Főkép


Gerald Murnane nevével először két éve találkoztam, amikor az ausztrál írót egyszer csak mint a Nobel-díj legnagyobb esélyesét kezdte el emlegetni a külföldi sajtó. Engem ez nem kis meglepetésként ért, ugyanis korábban még csak nem is hallottam róla. Ezért hát utánaolvastam és megtudtam, hogy a világ túlsó felén élő író állítólag remekül beszél magyarul. Ez felkeltette az érdeklődésemet és rövid kutakodást követően megszereztem a címét és írtam neki egy levelet, hátha válaszol.

Itt megjegyezném, hogy volt némi hátsó szándékom is, mivel grafológusként végeztem és gyűjtöm az általam nagyra tartott írók kézírását is. És csodák csodájára, alig két hét elteltével meg is jött a válasz egyenesen a kenguruk hazájából. A boríték felbontása után eléggé meg is lepődtem, ugyanis mindössze egy kis szösszenetre számítottam, néhány sorra, arra, hogy köszöni az érdeklődésemet és pont. De nem. Murnane meglepő őszinteséggel és elég hosszan írt az életéről, arról, hogy hogyan tanult meg magyarul, milyen viszonya van a magyar irodalomhoz és kultúrához, illetve küldött egy részletet is egy még meg nem jelent könyvéből, valamint egy képet a lakóhelyéről. Ezek után persze azonnal kaptam az alkalmon, amikor megtudtam, hogy a Libri kiadó a könyvfesztiválra megjelenteti az író fő művének tartott Pusztákat.

A kötet maga elég rövidke, alig 180 oldal és mondhatom, hogy szinte teljesen esemény nélküli. A mindvégig névtelenül maradó narrátor emlékszik vissza arra, hogyan vetődött a Pusztákra – így nevezik Belső-Ausztráliát az itt lakók – húsz évvel korábban. Szinte semmit nem tudunk meg róla, csak annyit, hogy dokumentumfilmet szeretne készíteni a Pusztákról Belső tér címmel, és hogy szeretné örökre hátrahagyni a gyűlölt Melbourne-t (ezen a környéken született Murnane is) és az egész partvidéket. A filmkészítéshez persze pénz, illetve helyszín is kell, ezért szüksége van valamelyik módos, a Pusztákon élő földesúr segítségére. Emellett az is elég hamar kiderül, hogy a Puszták nemcsak egy tájegységet jelent az elbeszélőnknek, hanem egyszersmind az emberi lélek szimbólumaként is felfogható.

A könyv első, bő száz oldalas részében mindössze annyi történik, hogy a dokumentumfilmes narrátor arra vár, hogy bejuthasson a nagybirtokosok fogadóórájára és előadhassa kérését. Vár, vár, várakozik, szemlélődik egy kiskocsma szűk, kies belső terében, mint a többi hozzá hasonló művész, tudós, író; közben felsejlik elméjében, hogy mit is tud a Pusztákról és ebből kifolyólag a lélekről. Történelmi, filozófiai, tudományos, művészeti és főleg irodalmi alakok, elméletek, elképzelések egész sora jelenik meg előtte, előttünk. Ezek a legkülönfélébb módokon szeretnék bemutatni, értelmezni, elemezni a Pusztákat, az emberi lelket.

Mikor többnapos, álmatlan várakozás után már úgy tűnik, hogy a narrátor nem nyer bebocsátást és úgy jár, mint Kafka hőse a Törvény kapujában, az ajtó mégis kinyílik és hősünk segítséget kap az egyik legnagyobb földesúrtól. Azt hiszi, nyert ügye van és valami olyat fog alkotni, ami egyszeri és megismételhetetlen, s amit ha valaki megnéz, azonnal tudni fogja, hogy mi is az az emberi lélek. De nem így alakul. Az uradalomban, ahol a legközelebbi település is bő nyolcvan mérföldre van, a tenger ötszázra, olyan méretű, emberi ésszel fel nem fogható külső tér veszi körül, hogy úgy érzi, menten beleroppan.

Évek telnek el. A narrátor a napjait jobbára magányban, egyesegyedül az óriási, labirintusszerű könyvtárakban tölti, falja a történelmi, kultúrtörténeti, filozófiai, művészeti, irodalommal foglalkozó köteteket, naplókat, személyes levelezéseket, de rájön, hogy még az olyan emberek gondolataihoz, érzéseihez, lelkéhez sem tud közel kerülni, belelátni, akik ugyanúgy, ugyanazt élték át, mint ő, ez alatt a gránitszürkétől tengerkékig változó ég alatt.

Egyébként még egy halovány, éppen csak a horizonton derengő szerelem képe is megjelenik a narrátor és a földesúr lánya között. De ez a nemszerelem, vagy inkább majdnemszerelem is olyan finoman, lágy utalásokkal, szinte csak a ködben lebegve jelenik meg előttünk, mint mondjuk az Urgai fogolyban Krasznahorkai és az Istennő közötti. A film végül nem készül, nem készülhet el. Senki nem adhatja vissza, nem jelenítheti meg, nem beszélheti el tökéletesen azt, hogy mi is az az emberi lélek. De a Puszták ezt megpróbálja, és majdnem sikerül neki. Igazi első osztályú, világirodalmi rangú, feledhetetlen műalkotás.