FőképPárizs eleste és a nyugati fronton elszenvedett veszteségeik után a 999-es büntetőzászlóaljat kivonják a harcvonalból, és némi pihenéssel összekötve megkezdődik a létszám pótlása. A háború ötödik évében azonban már kevés a hadra fogható férfi, ezért soraikat ismételten börtönlakókkal töltik fel. A vegyes társaságban jehovistától kezdve a papig minden megtalálható – csak igazi katona nincs köztük. Ezen a hiányosságon a kiképző őrmesterek próbálnak segíteni, de nem sok esélyt látnak a harci morál emelésére. Tovább romlik a helyzet, amikor a századok megérkeznek az orosz pusztákra, ahol semmi sem változott legutolsó „látogatásuk” óta. Végtelen tömegben támadnak az oroszok, s a legyengült német hadsereg képtelen megállítani az előrenyomulást.

Hiába az egyéni bátorság, hiába a veteránok minden tapasztalata, az általános helyzetet ők sem képesek megfordítani. Beletörődve a megváltozhatatlanba, már csupán önmagukkal és bajtársaikkal törődnek. Időnkét olyan kinézete van az egésznek, mintha sokkal jobban boldogulnának tehetségtelen parancsnokaik nélkül. Akik amúgy sem maradnak sokáig velük, ez a háború nem tesz jót a tiszteknek. „Hőseink” a győzelem reménye nélkül már csupán szeretnének épségben visszajutni Németországba, hogy aztán a békekötés után visszatérjenek a civil életbe. Sajnálatos módon azonban hátrálás közben útba esik Lengyelország, ahol nem csak a háborítatlan erdőségekkel gyűlik meg a bajuk, hanem a varsói gettóval is. Himmler ugyanis egyre több csapatot vezényel a felkelés/lázadás leverésére (aminek pont most kellet elkezdődnie), s mintegy mellékesen elrendeli a város teljes elpusztítását (valami ilyesmi volt a terv Párizs esetében is). A Szajna parti várossal ellentétben, a Visztulánál bőven jut idő a feladat végrehajtására.

Úgy tűnik, a háború végének közeledtével a katonák egyre jobban elvadulnak. A Varsóban látott borzalmak még a Sztálingrádot megjárt 999-eseket is megviselik. Civilek helyett inkább az oroszokat választanák, de hát a parancs az parancs. A némileg formabontó háborús regény tovább viszi a korábban megismert szereplők harctéri kalandjait. Pici, Porta, Légiós és a többiek messze állnak attól, hogy bárkinek is a példaképei legyenek. Ha valaki látta a „Vaskereszt” című filmet, akkor némi képet alkothat a könyv hangulatáról (csak Hasselnél még nagyobb a kiábrándultság). Szó nincs elvakult ideológiai hadviselésről, gyűlöletről. Csupán katonák vannak, akik igyekeznek életben maradni. De éppen ettől válik ez a regény (is) maradandó élménnyé.

A szerző életrajza