítette a nyomozók munkáját, és mivel a szerző 1998-ban megírta a sorozat utolsó darabját, már nem is fogjuk megtudni, hogy vajon Wallander és kollégái mihez kezdenének az okostelefonok, a hordozható számítógépek és a mindenféle kütyük világában. Pedig megérne egy-két gondolatot…