Fehér pokol (film)
Írta: Szilvási Krisztián | 2012. 04. 25.

A Fehér pokol kapcsán az első gondolatom hidegrázós volt, ám spoiler-ek nélkül nem tudom elmondani, ezért aki még nem látta a filmet, ugorjon néhány sort. Szóval meglehetősen morbid dolognak tűnik számomra, hogy Liam Neeson olyan forgatókönyvet kap kézhez, amelyben a főhős felesége halála után öngyilkosságot fontolgat - tudván, hogy Neeson 3 éve, egy síbaleset következtében veszítette el a feleségét, Natasha Richardson-t. Ám ismeretes az ír színész (ki)tartása is, aki ennyi idő alatt talán képes volt már feldolgozni a tragédiát, lévén 2009-ben a gyász első napjaiban is hajlandó volt korábbi kérése ellenére visszamenni a Chloe - A kísértés iskolája című filmjének forgatására, hogy folytassa a munkát. Minden tiszteletem az övé! Mindezeken túl a tények azt mutatják, Liam Neeson 2009 óta mintha a munkába menekülne. Ez pedig nekünk, nézőknek-rajongóknak kitűnő hír!
Az egykori Oscar Schindler-t életkora ellenére (2012-ben tölti be a hatvanat) csupán az utóbbi években fedezte fel magának Hollywood akcióhősként. Joe Carnahan-nel A szupercsapatban már dolgoztak együtt, a Fehér pokol főszerepére pedig talán nem is találhatott volna jobb választást, mint Neeson. A történet szerint John Ottway Alaszka egyik - lakatlan részén lévő - olajfúró állomásán dolgozik olyan „biztonsági őrként”, aki a dolgozók testi épségét védi a kóbor és veszélyes farkasoktól. Amolyan vadászféle ő, aki kitűnően érti a megszelídít(het)etlen természet csínját-bínját. Ottway azonban olyannyira padlón van, mióta felesége „elhagyta”, hogy hajszálra áll az öngyilkosságtól. Amikor véget ér egy hosszabb munkás etap, ő is felszáll arra a repülőgépre, amelyik a dolgozókat repítené vissza távoli otthonukba a jól megérdemelt pihenőre, a gép azonban viharba kerül, és lezuhan. Alaszka érintetlen, vad erdős-hegyes vidékének kellős közepén. A balesetet csupán néhányan (nyolcan) élik túl, és szinte azonnal szembesülnek azzal a ténnyel, hogy nemcsak a semmi közepén zuhantak le, de ráadásul egy félelmetes farkasfalka élőhelyének centrumában, a vadállatok pedig nem cicóznak: egytől egyig le akarnak számolni a betolakodó emberekkel. Ottway, feledvén totális kiábrándultságát, a kis csapat élére áll, és vezetőjükként próbálja biztonságba juttatni őket a fagy, az éhség, a lelki megpróbáltatások, valamint a farkasok elől. Azonban legbelül tudja, hogy ezek a félelmet nem ismerő, élőhelyük érdekében szélsőségesen kegyetlenné váló vadállatok nem fogják őket élve elengedni.
Joe Carnahan filmje lineárisan építkezik úgy a történet, mint a feszültség tekintetében. A Fehér pokol sztorija azonban sajnos jócskán egymástól elütő részekre osztható. Kezdetben a film ügyesen, mindenféle flikk-flakk nélkül csap a lecsó közepébe, sallangok és mesterséges kitérők nélkül vezeti fel, majd átélhetően szemlélteti a repülőgép-szerencsétlenséget. A túlélők a farkasok megjelenéséig hitelesen is viselkednek: széthúznak, szkepticizálnak, gyakorlatiatlanoskodnak. Ahogyan azt bármelyikünk tenné egy ilyen szélsőséges szituációban. Eddig brávó, csakhogy amikor a farkasok vadászni kezdenek a megmaradtakra, jön az elengedhetetlen(?) hollywoodi kliségyár, és egyenként sodorja magával mind a szereplőket, mind pedig a jóérzésű nézőt. A Fehér pokol a film középtáján egy közhelyes cselekménysorba süpped, nincsenek meglepő koreográfiák, kidolgozott valószínűségek, hihető fordulatok és mozzanatok. Ám szerencsére mire végleg leírnánk a mozit, az élő emberszereplők száma 3 főre csökken, a film pedig visszatalál az eredetiség hósávos nyomvonalára. Az utolsó 3 mohikán hitelesen néz szembe a farkasokkal, a lezáró fél óra drámaiságban csapást vág a hófödte-hólepte vadonba, Carnahan pedig nem fél átélhető drámai síkra terelni az akció- és kalandtörténetet.
Az utolsó filmkockák a nem várt flashback-fordulattal hőseposszá nemesítik az átélt kálvária-szenvedést, s bár frusztrált állapotban hagyják a nézőt, hiteles befejezést biztosítanak a történetnek. Ian MacKenzie Jeffers és Joe Carnahan közösen dolgozták ki a forgatókönyvet, és összességében nem hagyták üres tűzijátékká silányulni ezt a remek sztorit. Masanobu Takayanagi képei élesen ábrázolják Alaszka vadonjának a mélységeit, kézzelfogható portfóliót adnak a vidékről, bár helyenként mesterséges kulisszáknak tűnik a táj. A zenei koncepció vegyes: hol hagyják magukban a természetes hangeffektusokat hatáskeltésnek, hol pedig mesterséges zenével segítenek rá a drámai élekre. A tábortűz körüli sztorimeséléskor, valamint a befejező képkockák fordulatakor megszólaló zene egyébként az Ink című zseniális filmből származik, és a sokoldalú Jamin Winans szerzeménye.
A Fehér pokol színészileg szinte teljesen Liam Neeson fizikai és lelki karakterére alapoz, kisugárzása alapból a többi színész fölé emeli őt. Ahogyan a szereplők számszerileg is csökkennek, ő ezzel egyenes arányban lesz egyre több és több, hogy végül hiteles monodrámává élesítse ki az emberi harcot és szenvedést. S bár sokan a film hibájának róják fel a farkasok megjelenítésére szolgáló gyenge CGI-animációt, nálam egyáltalán nem verte ki a biztosítékot, mivel szinte alig-alig voltak fizikailag láthatóak, viszont homályba-sötétségbe vesző jelenlétük hatásos rettegést szított. Összességében elmondható, hogy Liam Neeson-ra a Fehér pokol képében ismét egy nekünk jóleső (neki bizonyára kevésbé) vezekléstörténet talált rá, amely tartalmi atmoszférájának kiváló zanzája a filmben többször is elhangzó versike: Még egyszer a harcban / az utolsó harcban, amelyben részt veszek / élni és meghalni ezen a napon / élni és meghalni ezen a napon.