FőképFülszöveg:
E finoman megrajzolt londoni életképek megmutatják, hogyan éltek az egyházközségek finom, intrikus hölgyei, a nyomornegyedek szegény munkásai és a "boltosok nemzetének" boltosai. Londont a szerzővel bejárva láthatjuk, hogyan szórakozott a cirkuszok és vásárok közönsége, hogyan tengődött a zálogházaké, hogyan sínylődtek a hírhedt Newgate börtön rabjai.
 Miközben megismerkedünk a város jellegzetes karaktereivel és intézményeivel, utcáinak mindennapi életével, felfedezhetjük azt is, hogy mitől volt olyan radikálisan új a karcolatait "Boz" álnéven publikáló ifjú Dickens látásmódja, stílusa és humora, ami oly ösztönzően hatott nemcsak a magyar irodalmi újságírás megteremtőire, az "életképírókra" - Nagy Ignácra, Kuthy Lajosra -, hanem regényíróinkra is: Jósika Miklósra, Eötvös Józsefre vagy az ifjú Jókai Mórra.
 
A kötetben olvasható - magyar fordításban most először megjelenő - karcolatok zömét Dickens A Pickwick Klub kirobbanó sikerét megelőző két év során közölte a Monthly Magazine, a Morning Chronicle és az Evening Chronicle, valamint a Bell`s Life in London című lapok hasábjain. Kötetben először két hónappal azelőtt jelentek meg, hogy Pickwick úr világhódító útjára indult 1836 áprilisában. Válogatásunk annak az ötvenhat karcolatból álló kompozíciónak alapján készült, melyet Dickens három évvel később - akkor már három regény világhírű szerzőjeként - állított össze.

Részlet a könyvből:
Jótékony hölgyek

Egyházközségünkben szép számmal akadnak hölgyek által alapított jótékonysági egyesületek. Télen, az átázott lábbelik és a folytonos meghűlések időszakában a hölgyek levesosztó Egyesülete, a hölgyek Szénosztó Egyesülete és a hölgyek Takaróosztó Egyesülete siet segítségünkre; nyáron, amikor a csonthéjas gyümölcsök csikarják hasunkat, szenvedésünket a hölgyek házipatikája és a hölgyek Beteglátogató Bizottsága enyhíti; egész évben számíthatunk a hölgyek Gyermekeket Vizsgáztató Egyesületére, a hölgyek Biblia­ és Imakönyvterjesztő Egyesületére, valamint a hölgyek havonta Gyermekágyneműt kölcsönző Egyesületére. Ezek közül az utóbbi kettő tagadhatatlanul a legfontosabb; azt ugyan nem mi döntjük el, hogy hasznosabbak­e a többi egyesületnél, viszont bátran és ünnepélyesen kijelenthetjük, hogy ezek nagyobb kavarodást és felfordulást okoznak, mint az összes többi együttvéve.
Első látásra hajlamosak lennénk azt állítani, hogy a Biblia­ és Imakönyvterjesztő Egyesület kevésbé népszerű, mint a havonta Gyermekágyneműt kölcsönző Egyesület; ámbár az utóbbi egy­két év során a Biblia­ és Imakönyvterjesztő Egyesület fontossága jelentősen megnőtt, épp a Gyermekeket Vizsgáztató Egyesülettel való vetélkedés nyújtotta váratlan segítség hatására. A pártoskodó szembenállás ekképp kezdődött: – Amikor még az ifjú káplán nagy népszerűségnek örvendett, és az egyházközség összes hajadonja számára komollyá vált a tét, a jótékonyságra szoruló gyermekek egyből különös és rendkívüli érdeklődés tárgyává váltak. A három Brown nővér (egytől egyig a káplán lelkes csodálója) addig tanította, gyakoroltatta, vizsgáztatta, majd újból vizsgáztatta a szerencsétlen gyermekeket, amíg a fiúk belesápadtak, a lányok pedig tüdővészessé váltak a tanulástól és a kimerültségtől. A három Brown kisasszony nagyon jól bírta a terhelést, hiszen egymást váltották, de a gyerekeken, akiknek emiatt nem jutott pihenő, a fáradtság és a törődés határozott tünetei mutatkoztak. Az egyházközség meggondolatlan tagjai csak nevettek a dolgon, ám a megfontoltabb lakók tartózkodtak bármiféle kijelentéstől mindaddig, amíg meg nem ismerik a káplán véleményét.
Az alkalomra nem kellett sokáig várni. A káplán jótékonysági prédikációt tartott a jótékonysági iskola javára, és az említett prédikáció közben hosszasan és elragadtatással beszélt bizonyos tiszteletreméltó személyek dicséretes és kitartó erőfeszítéseiről. Zokogás hangja tört fel a Brown kisasszonyok padja felől, mire az adott részen álló templomszolga átrohant a templomi főhajón a sekrestye ajtaja felé, majd nyomban visszatért, kezében egy pohár vízzel. Mindezt halk sóhaj követte, melynek hatására két újabb templomszolga rohant a helyszínre, és mindhármuknak támaszt nyújtva, a Brown nővéreket kivezették a templomból. Öt perc elteltével visszakísérték a kisasszonyokat, akik oly módon szorították szemükhöz fehér zsebkendőjüket, mintha legalábbis egy temetésen vettek volna részt a szomszédos temetőben. ha azelőtt bárkiben akár egy pillanatra is kétség merült volna fel a káplán utalásának célszemélyeit illetően, az mostanra kétségkívül eloszlott. A jótékonyságra szoruló gyermekek oktatásának vágya egyre nagyobb körben terjedt el, mindenki egyhangúlag könyörgött a Brown kisasszonyoknak, hogy az iskolát osszák fel osztályokra, és azokat bízzák két­két kisasszony irányítására.
A kis tudás veszélyes lehet, de ennél még veszélyesebb a segítség felajánlása: a három Brown kisasszony gondosan ügyelt arra, hogy minden vénlányt kinevezzen, ugyanakkor az ifjú kisasszonyokat ügyesen kirekesztették. A hajadon nagynénik diadalmaskodtak, az anyukák a kétségbeesés legmélyebb állapotába kerültek, és elképzelni sem lehet, milyen erőszakos cselekményeket váltott volna ki a Brown kisasszonyok ellen irányuló általános méltatlankodás, ha a közhangulat áradatát a gondviselés egy szerencsés eseménnyel meg nem változtatja. Johnson Parker asszony, hét rendkívül csodálatos – egytől egyig hajadon – ifjú hölgy édesanyja tüstént tájékoztatta néhány szintén eladósorban lévő leány édesanyját, hogy a padok mellett, a szegények soraiban ülő öt öregember, hat öregasszony és számtalan gyerek a vasárnapi istentiszteletre rendszeresen biblia és imakönyv nélkül jön. Az ilyesmi tűrhetetlen egy civilizált társadalomban! Megengedhető ez keresztény földön? Soha! Így tehát haladéktalanul megalapították a hölgyek Biblia­ és Imakönyvosztó Egyesületét; elnök: Johnson Parker asszony, kincstárnokok, számvizsgálók és a titkár: a Johnson Parker kisasszonyok. A feliratkozásokat számba vették, a könyveket megvásárolták, a szegények mindegyikét ellátták olvasnivalóval, majd az ezen eseményeket követő vasárnapon, amikor kiosztották az első szentleckét, olyan hangzavar támadt – könyvek potyogtak a földre, papírlapok zizegtek –, hogy öt percig teljességgel lehetetlen volt egy szót is hallani az istentiszteletből.
A Brown nővérek és híveik gúnnyal és csípős megjegyzésekkel igyekeztek elhárítani a fenyegető veszélyt. hiába van már könyvük, mondták, egyik öregember és öregasszony sem tud olvasni. Sebaj, válaszolt Johnson Parker asszony, megtanulnak. De a gyerekek sem tudnak olvasni, emlékeztette őket mindhárom Brown kisasszony. nem számít, vágott vissza Johnson Parker asszony, megtanítjuk őket. A két tábor között hamarosan erőegyensúly alakult ki. A Brown nővérek a nyilvánosság előtt vizsgáztattak – az emberek rokonszenve a Gyermekeket Vizsgáztató Egyesület felé hajlott. A Johnson Parker hölgyek nyilvánosan könyvet osztogattak – erre a népek az Imakönyvosztó Egyesületet támogatták. Az egyensúly felbomlásához akár egy madártoll is elég lett volna – és ez a madártoll végül át is billentette a mérleget. Történt ugyanis, hogy egy misszionárius épp hazatért a nyugat­Indiai­szigetekről; egy vagyonos özvegyasszonyt tervezett feleségül venni, ennek kapcsán mutatták be a nonkonformista Misszionáriusok Egyesületének. A Johnson Parker hölgyek megtették a kezdeményező lépéseket. Mivel egyazon nemes cél vezérli mindkét egyesületet, miért is ne tarthatnák közösen az összejöveteleket? A javaslatot elfogadták. Az összejövetelt – annak rendje és módja szerint – hivatalosan is meghirdették, és a terem zsúfolásig megtelt. A pódiumra lépő misszionáriust lelkes kiáltások fogadták, ő pedig felidézett egy párbeszédet, melyet két néger szájából hallott egy sövény mögül. A jótékonysági egyesületekről folytatott párbeszéd hatalmas sikert aratott a hallgatóság körében. A misszionárius tört angolsággal utánozta a két négert, a mennyezet majd’ leszakadt a tapsvihartól. Attól a naptól kezdve (egy apróságot leszámítva) a Biblia­ és Imakönyvosztó Egyesület népszerűsége napról napra növekedett, mely népszerűséget a Vizsgáztató Egyesület erőtlen és tehetetlen szembenállása hajlamos volt tovább növelni.
nos, a havonta Gyermekágyneműt kölcsönző Egyesületnek az a legnagyobb előnye, hogy kevésbé függ a közvélemény állandó ingadozásaitól, mint a könyvosztók vagy akár a vizsgáztatók egylete; nem beszélve arról, hogy bármi történjék is, sosem lesz hiány alanyokban, akiken a jótékonykodást gyakorolni lehet. A mi egyházközségünk nagyon népes, és ami azt illeti, készek vagyunk beismerni, hogy a főváros és környékének ránk eső hányadánál jóval nagyobb mértékben járul hozzá a születések számához. Ennek következtében a havonta Gyermekágyneműt kölcsönző Egyesület virágzik, és tagjainak irigylésre méltó mennyiségű tennivalót biztosít. Az egyesület (amely az időt csak havi ciklusokra tudja felosztani) havonta teadélutánokat rendez, amikor is a hölgyek meghallgatják a havi jelentést, megválasztják a titkárt a következő hónapra, majd gondosan átvizsgálják azokat a dobozokat, amelyek az adott hónapban nem állnak kölcsönzés alatt.
Még sosem vettünk részt egyetlen összejövetelen sem, melyekről – talán fölösleges mondani – az urakat gondosan kizárják. De Mr. Bung, akit egy­két alkalommal már berendelt a bizottság, felhatalmazott minket, hogy eláruljuk, az események a legnagyobb rendben és rendszerességgel zajlanak: négy tagnál több semmilyen ürüggyel sem beszélhet egyszerre. Az állandó bizottságot kizárólag férjezett asszonyok alkotják, ám számos ifjú, tizennyolc és huszonöt év közötti hajadon tiszteletbeli tagságot élvezhet, részben azért, mert olyan hasznos feladatokat látnak el, mint a dobozok feltöltése és a gyermekágyas asszonyok meglátogatása, részben mert rendkívül fontos, hogy korán beavassák őket a későbbiekben esedékes komoly anyai kötelességekbe, részben pedig mert mindezt az előrelátó anyák csodálatosan nagy előnyként tüntetik fel a házassági spekulációk során.
A havonta kölcsönzött dobozokon túl (melyeket mindig kékre festenek, tetejükön pedig nagy fehér betűkkel ékeskedik az egylet neve) az egyesület időnként erőlevest és egy langyos sörből, fűszerekből, tojásból és cukorból készült sodót is adományoz betegeinek. Ilyenkor újra igénybe veszi a tiszteletbeli tagok szolgálatait, melyet az érintettek a legnagyobb örömmel nyújtanak. Az egyesület két­három főből álló küldöttségekre bízza a betegek meglátogatását, s a küldöttségek tagjainak ezen alkalmakkor olyan élményekben van részük, mint az erőleves és a sodó kóstolása, a kis adagok kevergetése az apró serpenyőkben a kandalló fölött, a csecsemők öltöztetése és vetkőztetése, a ruhácskák megkötése, hajtogatása, feltűzése, a gyermekek gondozása, apró lábacskáik felmelegítése a kandallónál, és mindez a beszélgetés, főzés, sürgés­forgás, fontoskodás és a túlbuzgóság elbűvölő zűrzavarában; ilyen dolgokban csak hasonló alkalmak során lelhetik kedvüket.
Ezzel a két intézménnyel vetélkedve, a gyermekeket vizsgáztató hölgyek még egy utolsó kísérletet tettek az egyházközségben való népszerűségük visszaállítására, így hát egy nap eltökélték, hogy nagyszabású nyilvános vizsgáztatást rendeznek. Az egyházközség vezetői beleegyezésüket adták, hogy e rangos eseménynek a nemzeti papnevelde tágas osztályterme adjon otthont. Hivatalos körlevélben hívták meg az egyházközség előkelőségeit, beleértve természetesen a két rivális egyesület vezetőjét, hiszen a bemutatót elsősorban az ő érdekükben és okulásukra szervezték. A vizsgáztatók nagy bizakodással számíthattak tömeges érdeklődésre. A jeles esemény előtti napon, a Brown kisasszonyok közvetlen felügyelete alatt, gondosan felsúrolták a padlót. A látogatók kényelmének biztosítására padokat helyeztek el a teremben, gondosan kiválasztották a legjobb fogalmazásokat, majd ugyanolyan gondossággal addig javítgatták, szépítgették őket, míg a gyerekek, akiktől az eredeti írás származott, jobban elámultak, mint azok, akik felolvasták a dolgozatokat. A többszörös összeadásokat addig gyakorolták újra meg újra, míg minden gyerek fejből tudta az eredményt. Mindent összevetve az előkészületek a lehető legdolgosabb és legalaposabb módon zajlottak. Elérkezett a várva­várt reggel: a gyerekek arcát fényesre szappanozták és sikálták; hajukat gondosan a szemükbe fésülték, mind a fiúknak, mind a lányoknak; a lányokat hófehér pelerinnel és egy bíborszínű szalaggal rögzített fehér főkötővel ékesítették; az idősebb fiúk nyakát meglepően nagy méretű gallér keretezte.
Az ajtókat kitárták, és megjelentek a Brown kisasszonyok és Tsai. a gyermekvizsgáztatás egyenruhájaként szolgáló egyszerű, fehér muszlinruhában és főkötőben. A terem megtelt: a társaság hangosan és szívélyesen fogadta őket. A könyv­ és ágyneműosztók remegtek az izgalomtól, hiszen most a népszerűségük forgott kockán. A legidősebb fiú előrelépett, és hatalmas gallérja mögül megnyerően köszöntötte a hallgatóságot. A köszöntő Henry Brown tollából származott; egyetemes tapsvihart váltott ki, megrémítve ezzel a Johnson Parker hölgyeket. A vizsga sikeresen folytatódott, és diadalmasan zárult. A Gyermekeket Vizsgáztató Egyesület pillanatnyi győzelmet aratott, a Johnson Parker hölgyek pedig kétségbeesetten vonultak vissza.
Éjjel az adományozók Johnson Parker asszony elnökletével titkos tanácsot ültek, hogy számba vegyék a legcélravezetőbb eszközöket az egyházközségben korábban betöltött pozíciójuk visszaszerzésére. Mit lehet tenni? Talán egy újabb összejövetel? Ó jaj! De kit hívnának meg? A misszionárius nem jöhet még egyszer, a rabszolgákat pedig már felszabadították. Merész lépésre kell elszánniuk magukat. Az egyházközséget ámulatba kell ejteni valamilyen módon, de hogy miképpen, azt senki sem tudta megmondani. Végül egy nagyon idős hölgy hangja hallatszott – alig érthetően motyogta: „Exeter hall”. A gyülekezet hirtelen megvilágosult. Egyhangú döntés született: egy idős hölgyekből álló küldöttség tegye tiszteletét egy ünnepelt szónoknál, támogatásáért esedezve, és egyben felkérve őt, tartson beszédet. Ezenkívül a küldöttségnek további két­három félkegyelmű, más egyházközséghez tartozó idős hölgyet kellene felkeresnie, részvételükért könyörögve. A küldetés sikeres volt, az összejövetelt megtartották; a szónok (egy ír férfi) eljött. Zöldellő szigetekről, távoli partokról, a hatalmas óceánról, a mélység szívéről, a keresztényi könyörületről, vérről és pusztításról, az emberek szívében lakozó kegyelemről, fegyverekről, oltárokról, otthonokról, házi istenségekről beszélt. Törölgette a szemét, fújta az orrát – és latinul idézett. Óriási hatást váltott ki – a latin tagadhatatlanul telitalálat volt! Senki sem tudta, pontosan mit is jelent az elhangzott mondat, de hogy megható volt, abban mindenki egyetértett, hiszen a szónokot teljességgel magával ragadta. Egyházközségünk adományozó egyesülete korábban sosem tapasztalt népszerűségnek örvend, a gyermekeket vizsgáztatók presztízse ugyanakkor rohamosan hanyatlik. 
Wiesenmayer Teodóra fordítása

A Kiadó engedélyével.