Csehy Zoltán: Amalthea szarva – száz itáliai humanista költő

Fartúró, pederaszta bagázs – jellemezhetnénk a kötetbe beválogatott száz költő zömét. Legalábbis ami a látszatot, a maszkot illeti. Feltűnő ugyanis, hogy szinte mindegyikük írt mai szemmel a pornográfiával kacérkodó, de legalábbis szokatlanul szókimondó költeményeket érzéki gyönyörről, prostituáltakról vagy épp a férfi és férfi (vagy férfi és fiú) közötti testi szerelemről. Mondhatjuk persze, hogy a priapikus – azaz a merev férfi nemi szerv és a közösülés magasztalása révén a termékenységet, annak ősi istenségét dicsőítő – versekben csupán a klasszikus görög-római hagyomány szimbolikus felélesztésének lehetünk tanúi. Ugyanakkor a kisportrékból kiderül, hogy némelyik költőt valóban szodómia vádjával illették, az azonos nemhez vonzódás pedig nem feltétlenül állt távol a többitől sem.
 
Mégsem szabad elfelejteni, hogy a humanizmus, vagyis a középkori, mélyen vallásos világszemléletet az antropocentrikusabb, mindenben emberi léptékű ókori hagyományokkal felváltó, pontosabban azzal vegyítő eszmerendszer alakította ki modern, felvilágosult társadalmainkat. A humanista gondolkodók nélkül jóval később, vagy talán sosem indult volna meg az a mérhetetlen tudományos és gazdasági fejlődés, amit ugyan ma sokan kárhoztatnak, mégis csodálatraméltó eredményeket produkált. A humanista költészet pedig ennek az erőteljes és hatalmas társadalomformáló és reformáló hullámnak mintegy a tajtéka, fodrozódása. És, ahogyan Csehy Zoltán fogalmaz szimbolikusan, a kötetben szereplő száz alkotó munkásságának reprezentatív válogatása, a teljesség látszatára még csak törekedni sem tudó kompendiuma maga a Jupitert tápláló kecske, Amalthea szarva – vagyis a bőségszaru.
 
Noha az alkotások színvonala nem egyenletesen magas, sőt, egyértelműen akadnak csekélyebb jelentőségű művek is, nehéz lenne bárkit kiemelni a száz latinul verselő költőből. Az elsősorban saját anyanyelükön maradandót teremtők közül persze szinte magától értetődőnek tűnik Dante Alighieri, Francesco Petrarca és Giovanni Boccaccio említése, a régi zenék kedvelőinek pedig Lodovico Ariosto, az Eszeveszett Orlando (Orlando Furioso) szerzőjének nevén akad meg biztosan a tekintete. Nem hiányoznak azonban a magyar költők sem, és nem csupán Janus Pannonius, hanem a kevésbé közismert Vetési László és Lászai János néhány verse is bekerült a gyűjteménybe. Azon sincs mit csodálkoznunk, hogy Mátyás királyunkra ugyancsak gyakorta utalnak az uralkodása idején alkotó költők, habár a kisportrékban legtöbbször talán a Medici és a Borgia családhoz fűződő kapcsolatokról olvashatunk.
 
Stílusában sem egységes ez a századokon átívelő és folytonosan változó-alakuló eszmeiség és mozgalom. Az idillikus eclogáktól a gúnyos invektívákon át egészen a már említett priapikus, nyíltan erotikus hagyományig és az epikus megnyilvánulásokig a klasszikus tradíciók számtalan felújított formájával találkozhatunk. Külön figyelmet érdemel a keresztény motívumok beépítése a gyakorlatilag pogány tematikába, főleg ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a humanista költők közül többen egyházi méltóságok szolgálatában álltak, vagy maguk is a klérus befolyásos tagjai voltak, de még későbbi pápa is akad a latin nyelvű költemények megalkotói között. Néhány esetben kifejezetten feszültséget érezhetünk a pajzán sorok papírra vetése és a fontos egyházi pozíciók betöltése között, azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy a „versben megképződő én és a referenciális én” határozottan elkülönítendő, amint azt a 127. oldal 219-es lábjegyzetében is olvashatjuk.
 
A kötet nem is annyira a beválogatott versek, mint a rendszerezés, a költők pályáját röviden ismertető kisportrék, a főbb primer és másodlagos forrásokat felsoroló bibliográfiák, valamint a bőséges (a görög és római mitológiában jártasabbak számára vélhetően nélkülözhető, ám mindenki másnak rengeteg járulékos információval szolgáló) lábjegyzetelés miatt olyannyira értékes. Csehy Zoltán fordításaiban gyakran előfordulnak meghökkentően modern, nem ritkák a mai köznyelvben, sőt, szlengben használt szavak, amivel kétségkívül a költemények eredeti hangulatát igyekezett visszaadni. Ha valaki mégis úgy gondolná, az archaizálás jobban megfelelt volna az akkor már régóta halott nyelven megkomponált versek magyarításához, érdemes belegondolnia, hogy ma az angol standardizált, tehát szabályokba merevített változatát használja világszerte sok ezer könnyűzenész. És bár merésznek tűnhet a párhuzam, mégis meggyőződésem, hogy az alapvetően időmértékes, ugyanakkor univerzális verselésnek, amit a humanista költők használtak, gyakorlatilag a ma művészetének leginkább nemzetközi megnyilvánulási formái, vagyis a pop, rock és rap megfeleltethetők.
 
Egyben végigolvasni az antológiát kemény, ám semmiképp sem lehetetlen feladat, főképp mégis referenciaként, vagy csak mazsolázgatáshoz érdemes kézbe venni, mégsem hiányozhat a könyvespolcokról, hiszen különböző okokból szinte minden korosztály találhat benne kedvére való verseket.